Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. november

«lîîVAKÔfcî

9. oldal

„bizonyítékokra”) épülő elképzeléseket talál benne, mégpedig azért, mert — legalább is a szerzők állítása szerint - ezek a gázkamrák a lehető legnagyobb titkot, igazi „államtitkot” képeztek. Márpedig, ha létezik „tömegpusztító fegyver”, amely megfelelő szakvéleményt érdemelt volna, akkor ez a fegyver ilyen, ugyanis legalább két okból rendellenességet jelent a tudomány történetében. Egyrészt azért, mert nem volt előzménye és nem lett folytatása, másrészt azért, mert a semmiből tűnt fel és ugyanoda tért vissza. Márpedig a tudománytörténet nem ismer egyetlen ilyenfajta jelenséget sem. Mindenesetre magából abból a tényből kiindulva, hogy az ASSAG még manapság is létezik, elmondhatjuk erről az egyesületről, hogy még mindig nem valósította meg azt a célját, amiért immár negyedszázada létrehozták. Tehát még sem bizonyítékot, sem ún. bizonyítéktényezőt nem talált a „náci gázkamrák” létezésére vonatkozóan.

7. 1982. június 29-e és július 2-a között a párizsi Sorbonne Egyetemen nemzetközi tanácskozásra került sor két zsidó történész, Francois Furet és Raymond Áron elnökletével, szervezői szerint abból a célból, hogy ünnepélyesen és nyilvánosan válaszoljanak Robert Faurissonnak és az őt támogató „maroknyi anarcho-kommunistának” (utalás Pierre Guillaume-xa, Jean-Gabriel Cohn-Benditra, Serge Thionra, valamint másokra, pl. néhány zsidó libertáriusra). Az utolsó napon, az annyira várt sajtótájékoztatón a két szervezőnek nyilvánosan el kellett ismernie, hogy „a legalaposabb tudományos kutatások ellenére” sem találták meg Hitlernek a zsidók kiirtására vonatkozó parancsát. Ami a gázkamrákat illeti, rájuk még csak utalás sem történt.

Megjegyzés: Ez a tanácskozás volt az első kísérlet arra, hogy igazolják a nagyközönség előtt, hogy a revizionisták hazudnak. Ugyanakkor itt is, akárcsak a többi ugyanilyen fajtájú tanácskozáson (mint pl. a Sorbonneon 1987-ben), a revizionisták részvételét megtiltották. És ez a tanácskozás is teljes kudarccal végződött a szervezők számára - miként kivétel nélkül mindegyik.

8. 1983. április 26-án ért véget másodfokon az a hoszszú per, amelyet zsidó szervezetek indítottak ellenem 1979-ben „történelemhamisítás” által megvalósított „károkozás” miatt. Ezen az áprilisi napon a Párizsi Polgári Fellebbviteli Bíróság első kamarájának Grégoire bíró által elnökölt ,A” szekciója — miközben megerősítette elítélésemet „károkozásért” - nyomatékosan elismerését fejezte ki kutatásaim minőségével kapcsolatban, kifejtve, hogy a gázkamrákra vonatkozó írásaimban a felszínesség, hanyagság, szándékos tudatlanság, hazugság semmilyen nyomát sem lehetett felfedezni, következésképpen „a Faurisson úr által (a gázkamrák vonatkozásában) kifejtett következtetések értéke kizárólag a szakértők, a történészek és a közönség megítélésére tartozik”.

Megjegyzés: Ha a gázkamrák elméletét megcáfoló munkák szerzőjénél sem felszínességet, sem hanyagságot, sem szándékos tudatlanságot, sem hazugságot, ill. „hamisítást” nem lehet felfedezni, akkor ez annak a bizonyítéka, hogy ezek a munkák komoly, lelkiismeretes, feddhetetlen és hiteles kutató eredményei, mégpedig olyan fokon, hogy jogunk van nyilvánosan állítani, amint azt ő teszi is, hogy ti. az említett gázkamrák létezése csupán mítosz.

9. 1983. május 7-én Simone Veil, aki zsidó és maga is „holocaust-túlélő”, a gázkamrák kapcsán kijelentette: „A gázkamrák létezésének tagadása miatt Faurisson ellen indított perben a felpereseket arra kényszerítik, hogy formális bizonyítékot adjanak a gázkamrák valódiságára nézve, holott mindenki tudja, hogy a nácik lerombolták ezeket a gázkamrákat és módszeresen megöltek minden tanút” {France-Soir Magazine, 1983. május 7., 47. old.).

Megjegyzés: Ha nincs meg a bűn fegyvere, és nincsenek tanúk sem, akkor mi marad? Mit gondoljunk azokról a helyiségekről, amelyeket a megtévesztett látogatók millióinak gázkamraként mutogatnak? Mit gondoljunk azokról, akik tanúként vagy éppen a gázkamrák világából „csodálatos módon” megmenekült személyként jelentkeznek? A maga részéről Simone Veil az első „holocaust-szaktekintély”, aki ily módon értésünkre adta, hogy az elgázosítások minden állítólagos tanúja csakis hamis tanú lehet. Már 1979. március 6-án, a Holocaust című amerikai filmsorozat francia tv-vitáján megvetést mutatott a „gázkamra tanújaként” bemutatott Maurice

Benroubi iránt, aki hirtelen rendkívül visszafogottnak bizonyult a L ’Express című hetilapban nem sokkal korábban (1979. március 3-9., 107-110. old.) megjelent tanúskodásához képest.

10. 1961-ben tette közzé a zsidó Raul Hilberg, az ortodox történészek legjelentősebb képviselője fő művének első, 1985-ben pedig alaposan átdolgozott második kiadását. E két kiadás között jelentős az eltérés, ami csak a revizionisták által időközben aratott sorozatos győzelmekkel magyarázható. Az első kiadásban a szerző egyszerűen kijelentette, hogy „az európai zsidók kiirtása” a Hitler által kiadott - két, egymást követő - parancs következménye. Ugyanakkor nem pontosította e parancsoknak sem a dátumát, sem a tartalmát, majd e megsemmisítés politikai, irányítási és végrehajtási folyamatát igyekezett aprólékosan magyarázni, s ennek kapcsán pl. egészen odáig ment, hogy azt írta: Auschwitzban a zsidók megsemmisítését az a hivatal szervezte, amelyet egyszerre bíztak meg a ruhák fertőtlenítésével és az emberi lények megsemmisítésével ( The Destruction of the European Jews, 1961, újra kiadta 1979-ben a chicagói Quadrangle Books, 177., 570. old.). 1983-ban pedig — miután teljesen lemondott erről a magyarázatról — Hilberg váratlanul azt állította, hogy „az európai zsidók kiirtása” végeredményben terv, szervezet, központosítás, költségvetés nélkül zajlott, mégpedig annak következtében, hogy „egy óriási bürokrácián végbement a szellemek hihetetlen találkozása és az egyetértő gondolatátvitel” (an incredible meeting of minds, a consensus mind reading by a far-flung bureaucracy, Newsday, New York, 1983. február 23., II/3. old.). Ezt a magyarázatot Hilberg eskü alatt is megerősíti a torontói Zündel-petben 1985. január 16-án (jegyzőkönyv, 848. old.); majd művének jelentős mértékben átírt kiadásában — ha más szavakkal is, de — újból megerősíti. (The Destruction of the European Jews, Holmes and Meier, New York 1985, 53., 55., 62. old; franciául La Destruction des juifs d’Europe, Fayard, Párizs 1988, 51., 53., 60. old.). Végül 2006 októberében a Le Monde-nak adott interjújában ismét megerősítette: „Nem volt előzetes vezető séma. Ami a döntés kérdését illeti, ez részben megoldatlan: sohasem találták meg Hitler saját kezűleg aláírt parancsát, kétségtelenül azért, mert ilyen dokumentum sohasem létezett. Meggyőződésem, hogy az irányító és végrehajtó szerveket egyfajta rejtett struktúra mozgatta: minden döntés egy másikat vont maga után, aztán ismét egy másikat, és így tovább, még ha nem is lehet pontosan előrelátni a következő szakaszt” (Le Monde des livres, 2006. október 20., 12. old.).

Megjegyzés: A zsidó népirtás elsőszámú történésze tehát annyira zavarba esett, hogy hirtelen megtagadta önmagát és egy gigantikus méretű tömeggyilkosságot oly módon magyarázott, mintha az valamiféle Szentlélek művelete lett volna. Ugyanis arra hivatkozik, hogy az állami szerveken belül végbement a szellemek találkozása, és ezt a találkozást „hihetetlennek” minősíti. Ha hihetetlen, miért kellene hinni benne? Hinni kell a hihetetlenben? Megemlíti a „gondolatátvitelt” is, amelyet a vezetők és végrehajtók egyetértésével végbemenőnek ítél, valójában azonban ezúttal pusztán olyan elméleti elképzelésről van szó, amely a természetfölöttibe vetett hiedelmen alapul. Hogyan hihetnénk az ilyenfajta jelenségben, különösen egy óriási bürokratikus apparátuson belül és — még inkább — a Harmadik Birodalom állami szervein belül? Egyébként Hilberghez hasonlóan a hivatalos történészek az 1980-1990-es években elkezdték elhagyni a történelmet és elkezdtek a metafizikához és a szakkifejezésekhez fordulni. Azon kezdtek töprenkedni, hogy vajon „intencionalistának” vagy „funkcionalistának” kell-e lenniük, vagyis azt kell feltételezniük, hogy a zsidók megsemmisítése egy (mindeddig még nem bizonyított) szándék (intenció) nyomán következett be, vagy pedig ez a megsemmisítés pusztán magából a rendszer működési módjából következett, mintegy ösztönösen és rendszertelen ötletek alapján, kifejezett szándék és bármiféle terv nélkül. Ez a fajta ködös ellentmondás azoknak a történészeknek a zavarodottságáról tanúskodik, akik - minthogy képtelenek elméletüket bizonyítékokkal és dokumentumokkal alátámasztani — arra kényszerülnek, hogy ürességek közegében elmélkedjenek. Alapjában véve egyesek (az intencionalisták) azt mondják: „szükségképpen volt egy szándék és egy terv, amelyet még nem találtunk meg, de amelyet talán egy napon fel fogunk fedezni”, miközben mások azt állítják: „nem kell kutatni valamilyen szándék és terv bizonyítékai után, mert mindaz, ami történt, szándék, terv és nyom nélkül történhetett. Ezek a nyomok megtalálhatatlanok, mert sohasem léteztek”.

11. 1986 májusában, Franciaországban a revizionistáknak ésszerű választ adni képtelen és emiatt pánikba esett zsidók úgy döntöttek, hogy akcióba lépnek a revizionizmus törvényi elnyomásának elérése végett. Ezek a zsidók főleg Georges Wellers és Pierre Vidal-Naquet voltak, a Franciaország főrabbija, René Samuel Siratköté tömörült barátaikkal együtt (Bulletin quotidien de l’Agence télégraphique juive, 1986. június 2., 1., 3. old.). Négy év múlva, 1990. július 13-án a francia Nemzetgyűlés zsidó elnökének, Laurent Fabius-nek köszönhetően elérték egy különleges törvény megszavazását, amely lehetővé teszi, hogy minden olyan személyt, aki a „zsidók kiirtásának” tárgyában nyilvánosan revizionista véleményt fogalmaz meg, egy évig terjedő börtönbüntetéssel, ill. maximum 45 000 eurós pénzbüntetéssel és egyéb szankciókkal sújtsanak. Ez az erőszakos húzás a gyöngeség nyilvánvaló jele.

Megjegyzés: Wellers-1 és Vidal-Naquet-t különösen az 1983. április 26-i ítélet riasztotta meg (lásd fent, 8. pont). Az előbbi azt írta: „A bíróság elismerte, hogy (Faurisson) jól dokumentálta magát, ami nem igaz. Meglepő, hogy a bíróság lépre ment” (Le Droit de vivre, 1987. június-július, 13. old.). Az utóbbi azt írta, hogy a párizsi fellebbviteli bíróság „elismerte Faurisson munkásságának komolyságát, ami mindennek a teteje, és végeredményben csak azért ítélte el, mert rosszindulatúan járt el, amikor téziseit jelszavakba tömörítette” (Les Assassins de la mémoire, La Découverte, Párizs 1987, 182. old.).

12. 1986 augusztusában az egykori ellenálló és deportált Michel de Boüard történészprofesszor, a Caeni Egyetem irodalmi tanszakának docense, a L’Institut de France tagja, a Második Világháború Történelmi Bizottságban a deportálás történetével foglalkozó kutatócsoport vezetője kijelentette, hogy végső soron „az akta rothadt”. Pontosításként elmondta, hogy a kérdéses aktát, a német koncentrációs rendszer történetét „a mesék és a makacsul ismételgetett, nevezetesen a számok területére vonatkozó pontatlanságok, összekeverések és általánosítások tömkelegé rohasztotta meg”. A revizionisták kutatásaira utalva hozzátette, hogy „másrészt léteznek szigorúan logikus kritikai tanulmányok e túlzások képtelenségének bizonyítására” (Ouest-France, 1986. augusztus 2-3., 6. old.).

Megjegyzés: Michel de Boüard hivatásos történész volt, sőt mi több, a deportálások történetének legnagyobb francia szaktekintélye, aki 1985-ig a szigorúan ortodox és hivatalos álláspontot védelmezte. Amikor azonban elolvasta Henri Roques revizionista Kurt Gerstein SS-tiszt állítólagos tanúvallomására vonatkozó disszertációját, megértette, hogy tévedett. Ezt becsületesen be is ismerte, egészen odáig menve, hogy elmondta: ha addig személy szerint kezeskedett is a gázkamra létezéséért a mauthauseni táborban, tévesen tette ezt, mert hitt a szóbeszédnek. (1989-ben bekövetkezett korai halála egy kiemelkedő személyiségtől fosztotta meg a revizionista tábort, aki megígérte, hogy egy olyan művet tesz majd közzé, amelyben óvni fogja a történészeket a második világháború hivatalos történelmének hazugságaitól.)

13. 1988-ban Arno Mayer zsidó származású amerikai professzor, aki jelenkori európai történelmet oktat a Princeton Egyetemen, a „náci gázkamrákkal” kapcsolatban írta: „A gázkamrák tanulmányozására szolgáló források egyszerre ritkák és megbízhatatlanok” („Sources for the study of the gas chambers are at once rare and unreliable”) (The „Final Solution” in History, Panthenon Books, New York 1988, 362. old.).

Megjegyzés: A nagyközönség még manapság, 2006- ban is azt hiszi, hogy — amint azt a médiumok fáradhatatlanul sulykolják - a gázkamrák tanulmányozására számos és vitathatatlan forrás szolgál. A Sorbonne 1982-es tudományos tanácskozásán Mayer, akárcsak barátja, Vidal- Naquet, nem talált elég kemény szavakat a revizionisták működésének elítélése kapcsán. Nos hát, hat évvel később, ez az ultraortodox történész immár jelentős mértékben közelkerült a revizionista következtetésekhez. ►