Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
2007. november EGY TÚLÉLŐ ELTÉRŐ TÖRTÉNETET MOND EL ... ____________________«lîîVAKÔfeî Címzett: a MÉDIA Tárgy: A KONCENTRÁCIÓS TÁBOR TÚLÉLŐI Kedves Uram/Hölgyem! A nevem Alexander McClelland. Második világháborús ausztráliai veterán, teljesen és maradandóan munkaképtelenné vált személy (TPI) és koncentrációs tábor túlélője vagyok. Tizenkilenc éves koromban önkéntesként bevonultam az Ausztráliai Birodalmi Hadsereghez és mint golyószórós katona harcoltam a 2/1 gyalogos zászlóaljban Észak- Afrikában, Görögországban, ill. Krétán, ahol megsebesültem és német fogságba estem. A háború hátralévő részét mint hadifogoly töltöttem el, de sokszoros szökési kísérletem miatt a TEREZIN koncentrációs táborba zártak, a csehszlovákiai theresienstadti gettóhoz közel. Tapasztalataimat a „The Answer — Justice” (A válasz — igazságosság) című önéletrajzi könyvemben foglaltam írásba. 1965-ben szerepeltem az egyik díjnyertes, de történelmileg pontatlan ausztráliai televíziós dokumentumfdmben, amely Theresienstadtról szólt. A film címe ez volt: „Ahol a halál mosolyog.” Nem kapok TPI-nyugdíjat azért a súlyos sebesülésért, amelyet a krétai harci cselekmények során szereztem. TPI-nyugdíjamat azért az embertelen bánásmódért kapom, amelyben a koncentrációs táborban részem volt. Viszont tévedés azt hinni, hogy a németeknek elegendő felesleges élőerejük volt arra, hogy a koncentrációs táborokat közvetlenül vezessék és működhessék. A németek mindig csupán a táborok külső védelmét látták el; mi, rabok alig láttunk néínet katonákat, így hát nem az SS emberei vagy a német katonai őrök voltak azok, akik engem naponta megvertek. Nem', a naponta ismétlődő ütlegelések, amelyek engem teljesen munkaképtelenné tettek, két fogolytársámtól származtak, akiket KÁPÓKNAK neveztek. A kápóknak'(ill. a tábori rendőröknek = Camp Police = tábori rendőrség) különleges kiváltságaik voltak: saját szobájuk és önálló hatáskörük is volt. Ök mondhatták meg pl., hogy ki látogathatja a tábori betegszobát vagy a tábori bordélyt. A valóban fegyelmezett németek távolléte miatt ezek a kápók élet és halál urai lettek. A két kápó, aki engem egy súlyos, fából készült botot használva - amelyet ők „doktor úrnak” neveztek — naponta ütlegelt, zsidó fogolytárs volt. Az egyikük Magyarországról érkezett, a másik - azt hiszem - ukrajnai volt. Gyakran voltam tanúja annak, hogy szerencsétlen foglyokat rángattak ki a cellájukból az ún. „Appellplatz”-ra (a „sorakozók terére”), és ott a „doktor úrral” halálra verték őket. Ezért mindannyiszor, amikor egy ún. „koncentrációs tábort túlélővel” találkozom, mélyen a szemébe nézek, hogy meglássam: milyen fajta „túlélők” közé tartozik?... Azok közé-e, akik valóban foglyok voltak, mint én, vagy egyike azon számos „kiváltságosnak”, akik úgy élték túl a háborút, hogy embertelenebbek voltak más foglyokhoz, mint amilyenek a németek valaha is voltak. Tény, hogy német SS-katona volt az, aki megmentette az életemet, miután súlyosan elfertőződött lábammal mit sem törődve a kápók ütlegelve a táboron kívülre küldtek engem egy munkafeladatra. Az arra járó SS-katona látva, hogy társaim segítenek nekem, odajött, majd a maga orvosi felszerelésével ellátta sebeimet. Azért nézek tehát mélyen a „túlélők” szemébe, mivel tudom, hogy a koncentrációs tábor túlélői nem voltak mindnyájan ártatlan áldozatok. Tudom, hogy számos fogoly brutális, embertelen bűnöző volt. A médiában mindannyian mindig azt halljuk vagy olvassuk, hogy milyen rosszak voltak a német őrök, és milyen rosszul bántak a foglyaikkal. Én több mint nyolc hadifogoly-, ill. koncentrációs táborban voltam, így hát ki tudja az igazságot? Én vagy a média? Szívélyes üdvözlettel: Alexander McClelland PO. Box 887 Toronto NSW 2283 (Ford.: Tudós-Takács János) Revilo P. Oliver: A NEMZETEK VÉGZETE Revilo P. Oliver, az Illinois-i egyetem (Urbana) egykori irodalomprofesszora A korábbi lapokban csak azt igyekeztem megmutatni, ami számomra a legfontosabb jelenségnek látszik, és amit számításba kell vennünk, ha a zsidókkal kapcsolatban objektív értékelés kialakítására törekszünk. Ez ugyanaz, amit feltétlenül figyelembe kell vennünk, ha szenvedélymentesen akarjuk megfontolni fajunk kötelességét, egyszersmind végzetét, amely óhatatlanul eléri gyermekeinket, de elér bennünket is, hacsak nem vagyunk olyan személyek, akik már közel jutottunk életünk végéhez. Nem tudom, hogy lehet-e valamit tenni, és - ha igen - mit lehetne tenni egy olyan faj megőrzése végett, amelyről egyes józan eszú megfigyelők azt hiszik, hogy e faj hajtóereje egy nagyrészt tudatalatti, de ellenállhatatlan halálvágy. Noha a zsidók már 1914-ben ott voltak a háttérben, akkoriban kétségtelenül mi voltunk a földkerekség uralkodó faja. Most az emberszabású majmok lenézett, lealacsonyodott faja vagyunk, amelyen minden más faj, ideértve a legalacsonyabb szintű, legállatiasabb fajt is, vidáman élősködik. Amikor azt látom, hogy a mi népünk vagy túl ostoba ahhoz, hogy felfogja önnön lealacsonyodását, vagy túl gyáva ahhoz, hogy törődjön vele, közel állok ahhoz, hogy kétségbeessek. Néhány évtizeddel ezelőtt még nem tudtam volna elhinni annak lehetséges voltát, hogy itt, az USA- ban árja emberek készségesen elnézik: a gyermekeiket olyan „iskolákba” szállítják, ahol azzal mocskolják be őket, hogy kénytelenek primitív lényekkel együtt lenni, akik azután mint az „állatok” kirabolják, ütik-verik, megerőszakolják és megcsonkítják őket. Még most is szinte hitetlenkedve hallom, hogy egyes rendőrfőnökök a rádióban azt sürgetik, hogy a nyúlszívű fehér emberek minimalizálják annak eshetőségét, hogy a vademberek összeverik vagy meggyilkolják őket, akiket egyébként adójukkal ők maguk etetnek és támogatnak, és előmozdítják, hogy e vadak minél gyorsabban szaporodjanak. A csavargótanyákon, amik egykor a mi nagyvárosaink voltak, a félénk fehér lakosoknak azt tanácsolják, hogy sötétedés után ne merészkedjenek ajtójukon kívülre; sétáljanak kizárólag a járda középső részén, mert így kevésbé valószínű, hogy a kongóiak rájuk támadnak a kapualjakból vagy az utcában parkoló autókból, és ne mutatkozzanak városaik szabad terein. Vannak olyan teremtmények, amelyek életben maradásuk, puszta létezésük kedvéért képesek elfogadni, hogy ennyire lealacsonyítsák őket? Vajon csupán arról van szó, hogy a visszataszító babonák rabszolgává tették őket, vagy talán a módszeres mérgezés évszázadai annyira besűrítették az agyukat, hogy tartósan és gyógyíthatatlanul gyengeelméjűvé váltak? Amikor a zsidók megszállnak egy nemzetet, az első törekvésük az - ahogyan ezt egyébként az előrelátó okosság parancsolja —, hogy hatalmukba kerítsék áldozatuk lelkét. A XIX. század közepén Lord Harrington azt mondta a brit parlamentben, hogy a zsidók az angol sajtónak már „nagy részét” irányítják, és — természetesen - más árja országokban ugyanennyire vagy még inkább ugyanez a helyzet. Nem telt bele egy évszázad, és az összes kommunikációs eszköz fölött gyakorlatilag abszolút hatalomra tettek szert, jóllehet néhány kis újság enged közölni olyan cikkeket, amelyeket nem hagyott jóvá a megszálló hatalom. Ebben az összefüggésben célszerű emlékezni Dzsugasvili (alias Sztálin) mondására, miszerint a 10 000-es vagy annál is kisebb példányszámú folyóiratot nem érdemes megszerezni vagy betiltani. Márcsak azért is, mert a zsidóknak szükségük van egy kis nyílt ellenzékre, hogy fenntarthassák azt a képtelenséget, hogy „üldözik” őket. Még az is lehetséges, hogy pontosan e cél érdekében bizonyos korlátozott mértékben maguk bátorították és bátorítják az „antiszemitizmus” legképtelenebb, legkevésbé gyakorlatias formáit. A jelek szerint mindenesetre ma már úgy érzik, hogy biztonságosan kinyilváníthatják a maguk pökhendiségét. Úgy látszik, hogy elhatározták: egyetlen árja kutyát sem engednek ugatni a gazdájára, sőt hallhatóan még nyüszíteni sem szabad nekik. A mi fajunk természetes arisztokráciáját, amely egykor bizonyos vezetési készséggel rendelkezett, az említett gyakorlatias célok miatt teljesen megsemmisítették a következők: a forradalmakkal együttjáró tömeggyilkosságok, a hatalompolitikai célok érdekében kiagyalt háborúk, a „demokrácia” álarcában végrehajtott gazdasági fosztogatás, valamint a bűnei támogatása miatt szükséges és a faj keveredés által lehetővé vált belső korrupció. Ami nekünk megmaradt, az a maga egészében olyan árja proletariátus, amelyen belül egyedül a jövedelmek tekintetében mutatkozik különbség s amely - főként, ha jövedelme átlagon felüli - hajlandó alávetni magát bárminek, sőt, hajlandó megtenni bármit egy kis többletjövedelemért, dollárért vagy aranyért. Ma — jelentéktelen kivétellel — egész népünk ki van szolgáltatva a gazdasági elnyomók kénye-kedvének. Az a gazdasági elnyomás, amelyet a zsidók gyakorolnak, rabszolgává teszi csendesen morgolódó fajunkat. Fajunk hagyományos gyanakvása a „kereskedőkkel” szemben az egyedüli realisztikus magatartás volt. Az olyan ember, akinek a jövedelme attól függ, hogy áruját el kell adnia a tömegeknek, mindig alá lesz vetve a nyereséghajsza kísértésének, mert az valószínűleg erősebb, mint bármilyen erkölcsi korlát, amit egyébként elvben legalább is talán elismer. Az ilyen ember ma nem több, mint urai kénye-kedvének kitett rabszolga. Még bizonytalanabb azoknak a helyzete, akiknek nincsenek eladható anyagi javaik. Ilyenek pl. az írók, újságírók, színészek, lelkészek és más “igazmondók”, a kereskedelmi ügynökök, reklámügynökök, tanárok és hasonlók, akiknek a megélhetése teljesen szavaik, a tömegekhez címzett leírt vagy kimondott szavak értékesítésétől függ. A tömegek ízlését pedig az a félelmetes mechanizmus irányítja, amely a gondolkodást is uralja. A gazdasági rabszolgaság tényei indítottak sok éles szemű megfigyelőt arra a következtetésre, hogy fajunk egyetlen túlélési esélye abban az eshetőségben rejlik, hogy a zsidók - akiket elvakít a saját abszolút felsőbbrendűségükbe vetett szemtelen bizalmuk - lehetővé teszik, sőt, meggyorsítják a szervezett társadalom teljes összeomlását, egy olyan anarchia kialakulását, amelyben újra az erős és határozott lény fog életben maradni a gyengék, gyávák és az ostobák kárára. Revilo P. Oliver: The Jewish Strategy című könyvének 13. fejezete (Ford.: Tudós-Takács János)
