Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
2007. november «lîîVAKÔfcî 7. oldal Hitler édesanyja, Klara, körülbelül házasságkötése idején, 1885-ben. „a mama kedvence” a szokásos értelemben. Egyesek azt állítják, hogy az anyja iránti szeretet betegessé vált nála. A család egykori bizalmasaként nem hiszem, hogy ez igaz lenne. Klara Hitler imádta a fiát, a család legfiatalabb tagját. Engedte, hogy járja a maga útját, bármilyen is az. Adolf apja viszont ragaszkodott hozzá, hogy a fia hivatalnok legyen. A fiú fellázadt, és az anyját a maga pártjára állította. Az iskolai tanulmányokat hamarosan megunta, ezért az anyja megengedte, hogy abbahagyja tanulmányait. A család minden barátja tudta, hogy Frau Hitler bátorította fia művészi ambícióit, és sejteni lehet, hogy ez mibe került neki. Szegénységük ellenére hozzájárult ahhoz, hogy a fia csak azért elutasított egy postán felkínált állást, hogy folytathassa a festészeti tevékenységét. Az anyja csodálta fia akvarell festményeinek színeit és vázlatait a vidékről. Azt, hogy ez valódi csodálat volt-e, vagy csak arra irányult, hogy bátorítsa fia tehetségének kibontakozását, nem tudom. Fia felemelkedéséért mindent megtett, amit csak tudott. Úgy látta, hogy a fia ápolt, tiszta és amennyire a pénztárca megengedi, jól is táplálkozik. Valahányszor eljött a rendelőmbe ez a különös fiú, mindig leült a többi páciens közé és várta, hogy rá kerüljön a sor. Sohasem volt semmilyen komoly betegsége. Ha esetleg begyulladtak a mandulái, engedelmesen és rendületlenül állt, amíg lenyomtam a nyelvét és kitisztogattam a beteg pontokat. Vagy ha esetleg megfázott, megvizsgáltam és útjára küldtem. Az összes jól nevelt 14, illetve 15 éves fiúhoz hasonlóan meghajolt és köszönetét mondott. Természetesen tudok a gyomorpanaszairól, amelyek későbbi életében is gyötörték. Ez nagyrészt annak volt a következménye, hogy rosszul táplálkozott, amikor Bécsben segédmunkásként dolgozott. Nem tudom megérteni a számos hivatkozást ifjúkori tüdőbetegségére. Én voltam az egyedüli orvos, aki kezeltem őt abban az időszakban, amikor a feltételezett betegségben szenvedett volna. Az én nyilvántartásaim semmi ilyet nem mutatnak. Biztos, hogy nem volt rózsás arcú, és nem volt annyira stabil az egészségi állapota, mint a legtöbb kortársáé, de abban az időben nem betegeskedett. A reáliskolában az ifjú Adolf teljesítménye nem volt ragyogó. Ennek tanúsítására rendelkezésemre állnak egykori tanárának, Dr. Kari Hümernek szavai. Dr. Kari Hümer régi ismerősöm. Én voltam Frau Hümer orvosa. A „Mein Kampf’-ban Hitler azt írja, hogy a legtöbb tantárgyból közepes volt, de a történelmet szerette. Ez egyezik Hümer professzor visszaemlékezésével. A festészet területén a magasabb szintű képzés után vágyva Hitler elhatározta, hogy Bécsbe a Képzőművészeti Akadémiára megy tanulni. Ez jelentős döntés volt egy szegény család tagja számára. Édesanyja amiatt aggodalmaskodott, hogy hogyan fog a fia boldogulni. Tudom, hogy ő még a családi költségvetés szorosabbra fogását is javasolta, csakhogy küldhessen a fiának szerény járadékot. De a fiú hitelt nem fogadott el. Sőt tovább ment: szerény örökségéről lemondott nővérei javára. Akkor 18 éves volt. Nem ismerem biztosan a bécsi kirándulás pontos részleteit. Egyesek azt állítják, hogy elégtelen művészi képességei miatt nem vették fel az Akadémiára. Mások elfogadják Hitler állítását, hogy elutasítása hiányos iskolai végzettsége miatt történt (a linzi reáliskola az amerikai középiskolának felel meg). Mindenesetre Adolf néhány héten belül otthon volt. Később ebben az évben — 1908-ban [valójában 1907-ben-a szerk.] — kötelességemmé vált olyan hírrel szolgálnom Hitlernek, ami talán a legszomorúbb hír volt életében. Egyik nap Frau Hitler felkeresett engem a reggeli rendelési időmben. Fájdalomról panaszkodott a mellében. Nyugodt, csendes hangon beszélt, majdnem suttogott. Azt mondta, hogy a fájdalom nagy volt, ezért álmatlanul töltötte éjszakáit. El volt foglalva a háztartásával, ezért elmulasztotta, hogy orvosi segítséget kérjen. Ezenkívül úgy gondolta, hogy a fájdalom el fog múlni. Amikor egy orvos ilyen történetet hall, szinte automatikusan rákra gondol. Egy vizsgálat kimutatta, hogy kiterjedt mellrákja van. Nem mondtam meg neki a diagnózisomat. A család dönt Másnap egybehívtam a gyermekeit a rendelőmben és feltártam nyíltan nekik az esetet. Azt mondtam, hogy az anyjuk súlyos beteg. Egy rosszindulatú daganat elég komoly ma is, de még súlyosabb volt 30 évvel ezelőtt. A sebészeti eljárások nem voltak annyira fejlettek, mint ma, és nem ismertük a rákot oly mértékben, mint napjainkban. Kifejtettem, hogy műtét nélkül egyáltalán nincs remény a gyógyulásra. Még műtéttel is csak a leghalványabb esélye volt annak, hogy anyjuk életben marad. A családi tanácsnak kell eldöntenie, hogy mi a teendő. Adolf Hitler reakciója erre a hírre megindító volt. Hosszú, sápadt arca eltorzult. Könnyek folytak a szeméből. Nincs esélye édesanyámnak? — kérdezte. Csak akkor ébredtem tudatára annak a ragaszkodásnak, ami az anya és fia között megvolt. Megmagyaráztam, hogy van esélye, de csak kicsi. Még ez a parányi remény is örömmel töltötte el. A gyermekek átadták üzenetemet az anyjuknak. Várakozásomnak megfelelően Klara Hitler nagy lelkierővel fogadta az ítéletet. A mélyen vallásos asszony úgy fogta fel, hogy az ő sorsa Isten akarata. Sohasem jutott eszébe, hogy panaszkodjon. Alá fogja vetni magát a műtétnek, mihelyt meg tudom tenni az előkészületeket. Kifejtettem az esetet Dr. Kari Urbannak, a linzi Irgalmas Nővérek Kórház főorvosának. Urban egyike volt az ismert legkiválóbb sebészeknek Felső-Ausztriában. Nemeslelkű ember volt — ma is az —, és önként vállalta a műtétet. Az általa végzett vizsgálat után egyetértett a véleményemmel, hogy Frau Hitlernek nagyon kis esélye van a túlélésre, de ez a műtét kínálja az egyetlen reményt. Figyelemre méltó, hogy mi történt ezzel a nemeslelkű emberrel közel három évtizeddel később, az Anschluss után. Politikai kapcsolatai miatt arra kényszerült, hogy feladja állását a kórházban. Fiát, aki úttörő volt az agysebészetben, szintén eltávolították különböző tisztségeiből. Frau Hitler egy kora nyári este érkezett a kórházba 1908-ban [helyesebben 1907- ben]. Nem tudom pontosan az időpontot, mivel nyilvántartásomat elvitték a náci párt müncheni archívumába. Mindenesetre Frau Hitler a kórházban töltötte az éjszakát, és másnap reggel megoperálták. E nemes, meggyötört lélek kérésére ott maradtam a műtéti asztal mellett, mialatt Dr. Urban és az asszisztenciája elvégezte a műtétet. Két órával később autómmal a Dunán átkelve megérkeztem a Blütenstrasse 9. sz. alatti kis házhoz, a városnak Urfahr néven ismert részében. A gyermekek ott vártak rám. A lányok az általam vitt hírt nyugodtan, visszafogottsággal fogadták. A fiú arcát könnyek borították, és a szeme fáradt, vörös volt. Amíg beszéltem, ő hallgatott. Csak egy kérdést tett fel. Fuldokló hangon ezt kérdezte: „Szenved-e az édesanyám?” Hitler legrosszabb pillanata Ahogy teltek-múltak a hetek és hónapok a műtét után, Frau Hitler ereje úgy kezdett csökkeni. Naponta legfeljebb 1-2 órát volt képes ágyon kívül tölteni. Ezen időszak alatt Adolf a legtöbb idejét a ház körül töltötte, ahová az anyja visszatért. Abban a kis hálószobában aludt, amely édesanyjáéhoz csatlakozott, ezért az éj folyamán az anyja bármikor át tudta hívni. Nappal a nagy ágy körül lebzselt, amelyben az édesanyja feküdt. Az ilyen betegség, amelyben Frau Hitler szenvedett, általában nagy fájdalmakkal jár. Ö a terhét hősiesen, rendíthetetlenül, zokszó nélkül viselte. De anyja szenvedése láthatóan gyötörte a fiát. Egy kínos grimaszba rándult az arca, amikor látta, hogy a fájdalom összehúzza anyja arcát. Nem sokat lehetett tenni. Egy-egy morfium-injekció időről időre átmeneti enyhülést hozott, tartósat sohasem. De Adolf mérhetetlenül hálás volt még ezekért a rövid enyhületi időszakokért is. Sohasem fogom elfelejteni Klara Hitlert e napok alatt. Akkor 48 éves volt. Magas, karcsú és meglehetősen csinos, de a betegség miatt nagyon lesoványodott. Lágyan, béketűrően beszélt; és inkább azzal törődött, hogy mi fog történni a családjával, és nem azzal, hogy közeledik a saját halála. Nem csinált titkot ezekből az aggodalmakból, abból sem, hogy a legtöbb gondolata a fiával kapcsolatos. ,Adolf még olyan fiatal” — ismételgette. 1908. [helyesebben: 1907.] december 20-án kétszer telefonáltam. Közeledett a vég, és azt akartam, hogy ennek a jó aszszonynak annyira könnyítsem a fájdalmát, amennyire csak tudom. Nem tudtam, hogy még egy hétig, még egy hónapig él-e, vagy néhány órán belül meghal. így a hír, amelyet Angela hozott, nem okozott számomra meglepetést. Az édesanyja az éj folyamán csendesen meghalt. A gyermekek úgy határoztak, hogy nem zavarnak engem, tudván, hogy az édesanyjukon már nem segíthet orvos. De megkérdezték, hogy tudnék-e most jönni? Valakinek, aki hivatalos személy, alá kell írnia a halotti bizonyítványt. Vettem a kabátomat és vele együtt a fájdalomtól sújtott házhoz mentünk. A postamester özvegye, a család legközelebbi barátja volt a gyermekekkel. Ô többékevésbé átvette a dolgok intézését. Adolf, akinek arca az átvirrasztott éjszakától megviselt volt, az édesanyja mellett ült. Azért, hogy megőrizze az utolsó benyomását, vázlatosan lerajzolta, ahogy az anyja fekszik a halottas ágyban. Ott ültem egy ideig a családdal, megpróbáltam könnyíteni a fájdalmukat. Kifejtettem, hogy ebben az esetben a halál megváltás volt. Ök ezt megértették. Hivatásom gyakorlása során természetes volt, hogy sok ehhez hasonló jelenet tanújának kellett lennem, de egyik sem gyakorolt rám ilyen benyomást. Foglalkozásom során sohasem láttam senkit sem a fájdalomtól annyira lesújtva, mint Adolf Hitlert. Nem voltam jelen Klara Hitler temetésén, amely karácsony este volt. A holttestet Urfahrból Leondingba vitték, csupán néhány mérföldnyi távolságra. Klara Hitlert a férje mellé temették a katolikus temetőben, a kis, sárga díszvakolatú templom mögé. A többiek — a lányok és a postamester özwjihí-r «v Vázlat a 16 éves Hitlerről, amelyet egy iskolatársa rajzolt. vegye — után Adolf hátramaradt; képtelen volt elszakadni a frissen hantolt sírtól. És így ez a sovány, sápadt fiatalember egyedül állt ott a hidegben. Egyedül a maga gondolataival karácsony éjjelén, mialatt a világ többi része vigadott és boldog volt. Néhány nappal a temetés után a család eljött a rendelőmbe. Köszönetét akartak mondani a segítségért, amit nyújtottam nekik. Ott volt a szőke, köpcös Paula; a karcsú, csinos, de meglehetősen vérszegény Angela, Klara és Adolf. A lányok elmondták, ami a szívükben volt, míg Adolf néma maradt. Olyan élénken emlékezem erre a különös jelenetre, mint bármire, ami az elmúlt héten történt. Adolf sötét kabátot és lazán megkötött nyakkendőt viselt. Akkor, éppen úgy, mint most, egyik hajfürtje a homlokába lógott. Szemét a padlóra szegezte, miközben a nővérei beszéltek. Azután megfordult. Előrelépett és megragadta a kezemet. Szemembe nézett és ezt mondta: „Mindörökre hálás leszek Önnek.” Ez volt minden. Azután meghajolt. Kíváncsi vagyok, emlékezik-e erre a jelenetre. Teljesen biztos vagyok benne, hogy igen, mivel Adolf Hitler - korlátozott értelemben — megtartotta a hálára vonatkozó ígéretét. Olyan kivételezésben részesített engem, amit — ebben biztos vagyok - egyetlen más zsidó sem kapott egész Németországban, illetve Ausztriában. Folytatjuk (Ford.: Tudós-Takács János)
