Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-03-01 / 2. szám
2007. március elegendő volt, és az orvietoi megbékélés után a „tavasz” szót többé nem akarom hallani, és az elégedettség széles vigyorát sem akarom „idősebb fivéreink” Gideon Meir és Oden Ben Húr arcán látni!” Az átszervezés nem csak Olaszországot, és nem csak a Katolikus Egyházat érte el. Németországban újabb szentségtörést készítenek elő: egy „politikailag korrekt Bibliát”, amelyben a Passiót átírják, hogy a zsidókban ne keltsen rossz érzést. A cím félrevezető: a fattyúkat nem nevezheti a Biblia „nemi diszkriminációtól és antiszemitizmustól mentesnek” az új német fordításban, ahogy a szennyvizet sem nevezhetjük „ alkoholmentes bornak”. A Biblia egyetlen szavának megváltoztatása világpusztítással egyenértékű a Talmud szerint, és a Torah egy tekercséből hoz példát, ahol egy szó, a „meod” (nagyon) megváltoztatásával „mavet” (halál) lesz. Egy ilyen halált üdvözlő Torah kétségtelenül világunk pusztulását okozná. Egy „antiszemitizmus mentes” irat valószínűleg, a zsidó szenvedésekre koncentrál, a darabban az Egyház pedig a gazember szerepét játssza majd el. Júdást felmagasztalja, Krisztust pedig megtagadja. Hasonlóképpen, a „nemi diszkrimináció” kiküszöbölésével eltűnik az Angyali Üdvözlet, a zsidók steril monokauzalitása és a Menny és a Föld keresztény találkozása közötti óriási különbség. A keresztény modell valójában annyival szerencsésebb volt, hogy még a zsidók is belevették a Kabbalába, és úgy látszik arra jutottak, hogy a régi felesleges monokauzalitást a németekre hagyják. Angliában egy régi liberális hetilap, az Observer, átvedlett és a háború és a Bush-Blair szövetség újkonzervatív támogató fészke lett. Tökéletes logikai következtetéssel a lap a zsidókért megtagadta Krisztust - ahogy az alábbi új angol könyv kritikájában is látható. Adam Mars-Jones Oscar Schindlert részesíti előnyben Adam von Trott tábornokkal szemben, akit az 1944-es Tábornoki Összeesküvésben vállalt szerepéért kivégeztek: „A Schindler Listáját az tette olyan megdöbbentő filmmé, hogy ez egyszer a hős világi és nem belső útjának bemutatásával a zsidó etikát követte. A fickó nem volt makulátlan - na és? Mindaddig, amíg zsidókat mentett meg, az ő dolga. Mitzvahjai az Igaz Keresztények sorába emelték, és túlvilági élet hiányában (ami nem igazán a zsidó hit jellemzője) ennél többet nem is mondhatunk. Inkább ez a tónus legyen hangsúlyos, a mártírság kultusza pedig kevésbé. Az önfeláldozás tisztelete, mert tisztán szimbolikus győzelem, eltorzíthatja a legjobb szándékú vállalkozást, és azzal a veszéllyel jár, hogy sértő a halottakra nézve, akiknek nem volt választásuk.” Az Observer kritikusa nyilvánvalóan Júdást vagy Kajafást („bár nem makulátlan, de meg akarta menteni a zsidókat”) választotta Jézus Krisztussal szemben, aki maga volt az Áldozat. Felhívása, hogy „a mártíromság kultusza csökkenjen, az áldozatvállalás tisztelete csökkenjen, mert pusztán szimbolikus győzelem”, a Feltámadás reménye nélkül a Golgotát tenné a végső szóvá. Kinek kellenek a keresztény értékek? Az ember hibái és bűnei „az ő dolga, ameddig zsidókat ment”, és egy goj legnagyobb reménysége egy „ hely az Igaz Keresztények között”. Ebből a nézőpontból Szent Simon és más gyermekek sem hiába haltak meg; segítettek Isten Bosszúját felkelteni, ennél többet nem is kívánhattak. Hasonlóképpen, a brit katonák sem remélhettek jobb sorsot annál, hogy Basra és Teherán utcáin vagy akárhol is Izraelért haljanak meg. Rómában, Berlinben és Londonban tehát az Egyházzal versengve a zsidók megnyertek egy-két menetet. Makacs kitartásukkal, megbánás és sajnálat nélküliségükkel és azzal, hogy mindig a kereszténység ellen munkálkodnak, sikerült sok egyszerű elmében a Keresztút, a Golgota és a Feltámadás képét az emberi történelem jelentősen eltorzított interpretációjára változtatni, miszerint az az ártatlan zsidók sorozatos szenvedése, vérvádak, holokauszt és a Szentföld cionista visszaszerzése. Habár az emberek ésszerű módon elvetették a zsidó bűnösség ideáját Krisztus haláláért, ám helyette magukévá tettek egy még abszurdabb elgondolást: az Egyház bűnösségét a zsidók haláláért. A következmények nem pusztán teológiaiak. Nagy- Britannia, Olaszország és Németország belenyugodott a keresztény Palesztina zsidó elfojtásába, Gáza blokádjába, a betlehemi és jeruzsálemi egyházi birtokok kirablá«lîîVAKÔfcî sába. Az amerikai Drang Nach Ostent támogatják. Ami még rosszabb: elveszítik Istennel való kapcsolatukat, embertársaik iránti empátiájuk elapad, mintha az ártatlan vérrel megidézett bosszú vak szelleme elérte volna őket. Dr. Toaff könyvének megjelenése a nyugati történelem kissé sem korai fordulópontja lehetne, a júdási bocsánatkéréstől Krisztus imádatához fordulás. Igen, a meggyilkolt gyerekekről szóló elbeszélés csak kis törést okoz a zsidók kiválasztottságáról az európai elmékben felépített hatalmas építményen. Ám, ahogy azt szeptember 11-én megtudtuk, a hatalmas építmények is pillanatok alatt összedőlhetnek. A zsidók ezt nyilvánvalóan érezték, és Toaffot bőszült rajként támadták meg. Egy ismert zsidó történész, egy rabbi, egy rabbi fia, 500 éves eseményekről írt - miért a felzúdulás? A Középkorban a vér felhasználása, a varázslás, a fekete mágia nem kizárólag a zsidók birodalmába tartozott. Keresztény háttérrel bíró boszorkányok és mágusok is űzték. Semmit sem szépítve csak csatlakozni kell az emberi fajhoz! Ám ez az arrogáns Választottaknak túl lealacsonyító. „ Hihetetlen hogy valaki, ráadásul egy izraeli történész jogosnak tekintse az alaptalan vérvád-vádat, ami annyi szenvedésnek és zsidók elleni támadásnak volt történelmi forrása”, mondta az ADL Nemzeti Igazgatója, Abe Foxman. A Rágalmazásellenes Liga a könyvet „alaptalannak nevezte, ami mindenhol az antiszemiták kezére játszik”. A nem történész és nem rabbi Foxmannak a priori, hiten és meggyőződésen alapuló tudása van arról, hogy „alaptalan”. Ugyanezt mondta a jenini tömegmészárlásról is. A Bar-Ilan Egyetem egy sajtóközleményben „fejezi ki mélységes haragját és messzemenő elégedetlenségét Toaffal szemben, azért az érzéketlenségért, hogy kiadatta az olaszországi vérvádakról szóló könyvét. Az, hogy Olaszországban magán könyvkiadót választott, a könyv provokatív címe és tartalmának média-interpretációi az egész világon megsértették a zsidók érzékenységét, valamint kárára váltak a zsidók és keresztények közötti kényes kapcsolatrendszernek. A Bar-Ilan Egyetem mélységesen elítéli és visszautasítja, amit Toaff könyve és tartalmára vonatkozó médiatudósítások sugallnak, mintha bármi alapja is lenne a sokmillió ártatlan zsidó meggyilkolásához vezető vérvádaknak.” Ezek támadó szavak. Toaff súlyos közösségi nyomás alá került: 65 évesen az utcán találhatta magát, valószínűleg, nyugdíj nélkül, régi barátai és diákjai nélkül, megtagadva és kiközösítve. Valószínű, hogy élete is veszélyben volt: a zsidók az efféle kellemetlenségek csendes kiküszöbölésére professzionális gyilkosokat alkalmaznak. Régebben rodefnek hívták őket, ma kidonnak, ugyanolyan hatékonyak, mint régen, és ritkábban kapják el őket, mint az ámokfutókat. Hírnevét romba dönthették: egy Sue Blackwell csak „ elbeszélgetne erről zsidó barátaival” és máris nácinak titulálják, egy ADL-lel támogatott kereső kikutatja magánéletét, behatol abba, eztazt kitalál róla. Sok kis zsidó webes blogjaiban és irányadó Wikipédiájában befeketíti. Ki barátkozna vele? Valószínűleg, egyetlen zsidó sem, és sok keresztény sem. A támadás kezdetén megpróbált ellenállni: „Nem adom fel az igazság iránti elkötelezettségemet és szakmai szabadságomat, még akkor sem, ha a világ keresztre feszít.” Toaff a hét elején azt mondta Haaretz-nek, hogy kiáll a könyv tartalma mellett, miszerint tényszerű alapja van a zsidók elleni középkori vérvádaknak. De Toaffot nem faragták keményfából. Winston Smith-hez, Orwell 1984-ének főhőséhez hasonlóan, a zsidó inkvizíció mentális börtöne megtörte. Mindenre kiterjedő bocsánatkérést tett közzé, leállíttatta a könyv terjesztését, megígérte, hogy zsidó cenzúrának veti alá, valamint „azt is megígérte, hogy a könyv eladásából származó teljes bevétellel a jóságos Abe Foxman Rágalomellenes Ligáját támogatja”. Utolsó szavai éppoly megindítóak, mint Galileiéi eretneksége megtagadásakor: „ Soha nem engedhetem, hogy zsidó-gyűlölők tüzük szításának eszközeként használjanak engem vagy kutatásaimat, ismétlem annak a gyűlöletnek az eszközeként, ami sok millió zsidó meggyilkolásához vezetett. Legőszintébb bocsánatát kérem azoknak, akiket cikkeim és a nekem és könyvemnek tulajdonított eltorzított tények megbántottak.” 9. oldal Ariel Toaff tehát megadta magát a közösség nyomásának. Nem mintha számítana, hogy most mit mond. Nem tudjuk, hogy az ADL zsidó Gestapója milyen mentális kínzásnak vetette alá, és hogyan kényszerítették nézetei megtagadására. Elég, amit adott nekünk. De mit is adott nekünk? Bizonyos tekintetben hasonlót nyújtott, mint Benni Morris vagy más izraeli Új-történészek: megismételték azokat az adatokat, amiket palesztin forrásokból, Abu Lughudtól és Edward Saidtól, ismertünk. Ám a palesztin források nem voltak megbízhatóak - zsidó központú világunkban csak a zsidó forrásokat tekintik megbízhatónak. Morris és mások tehát millióknak segítettek, hogy megszabaduljanak az erőltetett cionista interpretációtól. Erre nem lenne szükség, ha képesek lennének egy zsidó ellenében egy gojnak hinni: egy arabnak az 1948-as Kiűzetésről, egy olasznak Szent Simonról, vagy akár egy németnek a háborús deportálásokról. Ariel Toaff sok rabságban lévő elmét megszabadított azzal, hogy megismételte, amit különféle olasz, angol, német és orosz forrásokból tudtunk. Ha a „vérvád” nem vádaskodás, hanem szokványos bűnügy, akkor talán egyéb zsidó állításoknak is befellegzett? Talán az oroszok nem is voltak pogromokban bűnösek? Talán Ahmadinejad nem is egy pusztításra hajló új Hitler? Talán a muszlimok nem is gonosz zsidógyűlölők? Ariel Toaff lehetővé tette, hogy a zsidósság belső ügymeneteit megláthassuk, és megtudhassuk, hogyan tartják fenn a raj hihetetlen fegyelmét, hogyan büntetik a másképp gondolkodókat, hogyan érik el az egyengondolkodást. A zsidóság ebből a szempontból valóban kivételes: egy keresztény (vagy muszlim) tudós, aki az Egyház hosszú történetében foltot talál, nem rejtegeti azt - nem valószínű, hogy engedelmességre kényszerítenék. Nem közösítik ki, ha a legalávalóbb nézetet teszi is magáévá - még ha ki is közösítenék, a tudós vagy író elegendő támogatót talál, ahogy Salman Rushdee, Voltaire és Tolsztoj is megtapasztalta. Sem az Egyház, sem az Ummah nem parancsol ilyen vakfegyelmet, és sem a pápának, sem az Imámnak nincs Abe Foxmanhoz hasonló hatalma hitsorsosai felett. Foxmant nem érdekli az igazság, amellé áll, ami (nézete szerint) jó a zsidóknak. Semennyi szemtanú, sem egy élőben sugárzott véráldozat nem vehetné rá, hogy elfogadjon egy kellemetlen igazságot: megtalálná a magyarázatát. Láttuk ezt a qanai bombázások esetén, amikor izraeli gépek megsemmisítettek egy épületet és megöltek úgy ötven gyereket - kétségtelenül többet, mint az umbriai mágusok. Nem várhatjuk hát, hogy Toaff könyve meggyőzi a zsidókat - semmi sem győzheti meg őket. Ne irigyeljük a zsidó szívek és elmék eme egységét; erről az egységről azt kell tudni, hogy egyetlen zsidó sem szabad. Az ember szülei miatt kénytelen zsidóvá lenni; elméje soha sem lehet szabad; kapott parancsokat kell követnie. Zsidó olvasóm, ha megérti, hogy szolga, nem hiába olvasott idáig. Amíg a „Nem zsidó Ön?” retorikus kérdést nem válaszolja meg egyszerű „nemmel”, addig becsületszóra fogoly marad, dróton rángatott fogoly. Előbb vagy utóbb megrángatják azt a drótot. Előbb vagy utóbb hazudnia kell, kétértelmű szavak után kutatnia, megtagadni, amit igaznak és helyesnek tart. A szabadság az ajtajánál van; nyújtsa ki a kezét és ragadja meg. Mint a Mennyek országa, a szabadság is Öné, ha kéri. Krisztus a szabadság, hiszen Krisztust szívünkkel és nem előbőrünkkel választjuk. Akkor lesz szabad, ha elfogadja Krisztust és képes az Evangélium (Máté 5:37) szerint válaszolni: „Legyen a ti igenetek, igen, én keresztény vagyok, nemetek pedig nem, én nem vagyok zsidó”. Szerencsére, ez lehetséges. Toaff megtehette volna; milyen kár, hogy inába szállt a bátorsága! Sorsa Uriel (majdnem ugyanaz a név!) Acosta sorsára emlékeztet. Acosta (szül.: c.1585, Oporto - meghalt: 1640. ápr., Amsterdam), Spinoza nemes előde megtámadta a rabbinista júdaizmust és kiközösítették. „Az érzékeny lelkületű Acosta nem bírta a kiközösítés elszigeteltségét, és visszavonta állításait - írja az Enciklopédia Britannica. Később újra kiközösítették miután megvádolták, hogy lebeszélte a keresztényeket arról, hogy judaistákká váljanak - több évnyi kiközösítés elszenvedése után nyilvánosan visszavonta szavait. Ez a megaláztatás önbecsülését darabokra törte, és főbe lőtte magát. Acosta hibája az volt, hogy messzire ment, de nem elég messzire. (Ford.: Parragh Mónika)
