Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. november

elutasítják a Horthy kormányzó proklamációjában rögzített fegyverszüneti tervet. Közvetlen benyomásom nem lehetett a fronton harcoló magyar csapatok hangulatáról, de az onnét hozzám jutott hírek és hivatalos jelentések ugyanezeket a benyomásokat erősítették meg.

Visszatekintve a háború utolsó hónapjaira az a véleményem, hogy a németek a katonai és politikai vezetés súlyos hibái miatt vesztették el a háborút, sőt, ma már joggal tételezem fel azt, hogy a legfőbb vezetők közül számosán egyenesen szabotáltak. Az amerikai fogságban történt kihallgatásaim során arról értesültem, hogy Göring azt vallotta: már másfél évvel a háború befejezése előtt világosan látta Németország vereségét, de arról is informáltak, hogy a német foglyok vallomásai szerint Guderian tábornok szintén már egy évvel előbb, a német vezérkar vezetői pedig már három évvel előbb látták, hogy Németország elvesztette a háborút. Még ma is meggyőződésem, hogy ha ezek a hibák, ill. szándékos szabotázscselekmények nem következnek be és módjában lett volna Németországnak a szükséges időpontig kitartania, akkor az új fegyverek segítségével, amelyeknek meglétében ma sem kételkedem, sikerült volna a háborút megnyernie. Itt megjegyzem, hogy Hitler dec. 5-én nemcsak azt mondta, hogy az új fegyvereik megvannak, de azt is hangsúlyozta, hogy sikerült az ellenfegyvert is megtalálni, aminek azért van nagy jelentősége, mert az új fegyvereket bevetésük után valószínűleg sikerült volna lemásolni.

Visszatérve az 1930-1932-es évekre, vallom, hogy ebben az időben már Budapesten a tiszti étkezdékben, valamint egy asztaltársaság körében, amelynek a Belvárosi Kávéház volt a székhelye, katonapolitikai kérdésekről beszélgetve új elgondolásaim alapján szóltam ezekhez hozzá. Ezekre az összejövetelekre általánosságban már felfigyeltek, aminek folytán 1931-ben a politikai rendőrség egy átiratot intézett Gömbös Gyula akkori honvédelmi miniszterhez, amely engem katonai forradalmárnak nevezett és két körülmény miatt az eljárás megindítását kívánta velem szemben. Az egyik az volt, hogy olyan kijelentést tettem, miszerint fogok én még Gömbös helyére ülni, másrészt pedig, hogy bizonyos mértékű társadalomátalakító reformokról beszélek ezeken az összejöveteleken.

Gömbösről mindaddig, amíg vele személyesen nem találkoztam, nagyon jó véleménnyel voltam, különösen szellemi képességeit becsültem igen nagyra.

A politikai rendőrség feljelentése után Gömbös magához hivatott (ill. rendelt kihallgatásra). A kihallgatáson jelen voltak: Rácz Jenő, a vezérkari főnök helyettese, Nánássy-Megai vegyesdandár-parancsnok és Deckleva Zoltán, a vegyesdandár vezérkari főnöke. Gömbös azzal kezdte, hogy „vedd tudomásul, hogy te soha nem fogsz a helyemen ülni”. „Nem is akarok - válaszoltam, majd így folytattam — azonban ennek dacára meg kell mondanom a véleményemet a helyzetről, mert ehhez mégis jogom van”. Gömbös akkor azt kérdezte, hogy véleményemet miért nem rögzítem le írásban, mire azt válaszoltam, hogy ezt hiába tenném, ugyanis ez amúgy is csak az irattárba kerülne és nem olvasnák el azok a felelős személyek, akik a döntéseket hozzák. A beszélgetés során az volt a benyomásom, hogy Gömbös túlérzékenységét sértette a jelentésnek az a része, amely szerint én a helyébe akarok ülni. így azután a lényeggel nem is nagyon törődött, sőt, lehet, hogy azzal egyet is értett, mert elkérte munkámat és jegyzeteket is írt hozzá.

Rácz Jenőtől tudom, hogy Gömbös be akart csukni engem és azután csapathoz kitenni. Rácz javasolta, hogy ezt ne tegye, mert Szálasi ugyanolyan, mint Marx, felül a padlásszobájába és ott grüblizik tovább. Márpedig Rácz szerint így még több lett volna a forradalmi lehetőség előttem, ezért azt javasolta, hogy zökkentsenek ki elméleti elvonultságomból és küldjenek ki valahová katonai attasénak. Gömbös el is fogadta Rácznak ezt a javaslatát, és azt mondotta nekem, hogy készüljek fel a katonai attaséi szolgálatra. Én viszont azt válaszoltam, hogy erre nem vagyok hajlandó, mert akkor pár hét múlva valamilyen alkalomból vissza fognak hívni, ugyanis nem vagyok haj«lîîVAKÔfcî

landó képviselni külföldön azokat a disznóságokat, amelyeket a magyar kormány részéről esetleg nekem képviselnem kellene. Rácz azt mondta, hogy vegyem tudomásul, ez elhatározott dolog, maradjak nyugton, és ha majd kint leszek külföldön, akkor csináljak, amit akarok. Rácz Jenő katonai tudását nagyra becsülöm, egyébként nem rokonszenveztem vele túlzottan, mert nyárspolgárnak tartom, olyan embernek, akinek nézetei bizonytalanok.

Már korábban kialakult bennem az az elhatározás, hogy elméleti eszmerendszerem megvalósítása érdekében a gyakorlati politika útjára lépek, amihez a döntő lökést 1931-ben a politikai rendőrség feljelentése és az ennek nyomán Gömbösnél történt kihallgatásom adta meg. Akkor elhatároztam, hogy a vezérkarból kilépek, ill. nyugdíjaztatásomat kérem, bár határozott elképzelésem még nem volt arra nézvést, hogy eszmerendszerem gyakorlati megvalósítása érdekében milyen konkrét lépéseket fogok tenni.

A döntő lépést halogattam, mert a vezérkari törzstiszti vizsga letétele előtt álltam, és nem akartam olyan színben feltűnni, mintha ennek a vizsgának a letétele elől menekülve válnék ki a hadseregből. A vizsgát 1932-ben le is tettem sikerrel és 1933. május 1-én vezérkari őrnagy lettem.

Említettem, hogy 1931-ben Gömbös bekérte tőlem munkáimat azzal, hogy mindazt, amit azokból hasznosítani tud, fel fogja használni. 1932 őszén Gömbös miniszterelnöki kinevezése után kiadta közismert 95 pontját. Amikor ezt megkaptam és elolvastam, csodálkozással láttam, hogy a 95 pontban számos olyan van, amely részben vagy egészben egyenesen átvétele az én elképzeléseimnek. Nemcsak én vettem ezt észre, hanem azok is, akik elképzeléseimet korábban ismerték, számosán felhívták figyelmemet erre, sőt voltak olyanok is, akik félig-meddig tréfásan, de azért komolyan szerencsekívánataikat fejezték ki, mert bizonyosra vették, hogy Gömbös ezek után legalábbis államtitkárnak vesz maga mellé.

A fenti tapasztalatok alapján elhatároztam, hogy elgondolásaimat „A magyar állam felépítésének terve” cím alatt folytatólagos füzetekben kiadom. Azonban csak az első füzetet tudtam megjelentetni, mert eljárást indítottak ellenem azon a címen, hogy mint tényleges tiszt engedély nélkül politikai röpiratot adtam ki. Előbb 20 napi állomásfogságot kaptam, majd Egerbe helyeztek csapatszolgálatra. Egerben szolgáltam 1934 októberéig, amikor is nyugdíjazásomat kértem.

A csapathoz való visszahelyezésem annak a politikai botránynak a következménye volt, amely az általam kiadott füzet folytán robbant ki. Gömböst ugyanis megkérdezték a parlamentben, hogy tulajdonképpen mi volt előbb, az ő 95 pontja, vagy az én tervem? A kérdés annál inkább is jogos volt, mert a szóban forgó füzetem előszavában megírtam, hogy ezek nem teljesen új gondolatok, már évekkel előbb kialakítottam őket.

1935 februárjában Gömbös magához hivatott és kétirányú ajánlatot tett. Az egyik az volt, hogy vállaljak a küszöbön álló választások során mandátumot, a másik pedig, hogy Marton Bélának a kormánypárt megszervezésében legyek a segítségére, tekintettel arra, hogy Martont nem tartja erre alkalmasnak. Volt még egy harmadik ajánlata is, ti. az, hogy ha nyugdíjba megyek, szerez nekem egy olyan állást, amely a nyugdíjamat havi 2000 pengő jövedelemre egészíti ki. Én ezeket az ajánlatokat elhárítottam, és akkor teljesen elhidegült közöttünk a viszony.

1935. március 1-jével kerültem nyugdíjba. Közvetlenül utána megalapítottam első pártomat, amelynek elnevezése a Nemzet Akaratának Pártja volt. Ennek a pártnak a programjával az 1935-ös választásoknál jelöltséget is vállaltam Hatvanban, de közvetlenül a választások előtt visszaléptem. A jelöltséget tulajdonképpen Csór Lajos érdekében vállaltam, aki a Nép Akaratának Pártja színeiben lépett fel a Hatvan mellett lévő Túrán. Csórral az volt a megállapodásom, hogy ha ő mandátumot nyer, akkor a parlamentben vállalni fogja az én pártomnak a képviseletét, és azért léptem fel jelöltként közvetlenül a Túra melletti választókerületben, mert tudtam, hogy a hivatalos kormányzat minden erőszakos eszközt igénybe

5. oldal

fog venni megválasztásom megakadályozására és így elvonja a csendőrséget a túrái választókerületből, ahol sikerült is Csórnak mandátumot szereznie. Csór azonban a legteljesebb mértékben cserben hagyott a választások után annak kijelentésével, hogy ő túl gyáva ahhoz, hogy programom képviseletét a parlamentben vállalja.

1935 márciusában adtam ki a „Cél és követelések”című brosúrámat. Ez politikai programomat foglalta magában.

1935 márciusától 1937. április közepéig a Nemzet Akaratának Pártja érdekében sokat jártam vidékre. Ezalatt az idő alatt megismerkedtem azokkal a különböző pártvezérekkel, (Pálffy, Festetich, Meskó, Eitnerék) akik úgy szólván szolgai módon a német nemzetiszocializmust és gyakorlatát másolgatták. Jellemző esetként említem meg, hogy 1936-ban Pálffy Fidél egy beszélgetés során rámutatott arra, hogy amit én mondok, az nincs benne a Mein Kampf ban, és ez alkalommal megmutatta a Mein Kampf egyik példányát, amely a legkülönbözőbb színű ceruzákkal volt aláhúzogatva. Itt jegyzem meg, hogy Hitler Mein Kampf-ját akkor még nem ismertem, csak 1937-ben letartóztatásom után olvastam el e művet. Hitler Mein Kampf-ja azt a benyomást keltette bennem, hogy ő tulajdonképpen politikai programot ad művében, de nem ideológiai alapon. Az volt a benyomásom róla, hogy műve egy ellenzéki vezér programja és nyomot hagyott rajta az a tény, hogy börtönben írta. Tehát mintegy a börtön ellensúlyozásául írta azzal, hogy most megmondhatja a véleményét a dolgokról.

Tekintettel arra, hogy ezek a német nemzetiszocializmust másoló pártok főleg az ország nyugati részében hódítottak, és onnét volt várható a német nemzetiszocialista gyakorlat beszivárgása Magyarországra, főleg ezeknek az országrészeknek a beszervezésére fektettem a fő súlyt, elég komoly eredménnyel. Meg kell azonban állapítanom, hogy jóllehet a társadalom különböző rétegeiben sokan voltak, akik pártommal rokonszenveztek, pártomnak mégis kevés tagja volt, mert ragaszkodtam a pártfegyelemhez, tehát ahhoz, hogy a tagoknak pártmunkát kell végezniük és ahhoz is, hogy a tagok fizessenek tagdíjat is. így sok olyan ember került érintkezésbe pártommal, akik azután rövid idő múlva kimaradtak, de tovább rokonszenveztek velünk.

1936-ban haláleset folytán megüresedett a pomázi választókerület, ahol én is felléptem képviselőjelöltként. Annak dacára, hogy jelentékeny számban kaptam ajánlásokat, mégis kisebbségben maradtam, sőt csúnyán megbuktam, mert Gömbös a választás napján elhíresztelte Rácz Kálmán útján, hogy én visszaléptem a jelöltségtől, mert egyrészt előléptettek vezérkari ezredesnek, s habár további szolgálatot nem fogok teljesíteni, mégis ezredesi nyugdíjat fogok kapni, másrészt, hogy megegyezett velem, hogy egy másik kerületben fogok mandátumhoz jutni.

1937. április közepe táján a politikai rendőrség megszállta párthelyiségemet, amely a Nap utcában volt. Felszámolták az egész pártot és engem az 1921. évi

III. tc-be ütköző bűncselekményekkel vádolva bíróság elé állítottak. Nézetem szerint ennek a lépésnek indító oka az volt, hogy a Hungarista Mozgalom szervezkedése mind nagyobb méreteket öltött az országban.

A politikai rendőrség előzetes letartóztatásba helyezett, de innét 10 nap múlva kiszabadultam. A törvényszéken és a táblán szabadlábon védekeztem. A törvényszék Szemák-tanácsa 10 hónapi államfogház-büntetést szabott ki rám. 1938 júliusában tárgyalta az ítélőtábla a bűnügyemet és 3 évi fegyházbüntetést mondott ki. Az ítélet kihirdetése után, július 6-án a vádhatóság indítványára letartóztattak. Semmiségi panaszom folytán az ügy a Kúria Töreky-tanácsa elé került, amely 1938 augusztusában a háromévi fegyházbüntetést jogerőre emelte.

Megjegyzem, hogy 1938 augusztusában újból letartóztattak egy röpirat miatt. Hetényi ugyanis első letartóztatásom során azt a tanácsot adta, hogy menjek ki Dél-Amerikába, mire a későbbiekben egy röpiratban válaszoltam erre a tanácsára.

Aláírás: Szálasi Ferenc (Folytatjuk)