Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)

2008-07-01 / 4. szám

12. oldal ► beszélni. Védőbeszédében Sylvia ellenvetéseire támaszkod­va azzal kezdi, hogy kijelenti: néhány évvel idősebb, mint Sylvia. Azt mondja, hogy csupán megfigyelőként vett részt a per alatt, mivel Sylvia nem tudott vagy nem akart bízni ben­ne. Hozzáteszi, hogy mindazonáltal erőfeszítést tesz Sylvia vé­delmében, „mert az a kötelessége, hogy megvédjen min­denkit”. Azt nagyon világossá teszi, hogy „azok közösségé­hez tartozik, akik hisznek a holocaustban”. Ő valójában „nagy holocaustozó”, mert aláírja ennek a hitnek „klasszikus, hivatalos” és politikailag korrekt változatát. Sylviát a jogi hivatás természetének mélységes, alapvető fél­reértésével vádolja. Azt mondja, hogy Sylvia ezt úgy fogja fel, mintha ez „az ügyfele érdekében a végsőkig vívott küzdelem lenne”. Egy sereg jogi közhelyet és idézetet sorol fel, mielőtt visszatér a „Stolz-ügy” témájára. Azt mondja, hogy a Zündel­­perben Sylvia úgy viselkedett, mint egy őrült. Azután az őrült szót a „megtévesztett személy” kifejezésre javítja, utalva Sylvia érvelésére a szükséghelyzetben nyújtandó védelemmel kapcsolatban. Bejelenti, hogy Sylvia rabja egy tévedésnek azzal kapcsolatban, ami nincs megengedve és ami könnyen elkerülhető lett volna, mivel Sylvia jártas a jogban. Sylviát meggyőződéses bűnelkövetőnek nevezi, akit Horst Mahler befolyásolt és manipulált. Azt mondja, hogy Sylviának az egész tárgyalás alatti viselkedését a lá­togatók egyik csoportja irányította, akik körében Mahler ült: az irányítás valójában a tárgyalóterem hátsó részéből jött az asztalhoz, ahol Sylvia ült. A Bíróság által kijelölt ügy­véd 11 óra 7 perckor fejezi be előadását, azzal, hogy ő Sylviát tragikus alaknak tekinti, és reméli, hogy ezzel alapot adott a Bíróságnak „az ítélet enyhítéséhez”. A Bíróságtól kijelölt védők olyanok, mint ez, vádlókra van szükségük. Glenz most megkérdezi a Bíróság tagjaitól, hogy náluk vannak-e azoknak az indítványoknak a másolatai, amelyeket ma reggel Sylvia és Bock benyújtott. Amikor az illetők igenlően válaszolnak, ebédszünetet rendel el. A délutáni ülés elején a Bíróság minden tagja Glenz kérdé­sére úgy nyilatkozik, hogy „tudomásul vette” Sylvia dokumen­tumait. 1 óra 12 perckor Sylvia megkezdi beszédét az utolsó szó jogán. Azzal kezdi, hogy azokat a megjegyzéseket tárgyalja, ame­lyeket a Bíróság által kinevezett ügyvéd tett az ő ellenvetései­re. Ezeket a „bírósági etikettben történő csalásnak” neve­zi, ahol a párt tagjai a rivális párt tagjainak mutatják ma­gukat, hogy e pártba szivárogva annak határozatait szabo­tálják. Sylvia részletesen leírja az együttműködést az ügyész és az úgynevezett védőügyvéd között. Azt mondja, hogy a ki­nevezett védője úgy ténykedett, mint „második ügyész”, eljátszva a rá osztott szerepet. Vizsgálatot követel és az eljá­rás felfüggesztését kéri hétfőig. Glenz szünetet rendel el 1 óra 30 percig. 1 óra 33 perckor — mint mindig — elutasítja Sylvia indít­ványát, mondván: Sylvia „összeesküvési elmélete” „excent­rikus és alaptalan”. Sylvia fénymásolatot kér erről a határo­zatról, és Glenz kijelenti „fog kapni egyet később”. Azután Sylvia kifejti, hogy nem vádlottnak látta magát e perben, hanem egyfajta ügyésznek, vádlónak, Németor­szág legitim kormányának védelmében. „Mint vádló a Birodalom érdekében” a német nép elle­ni kulturális népirtással vádolja a Negyedik Legfőbb Büntető Bíróságot. Azt mondja, hogy a Bíróság a „holo­caust” bunkósbotjával torzítja és nyomja el az igazságot, űz gúnyt az igazságszolgáltatásból. Az ő pere világossá tet­te a „holocaust-tagadás” üldözésének bűnügyi képtelensé­gét. Hogyan tagadhat valaki olyasmit, ami sohasem léte­zett? Azt mondja, hogy ez az egész eljárás úgy kezdődött, mint egy kirakatper a rendkívüli Bíróságon, és sohasem jutott tovább ezen a ponton. A fő eljárásokat „füsttel és tükrökkel” vetítették ki, és a „holocaust” meséjét leplezet­len erőszakkal erőltették. Megállapítja, hogy a Bíróság szándéka a német nép végső kiirtása és a lélek nélküli fo­gyasztók keresztezett fajú, kultúrálatlan népével való he­lyettesítése. Azt mondja, bízik benne, hogy sikerült bemutatni az egész világnak ezt a Bíróságot mint ügynököt, mint a né­met nép ellenségét. Ez a Bíróság a jog nyílt, vérlázító meg­sértésével fut az igazság elől. „A bírósági eljárással való visszaélés” cinikus ürügyével forgó imamalomként szün­telenül elutasította a bizonyítékokkal kapcsolatos összes indítványt. Tény, hogy a Bíróság egyetlen bizonyíték be­mutatását sem engedte meg a védelemnek! Sylvia bizonyít­ja, hogy a szubjektív állításokat elfogadták, mintha azok objektív mutatók lennének. Ahogy kezdetben már rámu­tatott: a vádirata már tartalmazta az egész tárgyalást. Re­méli, hogy a német nép egy nap ezt az áruló Bíróságot az igazságszolgáltatás elé fogja állítani. Leírja, hogy a védelem arra kényszerült, hogy elfogad­ja a vádirat tartalmát, ami oda vezetett, hogy a Bíróság ál­tal vágyva vágyott ítélet elkerülhetetlen következmény lett. Tárgyi bizonyíték híján a Bíróság arra az infantilis hatá­rozatára támaszkodott, hogy „az eljárással való visszaélés $ÍITTVAKÖfeT bűncselekmény”. Ennek a bírósági bűvészmutatványnak köszönhetően nem vélelmezték az ártatlanságot, így a Bí­róságnak nem kellett bizonyítania a bűnösséget. A Bíróság mindvégig azt színlelte, hogy nincs ideje feltárásra. Glenz bíró számára a „feltárás” semmi egyebet nem jelent, mint a személyes adatok összegyűjtését, az életrajz összeállítását és annak megállapítását, hogy az állításokat tényleg ki­mondták, vagy leírták-e. Ez volt minden! A Bíróság még arra sem törekedett, hogy a látszatot fenntartsa. Mindez a jogi eljárás nyilvánvaló megsértése, a jog teljes semmibe­vétele. Ehhez járul, hogy a védelmet arra kényszeríttették, hogy alkalmazkodjon és azonnal engedelmeskedjen. A Bí­róság folyamatosan és könyörtelenül a „kézzelfogható nyilvánvalóság” tanára hivatkozott, és sohasem engedte, hogy a védelem rámutasson: Legfelsőbb Bíróság még min­dig nem döntött a 130. § alkotmányosságáról. Megkérdezi: mire utal Grossmann, amikor „hazai és külföldi ítéleteket” említ? Lehet, hogy a nürnbergi kira­katperre utal? A Szövetségesek Katonai Törvényszéke nem volt egyéb, mint háború utáni talmudi inkvizíció, amelyet a német nép ellenségei folytattak. Ott a tanúkat sohasem lehetett megkérdőjelezni, vagy hitelességükben kételkedni. Sylvia rámutat, hogy az állandóan emlegetett „történel­mi egyetértést” csak a nonkonformisták üldözésével és az egyet nem értők kizárásával lehetett elérni, mind Német­országban, mind külföldön. Megjegyzi, hogy Grossmann a nemzetiszocializmust a „holocaust” rátapadt stigmája miatt „döglött egér”-nek nevezte. De ez a stigma nem meglepő, mivel a nemzetiszocializmust mindig negatív módon ábrázolták, míg a németeket mint a gonosztevők népét bélyegezték meg. Az olyan emberek, mint Grossmann, mit tennének a „holocaust” hivatalosan kötelező szép meséje nélkül? Az ő pere ismét bebizonyítot­ta, hogy a politikai világhatalmak a „holocaust”-játszmá­­ban - vagy a „holocaust-iparban” - érdekeltek. Ez magya­rázza, hogy a háború befejezése után 63 évvel még mindig tilos a történelmi kutatás. A Németországban folyamatban lévő intellektuális elnyomás példájaként Sylvia utal a „Hermann-ügyre”, amelyben egy népszerű kommentátort vettek tűz alá, mert a nemzetiszocializmusnak olyan pozi­tív vonatkozásaira utalt, mint a családpolitikája és az autó­utak építése. Sylvia bebizonyítja, hogy a Bíróság eljárási rendszere rendkívül egyszerű. A bizonyítékokkal kapcsolatos indít­ványok elutasításából áll, mondván: azok „visszaélések a bírósági eljárással” s így bűncselekmények. Az ügyész vád­beszéde pedig jogi szempontból minden kritikán aluli volt: nem volt egyéb, mint a legtisztább rágalom és visszaélés. Azután rámutat, hogy milyen hatalmas érdekeltségek húznak hasznot abból, hogy állandó propagandájukkal, agymosásukkal a német társadalomba negatív önképet vés­nek. Ha a németek olyan rosszak lennének, amilyennek Grossmann lefestette őket, őt már régen elevenen meg­nyúzták volna. Itt Glenz félbeszakítja és lediktálja szavait az előadó bírónak azzal, hogy vezesse be a jegyzőkönyvbe, és figyelmezteti Sylviát, hogy ne tegyen további büntethető meg­jegyzéseket. Sylvia rámutat, hogy a jelenlegi talmudi inkvizíció alatt mindenki, aki felhívja a figyelmet a zsidóság romboló ma­gatartására, büntethető. Glenz azt mondja az előadó bírónak, hogy írja le ezt a megjegyzést is. Sylvia megjegyzi, hogy nap­jainkban senkinek sem engednek meg kimondani semmit sem, ami a legkisebb mértékben hátrányos a zsidókra, en­nek ellenére a németországi helyzet megváltoztatása és megjavítása felé az első szükséges lépés betegségünk oká­nak felismerése. Megjegyzi, hogy Horst Mahler írásai bi­zonyítékul szolgálnak erre, és ő (Sylvia) ki fog állni emel­lett. Glenz utasítja az előadó bírót: „írja fel ezt is!” A rettenthetetlen Sylvia folytatja beszédét és megjegyzi, hogy Németország jelenleg a világzsidóság igája alatt él. Glenz megfenyegeti: „Félbe fogjuk szakítani az utolsó szó jogán való beszédét, ha...” De Sylvia figyelmen kívül hagy­ja, és azt mondja, hogy a második világháborút követően az igazi bűnözők vették át a hatalmat a világ fölött. Glenz üvölti: „Figyelmeztetem Ont.” De Sylvia ismét biztatja a közönséget, hogy vizsgálják meg az okait Németország helyzetének, és folytassák a tárgyi bizonyítékok összegyűj­tését és vizsgálatát. Azt mondja a Bíróságnak, hogy a nem­zetiszocializmus nem halott, tekintet nélkül arra, hogy Grossmann és hasonszőrű társasága mennyire óhajtja, hogy halott legyen. Azt mondja, hogy a nemzetiszocializ­mus azt képviseli, ami jó és tartós a német szellemben. Ko­runkban az idealizmust és a hazaszeretetet ridegen el­nyomják, de ezeket nem lehet örökre elnyomni. Grossmann felé fordulva kérdi: „Ön német? Vagy talán annak a Grossmannak a rokona, aki a második világhábo­rú befejezése után folyamatosan kínozta és gyilkolta a né­met rabszolgákat keleten, miként arról a zsidó John Sack beszámol az „An Eye for an Eye” (Szemet szemért) c. köny­vében?” 2008. április Azután a Bíróság felé fordulva megkérdi: „Önök néme­tek?” „A német kiáll a becsület és a kitartás mellett! Gon­doljanak a német hűségre! Azt, ami ebben az országban folyik, senki sem nevezheti „tiszteletreméltónak”. Ezen a Bíróságon az „igazságszolgáltatást” egyedül a Talmud su­gallja! Az ülnökök felé fordulva Sylvia felszólítja őket, hogy most, az utolsó órában gyakorolják jogaikat: merjék megköve­telni, hogy a bizonyítékokat hallgassák meg. Még mindig van idő belevinni az igazság bizonyos elemeit ebbe a per­be, amelyet ez a kirakat Bíróság folytat! Merniük kell köz­benjárni az Igazság, a német nép és egy jobb világ érdeké­ben, mivel az, amit a Bíróság művel, bűn a nyugati civili­záció ellen. Sylvia kifejezi hitét, hogy a történelem elkerül­hetetlenül a maga irányát fogja követni, és „az Igazság győzni fog”. Azt mondja, hogy a per kezdete óta felkészült az előre elrendelt elítélésére és megmondta bíróinak a per elején, hogy tudja: az ítéletet már vádiratának összeállítá­sa előtt meghozták. A Bíróság felé fordulva így szól: „És Önök, nagyhatalmú bíráim, sohase érezzenek többé belső békét... A nemzeti­szocializmusnak önök által bűnösnek lefestett rendszere gondoskodni fog erről. Önök szándékosan bűntársai let­tek a német nép agymosásának és lealázásának. Adolf Hit­ler pontosan felismerte a zsidókérdést, a zsidók - bizonyos szempontból - rosszindulatú hatalmát... Igen, én maga­ménak vallom a nemzetiszocializmus értékeit!” Glenz így szól: „Emlékeztetem a 130.§-ra! A Bíróság emlé­kezni fog minderre!” Újra megfenyegeti, hogy elveszi tőle a szót. Sylvia válasza: „Ha tetteim egy kicsivel több fényt visznek Németország­nak ebben a sötét órájában, akkor boldogan megyek a bör­tönbe! Nem zavar, hogy ez a megvetésre méltó Bíróság és a gonosz kormány hivatalból nevetségessé tesz és támad engem... Nagyhatalmú bíráim, nem engem ítélnek el, ha­nem önmagukat.” 2 óra 45 perckor Sylvia átad három kiegészítő dokumentu­mot a Bíróságnak, és bejelenti, hogy Bock el akarja mondani zárómegjegyzéseit. Glenz kérdőn néz felé, de Bock tudatja, hogy nem akar már szólni a mai nap. Glenz bejelenti, hogy vége a mai ülésnek. Tizenötödik nap (2008. január 14.) A tárgyalás 1 óra 4 perckor kezdődik. Glenz azonnal elkez­di: ,A nép nevében...” Sylvia tiltakozik Glenz megfélemlítési kísérletei ellen és tesz egy utolsó kísérletet egyetlen bizonyítási indítvány benyújtá­sára, de Glenz ezt sem engedélyezi. Bizonyos ideig Sylvia foly­tatja a tiltakozást, mialatt Glenz tovább fenyegetőzik; ketten beszélnek egyszerre. Glenz felolvassa az ítélet indoklását. Elmondja a hivatalos mesét „a zsidók történelmileg bizonyított, államilag szervezett népirtásáról, amelyet „bebizonyítottak” a második világhábo­rú győztesei a nürnbergi „kirakatperben”. Majd jelentős időt szán a „hamis és be nem bizonyított revizionista történetírás”, „az emberiség revizionista elgondolása” és maguk a revizionis­ták elítélésére. Glenz szerint a revizionisták elrejtik, elhall­gatják, sőt letagadják, meghazudtolják a „holocaust”-ot. Azt mondják, hogy az „a zsidók által gyártott hazugság”. Azután a 130.§ esernyője alá bújik. Ez a forrása zsarnoki hatalmának. A revizionistákat azzal vádolja, hogy nem hajlandók elfo­gadni és elismerni a hivatalos „kézzelfogható nyilvánvalósá­got”. Azután azt mondja, hogy „az elferdült emberkép” végül az NSZK legitimitásának megkérdőjelezéséhez vezet! Glenz megkísérli összehasonlítani Auschwitzet és Drezdát, mondván, hogy nincsenek már romok, és a Frauenkirche új­jáépült, de láthatóan elveszíti a gondolatmenetet. Büszkén hangsúlyozza, hogy következetesen megtiltotta a doku­mentatív, empirikus, törvényszéki bizonyítékok bevitelét Sylvia perébe. Azt állítja, hogy Sylvia, a revizionisták védője, szándékosan cselekedett bomlasztó módon. Való­jában folyamatosan tette ezt és tagadta a „holocaust”-ot. Glenz szerint fennáll a veszély, hogy Sylvia folytatja bűnös tevékenységét. Azt mondja, hogy a német társadalom csak ak­kor védhető meg, ha Sylviát azonnal kizárják az ügyvédi mun­kából. Ezt követően Glenz ítéletének jogi alapjairól beszél. Sylvia vádiratának különböző pontjai, mint a Horst Mahlerrel való együttműködés, az állami szervezetek és funkciók becsmérlése, pl. az olyan kifejezések mint pl. „kirakatper”, „talmudi inkvizíció” vagy e pernek a Nürnbergi Nemzet­közi Katonai Törvényszékkel való összehasonlítása nem esnek a BTK 130.§-a alá. A „korlátozás”, a vádiratnak egy másik pontja Sylviának arra a megjegyzésére vonatkozik, hogy a nemzetközi jog szerint az NSZK „kormánya” nem legitim kormány, mivel a második világháború győztesei sohasem írtak alá békeszerződést Németországgal, és az ál­taluk a német nép fölé helyezett bábkormányokat sohasem hagyta jóvá népszavazás; ezért a Birodalom adja jogilag

Next

/
Thumbnails
Contents