Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-09-01 / 5. szám
2008. május elszenesedett holttestének a szovjet fényképészek által készített fotóiban. A szovjetek azért nem mutatták be az elégetett Hitlernek és újdonsült feleségének, Éva Braun-Hitlernek a fényképeit, mert a paranoid Sztálin akkor és még évekkel később is annak a meggyőződésének adott hangot, hogy Hitler elmenekült. Azt akarta, hogy az összes szovjet katona, hatóság és nyugati szövetséges folyamatosan keresse Hitlert világszerte. A svájci pszichológussal, Carl Junggal együtt azt lehet mondani, hogy Sztálin „kivetítette” másra a maga negatív jellemvonásait. Sztálin valóban elmenekült volna, és meggyilkoltatta volna hasonmását nyomai elfedésére. Jellemző volt pl. Sztálinra, hogy mint a Pravda főszerkesztője és a Politbüro tagja a bolsevik forradalom és a polgárháború (1917-1920) súlyos harcain kívül maradt, miközben engedte harcolni Lev Trockijt (és a kellő időben, mint egy türelmes sakk-játékos, kizáratta a Szovjetunió Kommunista Pártjából és végül meggyilkoltatta). Csak Hitler és Sztálin jellemének és értékeinek minden alapot nélkülöző azonosítása tenné némileg valószínűvé a „menekülő és népét elhagyó” Hitler forgatókönyvét. Egy olyan ember számára, mint Hitler, aki egész életében a tömegpszichológia mestere volt, a halálának méltóságteljesnek és tiszteletet parancsolónak kellett lennie, mégpedig legfőképpen azért, mert ő hitt az ügyének végső feltámadásában - de csak abban az esetben, ha a végső tettei, és a Birodalom ellenállása feddhetetlenek. Paulus fegyverletétele Hitler ezért felháborítónak találta, hogy Friedrich Paulus tábornok a sztálingrádi vesztett csatát a még rosszabb fegyverletétellel fejezte be. A Führer megparancsolta, hogy a Hatodik Hadsereg szó szerint a végsőkig harcoljon - oly módon, ahogyan a halhatatlan Leonidas és 300 spártai harcosa tette, vagy két évvel később a japánok tették Iwo Jimanál és Okinawa-nál. 1942. január 31-én tábornaggyá léptette elő Paulust, mivel korábban ilyen rangú személy sohasem tette le a fegyvert. Előléptetett 118 más tisztet is. De Paulus piszkosan és borotválatlanul letette a fegyvert. Hitler álláspontja világos volt: a katonáknak „zárt sorokban sündisznóállást kell képezniük, és az utolsó golyóval önmagukat kell lelőniük”. (A japánok ugyanezt tették később Iwo Jima-nál a Suribachi-hegység barlangjaiban.) Február 1-jén azt mondta Zeitzler tábornoknak, hogy nagy tisztelettel gondol azokra a sztálingrádi tisztekre, akik az önként választott halál mellett döntöttek: „Milyen könnyű ezt megtenni! Egy revolver ezt könnyűvé teszi. Micsoda gyávaság félni ettől. Jobb elevenen elégni... De az ilyen helyzetben ő [Paulus] nagyon jól tudta, hogy a magatartása kiváló példa lett volna a front minden [szakaszán]. De ha ilyen példát mutat, aligha várhatja el, hogy mások tovább harcoljanak... A könnyek völgyéből az örökkévalóságba léphetett volna, és a nemzet halhatatlanná tenné [ahogy Leonidas halhatatlanná vált a görögök között, és mind a mai napig halhatatlan világszerte]. De ő inkább Moszkvába ment. Ennek egyáltalán nincs értelme.” A szovjetek azonnal munkához láttak: felgyújtották a régi szovjet katonai helyőrségi épületet, amelyet a németek kórházzá alakítottak. A sebesültek százai elevenen benn égtek. Az orosz katonák körüljárták a várost, és a hadifoglyokat kifosztották. A sztálingrádi Vörös-tértől északra egy pincében 50 sebesültet leöntöttek gázolajjal és emberi fáklyává változtattak. Miután mindennek vége lett, 91 000 katona tette le a fegyvert, majd halt éhen és dolgozta magát halálra a Gulágon. Csupán 5000 katona tért vissza Németországba 1955-ben. Hivatalában maradva mindvégig A parancsnokság megtartása olyan fontos volt Hitler számára, hogy 1945. április 29-én megparancsolta a szökevény Hermann Fegelein kivégzését, aki Éva Braun sógora volt. A halála napján, április 30-án kelt Politikai végrendeletében a hosszú időn át a helyetteseként működő Hermann Göring birodalmi marsaik és Heinrich Himmler SS-főparancsnokot kizárta a pártból és a kormányból, mert felhatalmazás nélkül kapcsolatba léptek a nyugati szövetségesekkel, Nagy-Britanniával és az USA-val. Azt megelőzően megfosztotta Sepp Dietrich-et, a Waffen-SS tábornokát (aki nagyon népszerű volt a Waffen SS-en belül) és hadosztályát a különleges kitüntetésektől, mert nem megfelelően teljesítettek egy parancsot az egyik magyarországi ütközet során. Dietrich Hitlert 17 éven át, 1928 óta szolgálta, és a «lîîVAKÔfrî tölgyfalombokkal, kardokkal és gyémántokkal díszített Lovagkereszt viselője volt. (Amikor Dietrich 1966-ban meghalt, a temetésén 7000 bajtársa jelent meg.) Theo Junker, az egykori Waffen-SS katonája, aki a Viking hadosztálynál szolgált, és wisconsini birtokán Hitler- és Waffen-SS emlékiratot állított össze, 2007 májusában azt mondta e sorok szerzőjének, hogy mialatt a háború után Neuengamme-ben az SS és a Waffen-SS katonái számára fenntartott brit hadifogolytábor foglya volt, találkozott a Führerbunker egykori SS-telefonkezelőjével. Ô elmondta neki, hogy Hitler alapvetően hideg, nyugodt, összeszedett volt - élete utolsó napjáig. Minden stressz ellenére sohasem „tört össze” - idézte Junker ezt a tanút. Emiatt aligha lehet elképzelni, hogy Martin Bormann — aki mindig alárendelte magát Hitlernek, noha fölényeskedő volt másokkal szemben - meg merte volna tenni, hogy elkábítja, elrabolja és titokzatosan eltünteti egy tengeralattjárón a körülzárt Berlinből Hitlert (majd Dél-Amerikába viszi). Mihelyt Hitler magához tér, Bormannt azonnal agyonlöveti, ha kéznél van az SS egyik katonája, vagy ő maga lőtte volna le. Nem lehet kételkedni abban, hogy Hitlerben volt elég bátorság arra, hogy harcoljon a végsőkig, vagy véget vessen életének. Még a legellenségesebb angol és háború utáni német szerzők is elismerik, hogy az első világháborúban a kétszeres Vaskereszt elnyerője 1914-1918 folyamán példamutatóan bátor férfi volt. i r * 1 1 m L Hitler nem sokkal halála előtt Ahogy Michael Walsh, a brit aktivista szerző írta a „Hitler’s War Record” (Hitler háborús nyilvántartása) című művében: „Noha Werner Maser, a müncheni egyetemen működő Kortárs Történeti Intézet feje, nagyon ellenséges beállítottságú Hitlerrel szemben, terjedelmes, semleges életrajzot írt róla ’Hitler, legenda, mítosz és realitás’ címmel”. Az objektív nyilvántartólap tanúsága világos: „Hitler háborús nyilvántartása — a harcai, kitüntetései, sebesülései, kórházi tartózkodásai és az azokból való elbocsátásai - teljesen dokumentáltak. Ezen kívül bizonyítékok szólnak amellett, hogy bajtársias, kiegyensúlyozott, rendkívül bátor katona volt, és számos parancsnoka külön említésre méltónak találta...” 1922-ben, amikor Hitler még ismeretlen volt, Friedrich Petz tábornok a következőképpen foglalta össze a Főparancsnokság értékelését a bátor, önfeláldozó tizedesről: „Hitler eleven, testileg és lelkileg gyors volt, nagy állóképességgel és kitartással. Legjelentősebb tulajdonsága az a személyes bátorsága, ami képessé tette, hogy minden veszélyes harci helyzetben szembeszálljon az ellenséggel.” Még azok a történészek is, akik a legkedvezőtlenebbül viszonyultak Hitlerhez, mint például Joachim Fest, elismerték, hogy „Hitler bátor, hatékony katona volt, és mindig jó bajtárs”. Ugyanez a szerző megjegyezte: „A bátorság és az a lélekjelenlét, amellyel szembeszállt a leghalálosabb ellenséges tűzzel is, azt eredményezte, hogy bajtársai számára sebezhetetlennek tűnt. ’Amíg Hitler közel van hozzánk, semmi bajunk nem eshet’ — ismételték szüntelen. Úgy látszik, ez mély benyomást gyakorolt Hitlerre, és megerősítette benne a hitet, hogy neki speciális küldetése van.” Még Sebastian Haffner zsidó író és fanatikus Hitlergyűlölő is kénytelen elismerni: „Hitler szenvedélyes bátorsággal rendelkezett, amelynek nem volt párja a maga idejében, de azóta sem.” Hitler háborús hősiessége dokumentálva van. Csak amikor politikus lett, akkor történt kísérlet ennek megkérdőjelezésére, népszerűségének csökkentése végett. De a rágalmazók általában visszavonni kényszerültek állításaikat és megfizetni a károkozást. Ian Kershaw professzor, részletes és ellenséges, „Hitler, 5. oldal 1889-1936, Hubris” (Hitler, 1889-1936, önhittség) című kétrészes Hitler-életrajzának első kötetében elismeri: „Minden jel arra vall, hogy Hitler elkötelezett, rendkívül lelkiismeretes és kötelességtudó katona volt, akiből nem hiányzott a fizikai bátorság. Feljebbvalói nagyon tisztelték. Közveden bajtársai, főleg a futárszolgálatot teljesítők is tisztelték, sőt - a jelek szerint - nagyon szerették...” Wagner és a hős halála Közismert, hogy Hitler nagyon szerette Richard Wagner hősi operáit, és kölcsönös rajongás állt fenn Hitler és a Wagner-család következő nemzedéke között, amely Bayreuth-ban az Ünnepi Játékokat szervezte. Ami kevésbé ismert - noha nagyon valószínű -, az, hogy Richard Wagner gyakorolta az elsődleges hatást Hitler azon szemléletére, hogy miként kell egy német vezérnek meghalnia. 1906 októberében (vagy novemberében) az akkor 17 éves Hitler Linzben élt, és közeli barátjával, August Kubizek zeneművészeti hallgatóval elment megnézni Wagner legkorábbi (1840-es) operáját, amelynek címe: „Rienzi, az utolsó nép tribun”. A linzi Operában Wagner operáit „vallásos tisztelettel” nézte és hallgatta. Azt mondta Kubizeknek, hogy mindent elolvasott, amit a mester írt (közöttük Wagner „antiszemita” monográfiáját is, amelynek címe: „A zsidóság a zenében”). Nyolc évvel Hitler halála után, 1953-ban tette közzé Kubizek az egyedüli terjedelmes, első kézből származó beszámolót a tizenéves Hitlerről „Adolf Hitler, Mein Jugenfreund” (Adolf Hitler, ifjúkori barátom) címmel. Ennek nagy része dokumentált; a tévedései kisszámúak és lényegtelenek. Kubizek zenével foglalkozott, és helyi közalkalmazott volt. Sohasem lépett be az NSDAP-be. A Harmadik Birodalom idején Hitlerrel csak néhányszor találkozott, egy alkalommal egy Wagner-fesztiválon, Bayreuth-ban. Ezért és egyéb okok miatt a könyvét mind a Hitlertől irtózó, mind a Hitler-rajongó olvasók tisztességesnek, részletesnek és feltáró jellegűnek tekintik. Ez a könyv tárja elénk, hogy Wagner vált Hitler faji heroizmusának és faji közösségi értékszemléletének elsődleges forrásává. Noha számos Wagner-opera jellegzetes szereplője a hős, aki meghal (Siegfried — szó szerinti értelemben — hátba döfve az Istenek alkonyában, és Parsifal is meghal a hasonló nevű operában), Kubizek könyvéből kitűnik, hogy Wagner első operája, a Rienzi volt a döntően fontos, lélekalakító tapasztalat, a misztikus fordulópont Hitler fiatal életében, és csupán néhány hónappal korábban tudta meg szeretett édesanyja, Klara, hogy rákja van. Ez megfosztotta Hitlert a világi dolgokhoz - a pénzhez, a karrierhez, a nőkhöz és a szórakozásokhoz — való döntő kapcsolódástól. Mindenekelőtt a cselekmény összefoglalása: Cola di Rienzo, egy valóságos középkori olasz népi hős (1313- 1354) túljár a korrupt, önző római nemesek eszén, legyőzi őket és követőiket, megnöveli a nép hatalmát, a rég eltűnt Római Köztársaság és annak dicsősége helyreállításáról álmodva. A kezdetben nagylelkű embert az események arra kényszerítik, hogy leverje a nemeseknek a népi hatalom elleni felkelését, de a nép nézete megváltozik, és még az Egyház is, amely korábban biztatta az öntudatos fellépésre, ellene fordul. A végén a nép felgyújtja a római Capitoliumot, amelyben Cola és néhány követője a végsőkig ellenáll. Cola meghal szeretett nővérével és annak szerelmével együtt. Ami a részleteket illeti: gyilkossági kísérletek ismétlődnek Cola ellen. A végén Cola egy átkot hall és látja, hogy az egyházi méltóságok a kiközösítését kiszögezik az ajtókra. Adriano siet Irene-hez, Cola nővéréhez, hogy figyelmeztesse a testvérét fenyegető veszélyre, és arra biztatja, hogy a testvérével együtt meneküljenek el. De Irene elküldi őt, megkeresi fivérét, és elhatározza, hogy meghal vele együtt, ha szükséges. Irene a Capitoliumban találja meg az imádkozó Colát, és elveti annak tanácsát, hogy mentse meg magát Adrianoval együtt. Cola a feldühödött néphez fordul, amely a Capitolium körül gyülekezik, de az emberek figyelmen kívül hagyják őt. Fáklyáikkal felgyújtják a Capitoliumot, és hullnak a kövek Colára és Irene-re. Amikor Adriano látja, hogy szerelme és annak fivére halálra van ítélve a lángokban, eldobja a kardját, berohan a Capitoliumba és meghal velük együtt. Mindazok számára, akik ismerik Hitler utolsó napjait, amelyeket a bizalmasai körében töltött el Berlinben, az opera valóban profétikusnak tűnik. (Ford.: Tudós-Takács János)
