Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)

2008-07-01 / 4. szám

12. oldal

► beszélni. Védőbeszédében Sylvia ellenvetéseire támaszkodva azzal kezdi, hogy kijelenti: néhány évvel idősebb, mint Sylvia. Azt mondja, hogy csupán megfigyelőként vett részt a per alatt, mivel Sylvia nem tudott vagy nem akart bízni benne. Hozzáteszi, hogy mindazonáltal erőfeszítést tesz Sylvia védelmében, „mert az a kötelessége, hogy megvédjen mindenkit”. Azt nagyon világossá teszi, hogy „azok közösségéhez tartozik, akik hisznek a holocaustban”. Ő valójában „nagy holocaustozó”, mert aláírja ennek a hitnek „klasszikus, hivatalos” és politikailag korrekt változatát.

Sylviát a jogi hivatás természetének mélységes, alapvető félreértésével vádolja. Azt mondja, hogy Sylvia ezt úgy fogja fel, mintha ez „az ügyfele érdekében a végsőkig vívott küzdelem lenne”. Egy sereg jogi közhelyet és idézetet sorol fel, mielőtt visszatér a „Stolz-ügy” témájára. Azt mondja, hogy a Zündelperben Sylvia úgy viselkedett, mint egy őrült. Azután az őrült szót a „megtévesztett személy” kifejezésre javítja, utalva Sylvia érvelésére a szükséghelyzetben nyújtandó védelemmel kapcsolatban. Bejelenti, hogy Sylvia rabja egy tévedésnek azzal kapcsolatban, ami nincs megengedve és ami könnyen elkerülhető lett volna, mivel Sylvia jártas a jogban. Sylviát meggyőződéses bűnelkövetőnek nevezi, akit Horst Mahler befolyásolt és manipulált. Azt mondja, hogy Sylviának az egész tárgyalás alatti viselkedését a látogatók egyik csoportja irányította, akik körében Mahler ült: az irányítás valójában a tárgyalóterem hátsó részéből jött az asztalhoz, ahol Sylvia ült. A Bíróság által kijelölt ügyvéd 11 óra 7 perckor fejezi be előadását, azzal, hogy ő Sylviát tragikus alaknak tekinti, és reméli, hogy ezzel alapot adott a Bíróságnak „az ítélet enyhítéséhez”. A Bíróságtól kijelölt védők olyanok, mint ez, vádlókra van szükségük. Glenz most megkérdezi a Bíróság tagjaitól, hogy náluk vannak-e azoknak az indítványoknak a másolatai, amelyeket ma reggel Sylvia és Bock benyújtott. Amikor az illetők igenlően válaszolnak, ebédszünetet rendel el.

A délutáni ülés elején a Bíróság minden tagja Glenz kérdésére úgy nyilatkozik, hogy „tudomásul vette” Sylvia dokumentumait. 1 óra 12 perckor Sylvia megkezdi beszédét az utolsó szó jogán.

Azzal kezdi, hogy azokat a megjegyzéseket tárgyalja, amelyeket a Bíróság által kinevezett ügyvéd tett az ő ellenvetéseire. Ezeket a „bírósági etikettben történő csalásnak” nevezi, ahol a párt tagjai a rivális párt tagjainak mutatják magukat, hogy e pártba szivárogva annak határozatait szabotálják. Sylvia részletesen leírja az együttműködést az ügyész és az úgynevezett védőügyvéd között. Azt mondja, hogy a kinevezett védője úgy ténykedett, mint „második ügyész”, eljátszva a rá osztott szerepet. Vizsgálatot követel és az eljárás felfüggesztését kéri hétfőig. Glenz szünetet rendel el 1 óra 30 percig.

1 óra 33 perckor — mint mindig — elutasítja Sylvia indítványát, mondván: Sylvia „összeesküvési elmélete” „excentrikus és alaptalan”. Sylvia fénymásolatot kér erről a határozatról, és Glenz kijelenti „fog kapni egyet később”.

Azután Sylvia kifejti, hogy nem vádlottnak látta magát e perben, hanem egyfajta ügyésznek, vádlónak, Németország legitim kormányának védelmében.

„Mint vádló a Birodalom érdekében” a német nép elleni kulturális népirtással vádolja a Negyedik Legfőbb Büntető Bíróságot. Azt mondja, hogy a Bíróság a „holocaust” bunkósbotjával torzítja és nyomja el az igazságot, űz gúnyt az igazságszolgáltatásból. Az ő pere világossá tette a „holocaust-tagadás” üldözésének bűnügyi képtelenségét. Hogyan tagadhat valaki olyasmit, ami sohasem létezett? Azt mondja, hogy ez az egész eljárás úgy kezdődött, mint egy kirakatper a rendkívüli Bíróságon, és sohasem jutott tovább ezen a ponton. A fő eljárásokat „füsttel és tükrökkel” vetítették ki, és a „holocaust” meséjét leplezetlen erőszakkal erőltették. Megállapítja, hogy a Bíróság szándéka a német nép végső kiirtása és a lélek nélküli fogyasztók keresztezett fajú, kultúrálatlan népével való helyettesítése.

Azt mondja, bízik benne, hogy sikerült bemutatni az egész világnak ezt a Bíróságot mint ügynököt, mint a német nép ellenségét. Ez a Bíróság a jog nyílt, vérlázító megsértésével fut az igazság elől. „A bírósági eljárással való visszaélés” cinikus ürügyével forgó imamalomként szüntelenül elutasította a bizonyítékokkal kapcsolatos összes indítványt. Tény, hogy a Bíróság egyetlen bizonyíték bemutatását sem engedte meg a védelemnek! Sylvia bizonyítja, hogy a szubjektív állításokat elfogadták, mintha azok objektív mutatók lennének. Ahogy kezdetben már rámutatott: a vádirata már tartalmazta az egész tárgyalást. Reméli, hogy a német nép egy nap ezt az áruló Bíróságot az igazságszolgáltatás elé fogja állítani.

Leírja, hogy a védelem arra kényszerült, hogy elfogadja a vádirat tartalmát, ami oda vezetett, hogy a Bíróság által vágyva vágyott ítélet elkerülhetetlen következmény lett. Tárgyi bizonyíték híján a Bíróság arra az infantilis határozatára támaszkodott, hogy „az eljárással való visszaélés

$ÍITTVAKÖfeT

bűncselekmény”. Ennek a bírósági bűvészmutatványnak köszönhetően nem vélelmezték az ártatlanságot, így a Bíróságnak nem kellett bizonyítania a bűnösséget. A Bíróság mindvégig azt színlelte, hogy nincs ideje feltárásra. Glenz bíró számára a „feltárás” semmi egyebet nem jelent, mint a személyes adatok összegyűjtését, az életrajz összeállítását és annak megállapítását, hogy az állításokat tényleg kimondták, vagy leírták-e. Ez volt minden! A Bíróság még arra sem törekedett, hogy a látszatot fenntartsa. Mindez a jogi eljárás nyilvánvaló megsértése, a jog teljes semmibevétele. Ehhez járul, hogy a védelmet arra kényszeríttették, hogy alkalmazkodjon és azonnal engedelmeskedjen. A Bíróság folyamatosan és könyörtelenül a „kézzelfogható nyilvánvalóság” tanára hivatkozott, és sohasem engedte, hogy a védelem rámutasson: Legfelsőbb Bíróság még mindig nem döntött a 130. § alkotmányosságáról.

Megkérdezi: mire utal Grossmann, amikor „hazai és külföldi ítéleteket” említ? Lehet, hogy a nürnbergi kirakatperre utal? A Szövetségesek Katonai Törvényszéke nem volt egyéb, mint háború utáni talmudi inkvizíció, amelyet a német nép ellenségei folytattak. Ott a tanúkat sohasem lehetett megkérdőjelezni, vagy hitelességükben kételkedni.

Sylvia rámutat, hogy az állandóan emlegetett „történelmi egyetértést” csak a nonkonformisták üldözésével és az egyet nem értők kizárásával lehetett elérni, mind Németországban, mind külföldön. Megjegyzi, hogy Grossmann a nemzetiszocializmust a „holocaust” rátapadt stigmája miatt „döglött egér”-nek nevezte. De ez a stigma nem meglepő, mivel a nemzetiszocializmust mindig negatív módon ábrázolták, míg a németeket mint a gonosztevők népét bélyegezték meg. Az olyan emberek, mint Grossmann, mit tennének a „holocaust” hivatalosan kötelező szép meséje nélkül? Az ő pere ismét bebizonyította, hogy a politikai világhatalmak a „holocaust”-játszmában - vagy a „holocaust-iparban” - érdekeltek. Ez magyarázza, hogy a háború befejezése után 63 évvel még mindig tilos a történelmi kutatás. A Németországban folyamatban lévő intellektuális elnyomás példájaként Sylvia utal a „Hermann-ügyre”, amelyben egy népszerű kommentátort vettek tűz alá, mert a nemzetiszocializmusnak olyan pozitív vonatkozásaira utalt, mint a családpolitikája és az autóutak építése.

Sylvia bebizonyítja, hogy a Bíróság eljárási rendszere rendkívül egyszerű. A bizonyítékokkal kapcsolatos indítványok elutasításából áll, mondván: azok „visszaélések a bírósági eljárással” s így bűncselekmények. Az ügyész vádbeszéde pedig jogi szempontból minden kritikán aluli volt: nem volt egyéb, mint a legtisztább rágalom és visszaélés.

Azután rámutat, hogy milyen hatalmas érdekeltségek húznak hasznot abból, hogy állandó propagandájukkal, agymosásukkal a német társadalomba negatív önképet vésnek. Ha a németek olyan rosszak lennének, amilyennek Grossmann lefestette őket, őt már régen elevenen megnyúzták volna. Itt Glenz félbeszakítja és lediktálja szavait az előadó bírónak azzal, hogy vezesse be a jegyzőkönyvbe, és figyelmezteti Sylviát, hogy ne tegyen további büntethető megjegyzéseket.

Sylvia rámutat, hogy a jelenlegi talmudi inkvizíció alatt mindenki, aki felhívja a figyelmet a zsidóság romboló magatartására, büntethető. Glenz azt mondja az előadó bírónak, hogy írja le ezt a megjegyzést is. Sylvia megjegyzi, hogy napjainkban senkinek sem engednek meg kimondani semmit sem, ami a legkisebb mértékben hátrányos a zsidókra, ennek ellenére a németországi helyzet megváltoztatása és megjavítása felé az első szükséges lépés betegségünk okának felismerése. Megjegyzi, hogy Horst Mahler írásai bizonyítékul szolgálnak erre, és ő (Sylvia) ki fog állni emellett. Glenz utasítja az előadó bírót: „írja fel ezt is!”

A rettenthetetlen Sylvia folytatja beszédét és megjegyzi, hogy Németország jelenleg a világzsidóság igája alatt él. Glenz megfenyegeti: „Félbe fogjuk szakítani az utolsó szó jogán való beszédét, ha...” De Sylvia figyelmen kívül hagyja, és azt mondja, hogy a második világháborút követően az igazi bűnözők vették át a hatalmat a világ fölött. Glenz üvölti: „Figyelmeztetem Ont.” De Sylvia ismét biztatja a közönséget, hogy vizsgálják meg az okait Németország helyzetének, és folytassák a tárgyi bizonyítékok összegyűjtését és vizsgálatát. Azt mondja a Bíróságnak, hogy a nemzetiszocializmus nem halott, tekintet nélkül arra, hogy Grossmann és hasonszőrű társasága mennyire óhajtja, hogy halott legyen. Azt mondja, hogy a nemzetiszocializmus azt képviseli, ami jó és tartós a német szellemben. Korunkban az idealizmust és a hazaszeretetet ridegen elnyomják, de ezeket nem lehet örökre elnyomni.

Grossmann felé fordulva kérdi: „Ön német? Vagy talán annak a Grossmannak a rokona, aki a második világháború befejezése után folyamatosan kínozta és gyilkolta a német rabszolgákat keleten, miként arról a zsidó John Sack beszámol az „An Eye for an Eye” (Szemet szemért) c. könyvében?”

2008. április

Azután a Bíróság felé fordulva megkérdi: „Önök németek?” „A német kiáll a becsület és a kitartás mellett! Gondoljanak a német hűségre! Azt, ami ebben az országban folyik, senki sem nevezheti „tiszteletreméltónak”. Ezen a Bíróságon az „igazságszolgáltatást” egyedül a Talmud sugallja!

Az ülnökök felé fordulva Sylvia felszólítja őket, hogy most, az utolsó órában gyakorolják jogaikat: merjék megkövetelni, hogy a bizonyítékokat hallgassák meg. Még mindig van idő belevinni az igazság bizonyos elemeit ebbe a perbe, amelyet ez a kirakat Bíróság folytat! Merniük kell közbenjárni az Igazság, a német nép és egy jobb világ érdekében, mivel az, amit a Bíróság művel, bűn a nyugati civilizáció ellen. Sylvia kifejezi hitét, hogy a történelem elkerülhetetlenül a maga irányát fogja követni, és „az Igazság győzni fog”. Azt mondja, hogy a per kezdete óta felkészült az előre elrendelt elítélésére és megmondta bíróinak a per elején, hogy tudja: az ítéletet már vádiratának összeállítása előtt meghozták.

A Bíróság felé fordulva így szól: „És Önök, nagyhatalmú bíráim, sohase érezzenek többé belső békét... A nemzetiszocializmusnak önök által bűnösnek lefestett rendszere gondoskodni fog erről. Önök szándékosan bűntársai lettek a német nép agymosásának és lealázásának. Adolf Hitler pontosan felismerte a zsidókérdést, a zsidók - bizonyos szempontból - rosszindulatú hatalmát... Igen, én magaménak vallom a nemzetiszocializmus értékeit!”

Glenz így szól: „Emlékeztetem a 130.§-ra! A Bíróság emlékezni fog minderre!”

Újra megfenyegeti, hogy elveszi tőle a szót. Sylvia válasza: „Ha tetteim egy kicsivel több fényt visznek Németországnak ebben a sötét órájában, akkor boldogan megyek a börtönbe! Nem zavar, hogy ez a megvetésre méltó Bíróság és a gonosz kormány hivatalból nevetségessé tesz és támad engem... Nagyhatalmú bíráim, nem engem ítélnek el, hanem önmagukat.”

2 óra 45 perckor Sylvia átad három kiegészítő dokumentumot a Bíróságnak, és bejelenti, hogy Bock el akarja mondani zárómegjegyzéseit. Glenz kérdőn néz felé, de Bock tudatja, hogy nem akar már szólni a mai nap. Glenz bejelenti, hogy vége a mai ülésnek.

Tizenötödik nap (2008. január 14.)

A tárgyalás 1 óra 4 perckor kezdődik. Glenz azonnal elkezdi: ,A nép nevében...”

Sylvia tiltakozik Glenz megfélemlítési kísérletei ellen és tesz egy utolsó kísérletet egyetlen bizonyítási indítvány benyújtására, de Glenz ezt sem engedélyezi. Bizonyos ideig Sylvia folytatja a tiltakozást, mialatt Glenz tovább fenyegetőzik; ketten beszélnek egyszerre.

Glenz felolvassa az ítélet indoklását. Elmondja a hivatalos mesét „a zsidók történelmileg bizonyított, államilag szervezett népirtásáról, amelyet „bebizonyítottak” a második világháború győztesei a nürnbergi „kirakatperben”. Majd jelentős időt szán a „hamis és be nem bizonyított revizionista történetírás”, „az emberiség revizionista elgondolása” és maguk a revizionisták elítélésére. Glenz szerint a revizionisták elrejtik, elhallgatják, sőt letagadják, meghazudtolják a „holocaust”-ot. Azt mondják, hogy az „a zsidók által gyártott hazugság”.

Azután a 130.§ esernyője alá bújik. Ez a forrása zsarnoki hatalmának.

A revizionistákat azzal vádolja, hogy nem hajlandók elfogadni és elismerni a hivatalos „kézzelfogható nyilvánvalóságot”. Azután azt mondja, hogy „az elferdült emberkép” végül az NSZK legitimitásának megkérdőjelezéséhez vezet!

Glenz megkísérli összehasonlítani Auschwitzet és Drezdát, mondván, hogy nincsenek már romok, és a Frauenkirche újjáépült, de láthatóan elveszíti a gondolatmenetet. Büszkén hangsúlyozza, hogy következetesen megtiltotta a dokumentatív, empirikus, törvényszéki bizonyítékok bevitelét Sylvia perébe. Azt állítja, hogy Sylvia, a revizionisták védője, szándékosan cselekedett bomlasztó módon. Valójában folyamatosan tette ezt és tagadta a „holocaust”-ot.

Glenz szerint fennáll a veszély, hogy Sylvia folytatja bűnös tevékenységét. Azt mondja, hogy a német társadalom csak akkor védhető meg, ha Sylviát azonnal kizárják az ügyvédi munkából.

Ezt követően Glenz ítéletének jogi alapjairól beszél. Sylvia vádiratának különböző pontjai, mint a Horst Mahlerrel való együttműködés, az állami szervezetek és funkciók becsmérlése, pl. az olyan kifejezések mint pl. „kirakatper”, „talmudi inkvizíció” vagy e pernek a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszékkel való összehasonlítása nem esnek a BTK 130.§-a alá. A „korlátozás”, a vádiratnak egy másik pontja Sylviának arra a megjegyzésére vonatkozik, hogy a nemzetközi jog szerint az NSZK „kormánya” nem legitim kormány, mivel a második világháború győztesei sohasem írtak alá békeszerződést Németországgal, és az általuk a német nép fölé helyezett bábkormányokat sohasem hagyta jóvá népszavazás; ezért a Birodalom adja jogilag