Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

14. oldal ______________________________ ?*IÎÎVAKV1tî ____________________________ ______________2007. július David Doherty: „A MÁSSÁG A MI ERŐNK” Levél egy liberális újságírónak El kell ismernem, annak, hogy a National Vanguard flo­ridai weboldalának webmestere vagyok, előnyei is van­nak. Például, néhány e-mail, amit kapunk, nagy lehetőség arra, hogy kifejezzük véleményeinket, miközben jól is szórakozunk. Nemrég e-mail jött egy helyi riportertől, aki egy sztorit akart megírni. Beleegyeztem, hogy mindent elmondok neki, amit csak tudok, cserébe olyan feltétele­kért, amelyekről tudtam, hogy azoktól minden az uralko­dó osztályhoz tartozó szerkesztő rosszul lett volna. íme az e-mail, amit kaptam: Doherty Úr! Mióta megtudtam, hogy az Ön csoportja rendszeresen gyűlik össze Brandonban, találkozni akartam Önnel, hogy egy sztorit írhassak. Mint minden más javasolt ri­porthoz, a feljebbvalók jóváhagyására és utasítására van szükség, a döntésüket várom. Mivel ez a döntés még sok időt vehet igénybe, arra gondoltam, hogy bemutatkoz­nék, és tájékoztatnám Önt szándékaimról. Remélem, hogy írhatok egy sztorit az Ön csoportjáról, az Ön együtt­működési fokától függően. Továbbá beszélhetünk arról is, hogy miért akarna Ön együttműködni velünk, miért „éri ez meg” Önnek. Azonban röviden csak annyit monda­nék, hogy ha van egy üzenete olvasóink számomra, és szeretné, hogy az emberek megismerjék, hogy Ön valójá­ban kicsoda, akkor talán ezen az úton megvalósíthatná ezt a vágyát. Ez nem egy nagyhangú cikk lenne. Arra vagyok kí­váncsi, hogy mi vezette az embereket arra, hogy belépje­nek az Ön csoportjába, és annak aktív tagjai legyenek - miért összpontosít Ön annyira a fehér emberek és más rasszok, illetve kultúrák közötti problémákra. Ez igazán érdekel engem. Tisztelettel: Andrew Meacham St. Petersburg Times Brandon Times részleg, újságíró A válaszom: Tisztelt Meacham Úr! A válaszom és a cikk, amit Ön írna - ha megengedik, hogy megírja - nagyon eltérhet attól, amire Ön számított. Mivel Ön az újságírás erősen elbástyázott, ideológiai­lag monolitikus világában él, érthető hogy Önnek kevés tudomása van arról, hogy mi motivál bennünket, akik a politikai másként gondolkodásban részt veszünk. Ahe­lyett, hogy időmet arra fecsérelném, hogy olyan tényeket adjak elő, melyek fontosságát Ön valószínűleg úgysem értené, megkísérlem néhány alapvető gondolat bemuta­tását. Röviden, a szóban forgó problémát nem a rassz okoz­za - a problémát a rasszok tagadásán alapuló közpolitika megvalósítása okozza. Hogy egy példával illusztráljam, olyan lenne ez, mint­ha Ön orvosi iskolába járna, mondjuk 1800-ban megta­nítanák Önnek a módszereket és eljárásokat annak az elméletnek alapján, hogy mikroorganizmusok nem létez­nek - módszereket és eljárásokat, amelyek számos pá­cienst öltek meg, miközben azt hitték, hogy ezekkel meg­mentik őket. Azért volt szükséges, hogy az akkori idők tudósai kifejezetten tagadják a mikrobák létezését, mert sokan voltak azok, akik jobb tudomásuk alapján támad­ták a bevett akadémiai felfogást. A mikroorganizmusok elmélete nem volt újdonság - egyesek már évszázadok­kal korábban rájöttek létezésükre. Sajnos, az uralkodó osztály és az akadémia arra az ál­láspontra helyezkedett, hogy a mikroorganizmusok nem léteznek - annak a hitnek alapján, hogy ők gyarapodtak a tudásban és ’fejlődtek’. Bárki, aki más véleményen volt, nyilvánvalóan buta volt, tudatlan és fogalma sem volt ar­ról, hogy miről beszélnek. Végül is, csak olyan valaki, aki „vissza szeretné forgatni az időt”, vitatkozna a ’szakér­tőkkel’ és állna a ’fejlődés’ útjába. Abban a korban még az orvostudomány oktatói közül is tudták egyesek, hogy a mikroorganizmusok léteznek, ez azonban nem tartotta őket vissza attól, hogy kiálljanak egy csapat diák elé, és ennek ellenkezőjét hangoztassák. Hát így volt ez kétszáz évvel ezelőtt az orvostudomány­ban. Lépjünk eggyel tovább. Tegyük fel, hogy Ön 1976- ban riporter volt Volgográdban, korábbi nevén Sztáling­rádban. Ön tudna a termelőszövetkezetek és gyárak csőd­jéről, és az erőszakos kollektivizálás által okozott károk­ról; azonban erősen kétlem, hogy ezekről történeteket írna. Az uralkodó osztály elfogadta a dogmát, miszerint a kommunizmus „helyes” volt minden részletében, ez pe­dig megkérdőjelezhetetlenné tette. Abban az időben a professzorok nagyon jól tudták, hogy a kommunizmus csőd volt, ez azonban nem tartotta őket vissza attól, hogy kiálljanak egy csapat diák elé, és pontosan az ellenkezőjét állítsák. Akik ezt számon kérték rajtuk, azokat megbélye­gezték, mint ostobát, tudatlant - a kommunizmus volt a jövő. Végül is, csupán aki „vissza akarja forgatni az időt", szállna szembe a ’szakértőkkel’ és állna a ’fejlődés’ útjába. Az az elmélet, amelyről azt feltételezték, hogy a jövőbe repíti őket, valójában a múltba húzta őket vissza. Miköz­ben a világ többi része előrehaladt, ők stagnáltak - de sen­ki nem mondhatott semmit. Riporterként a Szovjetunió­ban, 1976-ban - még Ön se mondott volna semmit. Eszé­be sem jutott volna semmit mondani. Önnek meg lettek volna a szerkesztői, akik biztosítják, hogy csak „helyén való” anyagot tesznek közzé, és Ön gondtalanul élte volna az életét. Amíg át nem lép egy bi­zonyos vonalat, Ön jól érezte volna magát - és Ön, az Ön szerkesztője, valamint mindenki más, aki az újságnál dol­gozott, pontosan tudta volna, hogy hol van az a bizonyos határ. Az Egyesült Államokban és a nyugati civilizáció többi részében manapság van még egy szent tehén elméletünk - ez pedig a ’másság’. Ez még egy szuperfejlett elmélet, amely minket szuperszonikus sebességgel az utópista jövőbe lök. Ne törődjön azzal, hogy az elmélet a valóság teljes tagadásán alapul, és hogy a „teljes egyenlőség” ugyanilyen téveszméi küldték a kommunizmust sírjába - elvárják tőlünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezeket az apró részleteket. így hát igen kellemetlen helyzetben találjuk magunkat, mely hasonló a régi doktorok pácienseinek és a Szovjet­unió proletárságának helyzetéhez - ezek a politikai tár­gyak a mindenkori uralkodó osztály fantáziáin alapulnak. Ugyanez az alapvető folyamat ismétlődik - ha az ural­kodó osztály, vagy uralkodó politikai párt elfogad egy el­méletet, amelynek megalkotásakor kevés bizonyítéka van, azonban úgy tűnik, igaz lehet. Aztán az uralkodó osztály módszereket, eljárásokat, törvényeket és közpoli­tikát dolgoz ki ezen új elmélet alapján. Amikor az embe­rek megkérdőjelezik ezt az elméletet, az uralkodó osztály, különösen az akadémikus körök, szenvedélyesen véde­keznek. Az uralkodó osztály egyre nehezebben tudja védeni a pozícióját, mivel az eltérő véleményűek bizonyí­tékokkal szolgálnak az elmélet ellen, e bizonyítékokat pedig nem lehet könnyedén megcáfolni, vagy háttérbe szorítani. Az uralkodó osztály azzal vág vissza, hogy meg­támadja az eltérő gondolkodásúakat minden lehetséges módon - köztük az állami erőszak eszközével is. A helyzet tovább romlik. Az eltérő gondolkodásúakat felháborítják az agresszív intézkedések, melyeket az ural­kodó osztály alkalmaz ellenük és megmakacsolják magu­kat. Az uralkodó osztály politikája megbukik, nem kissé, hanem katasztrofálisan. Ezek a bukások csak bátorítják az eltérő gondolkodásúakat. Az uralkodó osztály intellektu­álisan nem tudja tovább védelmezni a pozícióját, így hát az elméletre vonatkozó minden nyilvános diskurzust, vagy betiltanak, vagy pedig szigorú ellenőrzés alá helyez­nek. A propaganda egyre intenzívebbé válik - az eltérő gondolkodásúakat démonizálják, rágalmazzák, bűnös­nek állítják be. Időközben az elméletet, mint az érinthe­tetlen, tagadhatatlan igazságot harsonázzák szerte a világ­ban - mint minden jó végső forrását. Ekkorra már az uralkodó osztály számos tagja is tudja, hogy az elmélet rossz, vagy legalábbis nagyon határozott kételyei vannak arról, hogy az elmélet bármikor is a ter­vezett módon működhetne. A probléma az, hogy saját magukat szorították sarokba. Egy rossz elméletet védel­meztek évtizedeken át. Közülük egyesek tudatosan vé­delmezték az elméletet, miközben tudták, hogy az rossz. Hatalmas vagyonokat költöttek arra, hogy felpumpálják propagandával, és tekintélyüket arra használták, hogy a nyilvánosságra kényszerítették ezt, miközben mindenkit megtámadtak, akinek eltérő véleménye volt. Ekkor az uralkodó osztály csapdában érzi magát. Ha visszavonulót fújnak és elismerik, hogy az elmélet hibás, miután annyi erőszakot használtak annak érvényesítésé­re és annyi eltérő véleményű embert kínoztak meg, az uralkodó osztály már attól fél, hogy ez annyira hiteltelen­né teszi őket, hogy aláássa uralkodó hatalmukat. Ez a fé­lelem valósággá vált a kommunista párt számára a mos­tanra szétesett Szovjetunióban. Ezért 1976-ban Volgográdban egy riporter nem írhatott történetet az erőszakos szövetkezetiesítés csődjéről. Ugyanezért van az, hogy 2006-ban a floridai Brandonban egy újságírónak nem engednék meg, hogy közzé tegyen egy cikket a fehér diákoknak okozott kárról, melyet az is­kolákban a ’másság’ csődje miatt szenvedtek el. Az Ön szerkesztője sosem engedné meg e cikk közzétételét - Ön maga sem gondolna erre - és Ön jól tudja, hogy hol a ha­tár. Azonban mindenki tudja, hogy a ’másság’ megbukott; még a fehér liberálisok is átrakják a kölykeiket a „rossz” iskolákból a „jó” iskolákba. Mi mindannyian tudjuk, hogy mitől „rossz” egy iskola. Csupán egy maroknyi embernek van bátorsága, hogy ezt ki is mondja, bár—mindenki más, arcán hamis mosollyal, csak olyan propaganda szólamo­kat dalol, mint „a másságban van az erőnk”. Az ok, ami miatt 1800-ban egy tudós nem mondhatta azt a diákjainak, hogy a „rossz vér” kieresztése a páciens­ből buta és helytelen eljárás volt, ugyanaz az ok, ami miatt 1976-ban Volgográdban a professzorok nem mondhatták el diákjaiknak, hogy a kommunizmus csőd. És ugyanez az ok, ami miatt 1996-ban, Tampában (Floridában) a pro­fesszorok nem mondhatták el diákjaiknak, hogy a ’másság’ csőd - túl keveseknek volt meg a bátorságuk ehhez. Manapság is közülük túl kevesen elég bátrak ahhoz, hogy szembeszálljanak az uralkodó osztály hatalmával és kimondják: „Teszteltük az elméletet, ez teljes csőd, a kí­sérletezést abba kell hagyni - ideje felmérni a károkat, és végre kidolgozni egy tervet az előrehaladásra”. A modern másként gondolkodók nem arra összponto­sítanak, hogy rassz-konfliktusok léteznek - a fókusz a 'másság-on és hasonló bukott elméleteken van, melyek a többrasszúságot létrehozták, és ezáltal rassz-konfliktu­­sokhoz vezettek. Ugyanígy, amikor valaki ellenkezett az­zal, hogy kiengedjék a „rossz vért” a betegből, a cél nem a halál volt, hanem a téves eljárás, mely a beteg halálát okozta. Amíg tagadták a mikroorganizmusok létezését, és halálos eljárásokat alkalmaztak a betegeken, az emberek meghaltak. Amikor az orvosok abbahagyták az emberek halálra véreztetését, a betegek már nem haltak meg. Amíg tagadjuk a rassz-különbségeket, lesz rassz-konfliktus. Áll­junk le a ’mássággal’, és elejét vesszük a rassz-konfliktus­­nak. Ha Ön érti a fenti gondolatokat, akkor Ön megértette a modem ellenállás egyik alapvető okát. Más hatóerők is vannak, mint pl. az önkormányzás és önmeghatározásé 1- ve. Mivel ezeket csak egy hosszabb elemzésben lehetne kifejteni, most ezekkel nem foglalkozom. Ami az Ön cikkét illeti, nem áll érdekemben, hogy bár­milyen üzenetet közöljek az Ön újságján keresztül - azon­ban Önnél van valami, amire nekem szükségem van. Le­het, hogy Ön még soha nem próbált tabutárgyakról be­számolni, de riporterekkel foglalkozó embernek sose mondja azt, hogy nem akar „menő cikket” írni. Eddig minden riporter ezt mondta nekem - és mindegyik hazu-

Next

/
Thumbnails
Contents