Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-05-01 / 3. szám
2007. április «lîîVAKÔfcî 11. oldal ért harcolniuk, ez végzetes következményekkel járhat. Nem csak rájuk, de reánk nézve is.” És ő meglátta, mert meg kellett látnia, s ki látta volna meg, ha éppen ő nem? - azt az irtózatos veszélyt, mely már a háború előtt, s a háború nyomán még fenyegetőbben megrendíteni készült alattunk a földet és megrázkódtatta fölöttünk az eget, egy idegen belső gazdasági, erkölcsi és lelki térhódítás veszélyeivel. Ettől a veszélytől nyugtalanítva hirdeti az ellenállás és önvédelem szükségét a keresztény magyarság megmentésére. Az lehetetlen - úgy mond -, hogy a beszüremlő idegenségnek ez a felső rétege, az ország lakosságának ez az öt százaléka ellepje a magyar nemzet testét, lefoglalja a hatalmat, alkossa az intelligenciát, kezébe vegye a kormányt és képviselje kifele is az ország hitelét, erejét, kereskedelmét, a magyar nép erkölcsi és eszményi jellegét.” És ő harcolni akar ez ellen a „ magyar halál” ellen, egy rajtunk rágódó politikai és gazdasági rendszer végzetes következményei ellen. Senki sem látta tisztábban az útszélre dobott, a kétségbeesett magyar ifjúság sorsát, amelynek életét és jövendőjét féltette, s amelyet az idősebbek, a megalkuvók cserbenhagytak. Senki sem talált nálánál gyilkosabb szavakat a demokráciáról és radikalizmusról és a mi „liberális megbabonázottságunk”-ról, arról a vakságunkról, amellyel a régóta előkészített forradalmi szemfényvesztést és pusztítást néztük. - „Odajutottunk -, írta a Károlyi-forradalomról - hogy Kossuth és Petőfi arcképe ékeskedett az októbristák minden kirakatában, s a nemzeti szabadságharc, a negyvennyolcas nagy idők egész glóriáját a maguk feje köré csavarták dicsfénynek. Hogyne, hiszen forradalomról volt szó ott is, itt is, s ha a magyar lelkesül Kossuth Lajosért és Petőfiért, akkor lelkesülni fog Károlyi Mihályért, Jászi Oszkárért, vagy Kun Béláért és a többiekért is.” És ugyanő írta le ezeket a prófétai szavakat: - „ Mit csináljanak a letargikus világ, a züllő Magyarország színterén azok, akik a kereszténység és a magyarság e dísztelen hanyatlásába belenyugodni nem tudnak, s akik az aléltság és haldoklás dacára, egy szellemileg, lelkileg és gazdaságilag megújhodó Magyarországról álmodnak? Mit csináljanak azok, akik hisznek Istenben és az erkölcsi rendben, az életnek a halál ellen való küzdelmében? Egész Magyarországnak, minden hegy-völgynek, minden romnak, várnak és városnak, minden talpalatnyi földnek meg kell elevenednie és lelkűnkben feltámasztó erővé kell válnia ezzel a veszedelemmel szemben!“ Isten szolgája, Fehérvár püspöke, a krisztusi gondolat és a magyar krisztusi sors apostoli hőse, összerogyott, elomlott, elégett saját tűzében, ott fönn, annak a csodálatos barokk szószéknek magasságában. Ott esett el, a vihartól sodort, vihartól ostromolt hajó kormányosi hídján, ahonnan olyan kétségbeejtő messzeségekbe látott, s ahonnan a magyar feltámadás ködlő partjait mutogatta... {ÚjMagyarság (Brazília), 1954. július-augusztus) Fiala Ferenc KI VOLT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE? A Szálasi-kormánynak a Sándor palota sárga termében tartott utolsó minisztertanácsai már nyomasztó légkörben folytak le. A város szélén ott állt az ellenséges, politrukoktól agyontűzdelt Vörös Hadsereg és közben fenn a Várban minisztertanácsot tartottak. Az ablakok néha megremegtek a közelben lecsapódó bombák dörejétől, és félő volt, hogy egy éjszaka az egész kormány az ellenség kezei közé kerül. De mindegyik miniszter beszámolt, ha rákerült a sor. Szakváry Emil részletesen referált a gyárak kitelepítéséről és becsületes katonai pontossággal részletezte a nyugatra kiszállítandó anyagok értékét és mennyiségét. Reményi-Schneller pénzügyminiszter elmondta a Nemzeti Bank aranykészletének Veszprémbe való szállítását, s a többiek is mind valamennyien úgy referáltak, mintha még messze volna a vég, ami pedig már ott ólálkodott az ódon palota sok vihart látott falai előtt. 1944. november 22-én ismét minisztertanács volt a sárga-teremben. Közelben és távolban vészjósló bombarobbanások zavarták meg a lélegzetvisszafojtva figyelő város csendjét. Fél tíz előtt néhány perccel Incze Péter miniszterelnökségi titkár a telefonhoz hívta Vájná Gábor belügyminisztert, aki pár perc múlva visszatért és engedélyt kért, hogy rendkívül fontos ügyben eltávozhasson. Az oroszok alig pár kilométerre álltak Budapesttől és mindenki a legrosszabbtól tartott. De a tárgyalások tovább folytak. Nem sokkal éjfél előtt Vájná Gábor visszatért és röviden csak anynyit közölt, hogy rendkívüli intézkedésekre volt szükség, mert a nyomozó hatóságok összeesküvést lepleztek le. Nevet nem mondott, de másnap már mindannyian tudtuk, hogy Bajcsy Zsilinszky Endrét és társait tartóztatták le a Nádor utcai Nitrokémia irodáiban. Bajcsy Zsilinszky Endre a háború elvesztése után, mint a magyarság nagy mártírja került be a magyar Pantheonba, nevéről utcát neveztek el és mint követendő példát állították az ifjúság elé. Egyéni sorsa valóban tragikus, de ha politikai pályafutását nézzük ennek a bővérű, zilált lelkületű embernek, akkor történelmi szempontból vizsgálva az eseményeket, mondhatjuk, hogy ez az út nem vezethetett máshova, csak oda, ahova Vitéz Bajcsy Zsilinszky Endre eljutott, az erőszakos halálig, ami ugyanez év december 24-ének hajnalán a sopronkőhidai fegyház udvarán vetett véget ennek a tehetséges, de lobbanékony természetű és kordában nem tartható ember életének. De kövessük sorjában az eseményeket. Pontosan a kormányzói fegyverszünetet kérő proklamáció napján, 1944. október 15-én a magyarországi Kommunista Párt sztrájkra és szabotázsakciókra szólította fel a nemzetet és a Vörös Hadsereg ellen küzdő katonaságot „Nyílt levél a nemzethez” c. röpiratában. A már régebben megalakult Ellenálló Mozgalom vezetőjéül a kommunista Párt jóváhagyásával vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Nagy Ferencet, Antal Józsefet és ifjabb Tildy Zoltánt jelölték. Bajcsy-Zsilinszky volt a tulajdonképpeni vezető, hiszen neve nemcsak a bal, de a jobboldali tömegek előtt is ismert volt, bár politikai pályafutásának változatos fordulatai a komolyan gondolkozó embereket távol tartották attól, hogy komoly politikai letéteményest lássanak benne. Az első világháború befejezését követő években Gömbös Gyula mellől indult el politikai pályafutása. Főszerkesztője volt a legszigorúbb fajvédelmi alapon álló Szózat c. reggeli napilapnak, belső munkatársa volt a Népnek, parlamenti és publicisztikai működése során messze túlhaladta a zsidókérdés higgadt szemléletét. Hónapokat töltött Berlinben és onnan küldött cikkeiben a legélesebb kritikát gyakorolta nemcsak az európai zsidóság, hanem az európai marxizmus és a weimari Németország politikai beállítottsága felett is. Egymás után jelentek meg türelmetlen hangú röpiratai és Gömbös Gyulával, Eckhardt Tiborral együtt ők hárman jelentették az akkori Magyarország szélsőjobboldalát. Mindvégig szemben állott Bethlen István keresztény konszolidációjával, míg azután a fajvédő párt feloszlása után Gömbös Gyula fejet hajtott az akkori kormánypárt előtt és mint honvédelmi államtitkár tevékenyen is részt vett az uralkodó rendszer munkájában. Eckhardt megalakította a Független Kisgazda Pártot, Zsilinszky Endre azonban mint a magyar politikai mezők szabad farkasa, egyelőre eltűnt a közéletből. Ahogyan változtak az idők, úgy változtak a politikusok is. A volt fajvédő tarpai kuruc, a véres antiszemita Miklós Andor hármas lapkonszernjének lapjaiba kezdte írni cikkeit. Vezércikkírója lett a pesti zsidó polgárság három napilapjának, az Estnek, a Pestnek és a Magyarországnak, s múltbeli hitvallásából csak az ellenzékiséget tartotta meg. De ez az ellenzékiség már nem Bethlen István reakciós vonalvezetése, hanem Gömbös Gyula megfontolt és érett nacionalista politikája ellen irányult. A baloldal túlzott tisztelettel hódolt a „megtért“ Zsilinszky Endre előtt, aki mint megsértett kuruc vezér, mint a huszadik század magyar politikai harcainak új Ocskay brigadérosa mindjobban eltolódott nemcsak a bal, hanem a szélsőbaloldal felé, egészen a kommunistákkal való kézszorításig. Politikájához természetesen hozzá kellett hogy tartozzon a legnagyobb fokú németgyűlölet is. Zászló lett, és a budapesti Lipótváros nemcsak lobogtatta és kihasználta, de vissza is élt ezzel a zászlóval. Hiszen Zsilinszky Endre, a szatmári kurucivadék valóban jó eszköz volt arra, hogy bizonyos németellenes körök ősmagyar származású lengyellel kevert alibije legyen. Tömjénezték, dicsőítették, és ez az őszinteséget nélkülöző, ravasz hódolat nem is tévesztette el hatását. Ő lett a faltörő kos, és az ő nacionalista vezércikkszólamaival takaróztak azok, akiknek végeredményben csak a magyarországi nagytőke egyeduralmának a megtartása volt a céljuk. Bajcsy Zsilinszky Endre nem volt szocialista, sőt olyan nacionalizmust képviselt, amely bizonyos pontokon súrolta a sovinizmus határát. De, ha Gömbös Gyulából miniszterelnök lehetett, Eckhardt Tiborból a Teleki kormány Amerikába küldött nem hivatalos követe, ez olyan sérelmet jelentett Zsilinszky számára, amelyből nem volt más kivezető út, csak a politikai öngyilkosság. Ez az öngyilkosság tulajdonképpen egy gyilkossággal kezdődött. Akkor, mikor 1911. május 14-én a két fiatalkorú Zsilinszky fivér politikai túlfűtöttségből, öltözködés közben agyonlőtte a magyar parasztság egyik legkomolyabb politikai letéteményesét és vezérét, Áchim Andrást. Ez a véres cselekedet, ill. ennek a cselekedetnek az árnyéka végigkísérte Zsilinszkyt egész politikai pályafutásán, és lehet, hogy a siralomházban eltöltött pár óra alatt megjelent előtte a hátulról lelőtt parasztvezér véres árnyéka... Az előbb említett ellenállási mozgalom a baloldaltól kezdve a közösségi szervezetekig mindenkit magába foglalt. A mozgalom vezetői úgy látták, hogy Németország elvesztette a háborút, tehát nyitva áll az érvényesülési pálya mindazok számára, akik megbirkózva lelkiismeretükkel a legszélsőségesebb németellenes politikát folytatják. Ebben a mozgalomban ►
