Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

nek, s nehéz tanácsot adni, mert ilyenkor dühös vagyok, hiszen a bizonytalanságukkal lejáratják hivatásunk presztízsét.

Bólogatok, mintha egyetértenék, ám közben azon töprengek, hogy a húszon-, harmincéves nemzedékhez tartozó nők a pályaválasztáskor milyen szempontok alapján döntöttek, hová lett a máskor annyira fölényes realitás- és tájékozódási képességük az élet mikroszféráiban. Nem az önállóságra való törekvésüket vitatom, pusztán a függetlenség és hasznosság párhuzamát keresem, mert nem hunyhatom be a szemem az új női életforma konfliktusai láttán.

— A magánélet és a hivatás közötti szakadékot minek tulajdonítja, illetve hogyan látia az igazgató?

— A fiatal orvosnők is azzal a tudattal lépnek erre a pályára, hogy alkotni szeretnének, eljutni a lehetséges csúcsokra, de a mai társadalmi viszonyok között jelentősebb kompromisszumok, megalkuvások nélkül ez szinte lehetetlen. Sem az egyetemi felvételkor, sem utána nem magyarázzák el nekik, hogy egy fenékkel két lovon nem lehet ülni, és azok az orvosnők, akik karriert akarnak elérni, egyedül maradnak. Mint igazgató — önző módon — jobban kedvelem a magányosokat, hiszen rájuk mindig lehet számítani. Ünnepekre és éjszakákra beoszthatok, nem mennek szülési szabadságra, nem maradnak otthon, mert beteg a gyerek, szakmailag is aktívabbak, részt vesznek a kutatásokban. Ugyanakkor sajnálom őket. Talán még a villanyt is égve hagyják otthon, hogy este ne kelljen a sötét szobába lépni. Nem beszélve a lelkiismeret furdalásról: a családos kolleganőiknél jóval többet dolgoznak, viszont a lakás-és más kedvezmények terén a szociálpolitikai határozat értelmében az utolsók közé szorulnak, nem segíthetek nekik.

„Hát nem furcsa — meditálok az ajtón kilépve —, éppen azok a nők kapják a legkevesebbet, akik a munka terén példát mutatnak az egyenjogúságból. Úgy tűnik: a valóság törvényei még sokáig nem tisztelik az írott paragrafusokat.”

Úgy döntöttem: megtartom

A proszektúrához vezető alagsorban botorkálva az intézet főorvosa morbid tréfával szórakoztat: „Tudja ki az abszolút pesszimista beteg? Aki azért nem megy a kórházba, mert ott rosszul dolgoznak a kórbonctanon, vagy ahogy mi nevezzük: a hideg-sebészeten.” Próbálok nevetni, de torz fintor kerekedik belőle. A fertőtlenítő folyadék tömény szaga facsarja az orrom, a „civilek” gyávaságával lépegetek, közben kísérőm monológját hallgatom.

— Sajnos, azok a kolleginák, akik gyereket nevelnek, gyakran rákényszerülnek arra — ha csak átmenetileg is —, hogy olyan helyre menjenek, ahol nem kell ügyelni, kora reggeltől, késő estig bent maradni. Ez a doktornő belgyógyásznak készült, a szakvizsga előtt jelentette be terhességét, csodálkoztam, hiszen régen elvált. „Nemrégiben kibékültünk egy-38 -