Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)
1982-09-01 / 8. szám
nyos áldozatokra, ám ekkorára soha. Inkább bambulok otthon a csöndben és azon filózok: mivé lesznek azok a nők, akiknek elapad a mosolyuk... — Milyen következtetésre jutott? — Zsákutcában ténfergek, de nem hiszem, hogy csupán a magányos nők elégedetlenek a helyzetükkel. Amennyiben nem végeztem volna egyetemet, és egy irodában kapirgálnám a kartont, s otthon három gyereket pátyolgatnák, talán még boldogtalanabb lennék, mert a munka nem jelentene örömöt. Igyekszem tudomásul venni, hogy orvos vagyok, nekem ezért ilyen árat kell fizetnem. — És még nagyon sok kolleganőjének! — Elsősorban azoknak akik maximális energiával talpalnak, tényleg hivatásuknak tekintik a medicinát, s nem foglalkozásnak, amit lehet félgőzzel is végezni. Ám akik mindenek elé helyezik a gyógyítást, ne panaszkodjanak, és ne sodródjanak bele „csakazértisférjhezmegyek” rossz házasságokba, eleve reménytelen szerelmek sorozatába. Nem hiszem, hogy a magány az élet feladása. Elszakít ugyan a legkisebb közösségtől, a családtól. Néha megkeseríti az embert, de aki ettől rosszabb orvos lesz, az egyébként is az lenne. Sok nő szabályosan gyűlöli a férfiakat, amiért egy sem akad közöttük, aki elvenné. Ez primitívség. Én nem haragszom rájuk, ellenkezőleg: nekem mindig ők voltak a példák arra, hogyan kell élni, gondolkodni. A nők általában lényegesen kisebb intellektualitással érzékelik a világot, legtöbben beérik az anya- és feleségléttel, s a nagy dolgok iránt kevésbé fogékonyak, Az viszont igaz, hogy kevés férfi szereti az okos nőket, az egyenlőségen alapuló dialógusokat. Legfeljebb barátnak, kollegának elfogadják, de feleségnek! — Nincsenek rigolyái? — Biztosan vannak, ám a vénlányos szokásokat még nem vettem fel. Háklis vagyok a kézimunkázásra: amikor korombelieket látok öltögetni, kötögetni, attól megőrülök. Ovasson, menjen moziba. Olyan vagyok, mint egy szilaj kiscsikó, aki nem tűri a karámot. Mindig rohanok, de hová, azt nem tudom megmondani... Ki engedjen? A pszichológusnő az értelmes külsejű nők típusához tartozik. Megfontoltan beszél, csak okosakat akar (szeretne) mondani. — A magányosságnak főként az emancipáció az oka. Erről határozatok születtek, de a nők nem tudnak vele élni. Két ember kialakuló kapcsolatában alapvető követelmény, hogy az egyiknek többet kell(ene) engednie. Harmincéves kor után azonban az emberek többségénél kialakulnak különféle szokások, rigolyák. A nőknél ez a legrosszabb kor, mert a hozzájuk illő férfiak többsége nős vagy elvált és gyermektartást fizet.-47 -
