Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-09-01 / 5. szám
14. oldal «lîîVAKÔfcî 2007. június Paudits Zoltán Hontalanul... Néhány gondolat Alföldi Géza: Végrendelet c. kötetéhez Ebben a sablonba öntött, uniformizált, virtuális világban bizonyára sokak számára furcsa, szokatlan és hiábavaló próbálkozásnak tűnik a szépirodalom, ezen belül is a vers propagálása, ennek ellenére az a tudat vezérel e sorok írása közben, hogy vannak azért a társadalomban olyan gondolkodó, maradandó értékek felé forduló egyének, és remélhetőleg, nem is kevesen, akik megelégelték az évtizedek óta beléjük sulykolt aszfaltirodalmat, az urbanizált, klónozott műköltőket és képzeletükben viszszavágynak az anyaföld teremtő erejéhez, a vidéki lét szénaszagú, friss levegőjéhez, a tiszta és intakt természet egyszerű, hétköznapi csodáihoz. Azoknak ajánlom elsősorban Alföldi Géza: Végrendelet c. vaskos verseskönyvét, akik eljátszanak azzal a talán bizarrnak tűnő gondolattal, hogy egy emigrációba kényszerült és máig méltatlanul mellőzött és elhallgatott ízig-vérig magyar költő, újságíró, szerkesztő, kiadó, zeneszerző látszólag szubjektív, de valójában az objektivitást mindvégig magában hordozó „mindent érző és mindent látó szemüvegén” át szeretnék vizsgálni és figyelni a törékeny emberi lélek, a halandó szív apró, finom rezdüléseit, az egyénnek és az őt körülvevő környezetnek Isten végtelen, soha el nem múló szeretetével átszőtt kapcsolatát. „Sár, végeláthatatlan zöld és barnaszínű táblák, amott szik, arrább terméketlen sárga futóhomok: de nagy lelke lehetett annak, aki erről a földről Himnuszt álmodott!” - írja Alföld című versében. És vajon milyen kifinomult, érzékeny lelke volt Alföldi Gézának, akiben ez a gyönyörű, plasztikus vers megfogant! Alföldi költészetében éppen annyira fontos és nélkülözhetetlen szerepe van egy árokszéli, eső verte, sáros rögnek, mint a zöldellő mezőn mosolygósán viruló harmatos liliomnak, vagy a Kárpátok izmos gerince mögé kecsesen lebukó alkonyi Napnak. Soraiban minden mindennel szoros, harmonikus egységet alkot és szétválaszthatatlan kohéziós erőben egyesül egymással a magában oly sok titkot és szépséget rejtő és hordozó univerzumban. Egyszerre van jelen alkotásaiban a születés és a halál, az alfa és az omega. Párhuzamban fut a kétségbeesésig felfokozott gyötrő reménytelenség, a hontalanság lelket tépő, keserű és egyre erősödő fájdalma, a tehetetlen, magára hagyott, árva ember önmarcangoló vergődése, a hazájáért aggódó humanista vátesz egek felé törő hangos jajkiáltása, a magyar feltámadást váró, új hajnalt bontó, krisztusi hitben gyökerező lázas reményével. Kevés olyan költő van, akiben szavakkal már nem jellemezhető magaslatokig szárnyal a magyarságtudat. Ezen kevesek égi pantheonjában foglalta el örökbecsű helyét Alföldi Géza 1991. október 25-én, halála napján. A nagy gonddal összeállított, szép kivitelezésű, terjedelmes verseskönyv a költő kilenc kötetét foglalja magában és ad átfogó betekintést, hiteles, hamisítatlan szociográfiai, erkölcsi, morális korrajzot arról a hagyományaihoz hűen ragaszkodni akaró magyar való világról, amelyet fékezhetetlen, bűnös akarattal és embertelen erőszakkal zárnak nemzet- és magyarellenes hatalmi erők árulással és ármánnyal szőtt rácsok mögé, s tesznek tönkre, rombolnak porrá és amelynek a szuverenitását kufárok módjára adják el idegenszívű szedettvedett rabló hordáknak. A hányatott sorsú, rezervátumba zárt és élete végén már különösen mostoha körülmények között élő költő idegen földről szemlélve Magyarország bús felhőkkel borította egét sokkal tényszerűkben, reálisabban látta át, mérte fel az eseményeket, annak velejáró következményeit, ok-okozati összefüggéseit, mint bárki más. Számos versében szót emel a zsarnoki diktatúra, az önkényuralmi elnyomás, a szegényeket kifosztó, megalázó, dölyfös burzsoá arisztokrácia, és a gyilkos, kommunista diktatúra önmagukat tömjénező képviselői ellen. Alföldi Gézát, nemcsak a neve, az ősei, a szavai tették magyarrá, hanem a szíve és a lelke is magyar volt. Ezt fogai-VÉGRHIDELEf KpL+EmÉriYEic GeDC +EStVÉR.CK. mázzá meg a következő sorokban. Ez a csodálatos gondolatmenet lehetne akár a költő ars poeticája is: „Magyarnak lenni, nem a szó, a név, az ősök, az élet, magyarrá csak a szív tesz és a lélek!” Álljon mindannyiunk előtt örök mementóként és követendő példaként a költő élete, munkássága, gondolkodása. Teljen meg szívünk, lelkünk ugyanazzal az önzetlenül szétáradó szeretettel, hűséggel, tenni akarással, gyermeki jósággal, hittel és magyarságtudattal, amely érezhetően áthatol Alföldi minden versén. Csak és kizárólag ezeknek a felbecsülhetetlen értékeknek a megőrzésével, megtartásával és továbbadásával van esélyünk az életben maradásra. Az utánunk jövő generációnak is meg kell hallani a kiáltásunkat. Vezetnünk kell őket és velük együtt nekünk is menni kell tovább a számunkra kijelölt úton. Ehhez nyújt bátorító segítséget e verseskötet is! Fajtám... Fajtám, te könnyes, űzött, árva, mi vagy te, mondd meg énnekem, hogy csak terólad szól sírva, vágyva, szidva, imádva minden énekem! Érted minden sírás, könnyek, teérted szent a fájdalom, érted a kín is, látod, könnyebb, s a keresztet is vígan vállalom! Mi vagy te?... Ködös képzelet?- Mert meg nem foghat ember agy, sosem láttak s még meg nem mértek, mert csak lélek, hit, cél és eszme vagy! Száz mikroszkóp ki nem mutathat, nincs vegyszer, ami rád talál, és mégis-mégis minden te vagy, hegy, völgy, ég, föld, száz élet s száz halál. Semmi sem vagy és mégis minden, sosem születsz és mégis élsz, mint láthatatlan, örök Isten a földből nősz ki és az égig érsz! Ezrek halnak kínhalált érted. Egyik sem tudja, hej, miért!... Csak ködös vággyal űz a végzet, de nem is férfi, aki nem így élt! Koldusok lesznek és boldogok, az utcaseprők hercegek, mert szívükben lánggal fellobog, fajtám, te űzött, az áldott neved! Otthagynak asszonyt, kis családot, mindent, ami szép, jó és vagyon, s büszkén hordják érted a láncot, vagy úgy hullanak el a vérpadon! S bár egy jó szót nem kapnak érte, de te vagy mégis mindenük! S inkább a poklok fenekére, mint az égbe, ha ott nem vagy velük! Mi vagy fajtám?... Hit?... Vagy őrület? Átok?... Vagy égi szerelem?... Mindegy!... S hozzon bármit a jövő: csak tiéd vagyok!... Rendelkezz velem! Szenvedni kell! Minden szépért szenvedni kell, a dalért, a színért, a szavakért, a rímért: minden szépért szenvedni kell. Minden jóért szenvedni kell. A jóság sorsa könny és átok, a szenvedés szüli a boldogságot: s minden jóért szenvedni kell. Az Igazságért is szenvedni kell. Az igazság útja rögös, sáros, a szenvedés vezet az Igazsághoz: s az Igazságért is szenvedni kell! Az életet is szenvedéssel adják. Szenved, aki szül, szenved, aki kínban megszületett: az életet is szenvedéssel adják. A szenvedésből fakad minden. Szenvedni kell, ez a végzet, hogy megtaláljad a szépséget: a szenvedésből fakad minden. És ezért szép és jó a szenvedés. Mert anyja mindennek, álmodnak, hitednek: és ezért szép és jó a szenvedés. A szenvedéstől az Isten sem ment, Ki úr az öröklét felett. Az Isten fia is szenvedett: a szenvedéstől az Isten sem ment! Mert Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás! Örök az ige. Örök a rendelés. Kell a könny, kell a szenvedés: mert Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás! Temetők népe Mi a temetők népe vagyunk. Csak a sírok ezre között Érezzük jól és otthon magunk. Az élőket mi kutyába vesszük, Az alkotókba belerúgunk. De ha meghalt, sírja fölé Mea-culpázva odahullunk. Az élő Krisztus itt sosem kellett: Csak a halott Isten s a keresztek. Mi az élőket csak szidni tudjuk, Akármit tett, gyúrni, gyalázni, De a halottakat fölénk emeltük, Szoborba öntettük, s tudtuk imádni... Átok Verje meg az Isten, két kezével bőven, azt, aki miatt én lázongani jöttem erre a tájra, ehhez a néphez, búzakalászon csillogó napfényhez! Árnyakat mesélni, bánatot szólni, hogy halál a sorsunk, dermedten dobolni. Mért nem maradhattam vidám nótaszónak, tulipános-szűrös víg kuruckodónak, mért kell nekem átok, ha testvérhez szólok, s lassan az égtől is, jaj, miért húzódok?... Mért bújunk el rögtön, ha idegent látunk?... Verje meg az Isten, ki miatt bezárunk kiskaput és ajtót, senki be se lépjen, muskátlis ablakon még csak be se nézzen! Élünk dúvadként, testvértelen, árván, nem vidul a lelkünk a gólyahír láttán, virágnak, gyereknek nincs többé varázsa: verje meg az Isten, ki sírunk megássa!... így akarom Verjétek agyon az igazmondókat, fejszét ide, széthasítani az igazlátó koponyákat, aki igazat mer szólni, aki az igazat valóban látja:- hiszen, aki itt a jövőbe lát ma, az úgyis vágyik a megváltó halálra! Hinni! Hinni! Hinni, hinni, hinni és a zászlót lopva, titokban, de tovább vinni... vinni... vinni! (Alföldi Géza: Végrendelet című kötetből)
