Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

Daisyt a kamrában találom Szidivel, a szakácsnéval. Gyerekkoromban ez volt kedvenc helyem az egész házban. A padlás titokzatos volt, félelmetes volt a pince. De a kamrából nem lehetett engem kizavarni, akármennyire is zárni akart anyám. Daisy anyánktól örökölte rendszeretetét, — s most itt, a mennyezetig érő polcok között, ismét ugyanaz az ámulat fog el, mint gyermekkoromban, valahányszor ide beléptem.

— Várj egy kicsit, mindjárt végzek, — szól nővérem, miközben a mérleg rézserpenyőjében a vajat méri. Találomig kihúzok egy fiókot s csuklóig beledugom a kezem. Száraz, hűvös lencsébe merülnek ujjaim. Fejem felett szalonna, oldalas, nyári kolbász, megszelt sonkacsülök. Hosszant a polcokon, katonás rendben, címkével ellátott befőttek. Kompotok. Nagyság és fajták szerint. Pettyes bögrék, hasas vájdlingok, széles bödönök, — cserépből, üvegből, — mindegyik szája szorosan lekötve. Dió, mák, mogyoró zsákban. Üvegtálban frissen köpült vaj. Mély ládában négyféle liszt. Ecetben eltett káposzta, paprika, tök. Zsír és mézbödönök. Szippantom, szívom a szagok sokféle változatát. Őrölt bors, fahéj, majoránna, csombor, pirospaprika, kömény, szerecsendió... Még az egérfogó is olyan, mint anyám idejében: cserép szélére állított féldió.

Szidi — Thurzó bácsi mellett egy másik pótolhatatlan, de nehéz örökség — szorosan csukva kerek gombszáját végre magunkra hagy. Kíváncsian nézek utána.

— Bírsz vele? — kérdezem nővéremet.

Daisy végigsimít szőke haján.

— Nehezen. Nem vesz komolyan, — ez az első nehézség. A második az, — hogy boldog, ha elégedetlen. Hát legyen! De néha kihoz a sodromból. Gyere, kész vagyok.

— Várj egy percig, — nézek körül a rendben és a gazdagságban s mindezt önkéntelenül összehasonlítom városi szekrényem sovány tartalékával. Amit most nővéremnek mondani akarok, azt legszívesebben itt, ebben a kamrában teszem.

— Borókáról van szó. A baj komolyabb, mint gondoltam.

Felkapja a fejét.

— Komoly? Hogy érted?

A kerti vallomás után — ami még csak félvallomás volt — Borókát visszavittem a kocsiszínbe. Beültünk az öreg fedeles batárba. A kert füllesztő melege után kellemesen hűvös volt a kocsiszín. Fekete sátorként borult fölénk a vastag bőrfödél. Pattogott ujjaim alatt a száraz bőr.

— Éjjel hangokra ébredek, — suttogta Boróka s belefészkelte magát a karomba. — Mintha az ágyam rézrúdján ülnének és úgy beszélgetnének. Először nem értettem semmit, azt sem tudtam kik azok, akik a fejem fölött beszélgetnek, a sötétben...

Nem szóltam közbe. Hallgattam.

— A verebekre gyanakodtam. Szobám külső falán, az örökzöldben fészkelnek. De nem csipogást hallok, hanem hangokat. Beszélő, vitat-10-