Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. október

nyos emlékművé teszik. Végül emlékezzünk meg Barbara Kulaszka kanadai ügyvédnő Did Six Million Really Diei / Report of the Evidence in the Canadian „False News ” Trial of Ernst Zündel, 1988 című, 1992-ben közzétett, mintegy ezer oldalas főművéről, amelyből kitűnik, hogy az Ernst Zündel tlien a torontói bíróságon 1985-ben és 1988-ban indított két hosszú per során a revizionista érveléssel szembesített ellenoldal valósággal összeomlott: ez egy valódi Sztálingrád lett az ortodox történészek, köztük a legnagyobb, Raul Hilberg számára. Lényeges tanulmányokat írt a német Wilhelm Staglich és Udo Walendy, az olasz Carlo Mattogno, a spanyol Enrique Ay nat, a svájci Jürgen Graf és tucatnyi más szerző. Jórészt az amerikai Mark Webeme k köszönhetően a The Journal of Historical Review (1980-2002) 97 száma alapos információforrást jelent a revizionista kutatás minden aspektusa tekintetében. Franciaországban Pierre Guillaume, Serge Thion, Henri Roques, Pierre Marais, Vincent Reynouard, Jean Plantin lépett Maurice Bardeche és Paul Rassinier nyomába. A cenzúra és az elnyomás ellenére világszerte se szeri, se száma a revizionista jellegű kiadványoknak és internetes honlapoknak.

Mindazonáltal a „holocaust” marad az egész Nyugat egyetlen hivatalos, ugyanakkor pedig a lehető leggyilkosabb vallása, amely továbbra is a legdurvább módszerekkel téveszti meg az emberek millióit: az „elgázosítottak relikviáiként” bemutatott szemüvegek, cipők és emberi hajzat kiállításával, hamisított vagy eredeti értelmükből kiforgatott fényképekkel, átértelmezett dokumentumokkal, hivatásos tanúk felvonultatásával, emlékművek, megemlékezések, ceremóniák végtelen sorával, iskolai „soatikus agymosással”, az állítólagos zsidó mártírium szenthelyeire szervezett utazásokkal és lincsfelhívásokkal kísért látványos perekkel.

***

Ahmadinezsád elnök fején találta a szöget: a zsidók állítólagos „holocaustja” csupán egy „mítosz”, vagyis a hiszékenység vagy a tudatlanság által fenntartott hiedelem. Franciaországban tökéletesen szabad azt mondani, hogy nem hiszünk Istenben, de tilos azt mondani, hogy nem hiszünk, vagy akár csak kételkedünk a „holocaustban”. Akételkedés mindenfajta tilalma az 1990. július 13-i törvénnyel vált formálissá és hivatalossá, amelyet a Francia Köztársaság hivatalos közlönye a következő napon, július 14-én, vagyis a köztársaság és a szabadság emléknapján tett közzé. A büntetés egy év börtön és 45 ezer eurós pénzbírság is lehet, emellett jelentős kártérítési és sajtóközlési költségeket is magába foglalhat. A joggyakorlat szerint mindez akkor is kiszabható, ha „(a tagadás) bújtatott vagy kételkedő formában vagy sejtetés útján jelentkezik” (BTK, Dalloz, Párizs, 2006. 2059. old.). Franciaországnak tehát csupán egyetlen hivatalos mítosza van, mégpedig a „holocaust”, és csak egyetlen istenkáromlást ismer, azt, amelyet a „holocaust” sérelmére követnek el.

Személy szerint engem 2006. július 11-én ismét egy párizsi bíróság elé citáltak ez alapján a különleges törvény alapján. Az ügyemben ítélkező bíróság elnöke, Nicolas Bonnal korábban szakmai továbbképzésben részesült az internetes revizionizmus elnyomása tárgyában, mégpedig a franciaországi zsidók képviseleti szervének (CRIF) égisze alatt működő párizsi Simon Wiesenthal Központ szervezésében. Ez a zsidó szervezet „A CRIF aktívan részt vesz az európai bírók képzésében” diadalittas közleményében nem félt közzétenni, hogy Nicolas Bonnal a tanítványai közé tartozik. Ám ez nem minden. Peremben, hogy tartsák a mértéket, Anne de Fontette zsidó ügyésznő képviselte a vádat, aki egy állítólagosán szekularizált állam nevében elmondott vádbeszédében „Jahve, az ő választott népének védelmezője” bosszújára apellált a Szahar 1 nevű iráni tévéállomásnak adott revizionista jellegű telefonos interjúban a bűnös Faurisson „hazug ajkai” ellen.

A revizionista kutatás konklúziói

A Harmadik Birodalom németjei ki akarták üldözni az európai zsidókat, de nem akarták őket kiirtani. „A zsidókérdés végleges területi megoldására” törekedtek, nem pedig egy bármiféle fizikai megsemmisítésre, „végső megoldásra” (a „munkanélküliség végső megoldásának”

«lîîVAKVfcî

akarása nem jelenti a munkanélküliek halálának akaratát). A németeknek voltak koncentrációs táboraik, de nem voltak „haláltáboraik” (a szövetséges propaganda által gyártott kifejezés). Fertőtlenítő gázkamrákat működtettek a (cián alapú) Ciklon-B nevű rovarölő használatával, de sohasem voltak emberirtó gázkamráik vagy gáz-teherautóik. Krematórium-kemencéket halottak, nem pedig élőlények elégetésére használtak. A háború után az állítólagos „náci atrocitásokról” mutogatott fényképek vagy betegeket, vagy haldoklókat, vagy halottakat ábrázolnak, nem pedig meggyilkoltakat. A szövetségesek blokádja, szisztematikus bombázásaik és a csaknem hatéves konfliktus végén Németországban átélt apokalipszis miatt az éhség és a járványok, nevezetesen a tífusz nagy pusztítást okoztak mindenütt, különösen a keleti táborokból evakuált élelmiszer-, orvosság és a tífusz elleni védekezéshez szükséges Ciklon-B hiánnyal sújtott foglyok tömeges érkezése miatt túlzsúfolt nyugati táborokban.

Az olyan mészárlásban, mint amilyen egy háború, szenvednek az emberek. A modern háborúkban a hadviselő nemzetek polgárai néha ugyanannyit szenvednek, sőt még többet is, mint a katonák. A konfliktus során, amely 1933 és 1945 között szembeállította őket a németekkel, az európai zsidóknak is szenvedniük kellett, de sokkal kevésbé, mint azt gátlástalanul állítani merészelik. Persze a németek úgy kezelték őket, mint egy ellenséges vagy veszélyes kisebbséget (amire jó okuk volt), és a Harmadik Birodalom hatóságai kénytelenek voltak a háború miatt egyre több kényszerítő, rendőri vagy katonai biztonsági intézkedést foganatosítani ellenük. Egyes esetekben ezek az intézkedések odáig terjedtek, hogy internálótáborba zárták vagy kényszermunka, illetve koncentrációs táborba deportálták őket. Néha szabotázs, kémkedés, terrorizmus vagy különösen a szövetségesek javára kifejtett partizán tevékenység miatt kivégeztek zsidókat, főleg az orosz fronton, de nem csupán azért, mert zsidók voltak. Hitler sohasem rendelte el vagy engedte meg, hogy valakit faja vagy vallása miatt megöljenek. Ami a hatmillió zsidó halottat illeti, ez a szám merő kitaláció, amely sohasem igazolódott be, a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet erre irányuló erőfeszítései ellenére sem.

A legyőzött Németországgal szembeni elképesztő vádaskodásokra válaszul a revizionisták felszólították a vádaskodókat, hogy:

1. Mutassanak egyetlen olyan dokumentumot, amely véleményük szerint azt bizonyítja, hogy Hitler vagy bármelyik nemzetiszocialista elrendelte és eltervezte a zsidók fizikai megsemmisítését.

2. Mutassák meg azt a tömegpusztító fegyvert, amely egy gázkamra lett volna, mutassanak belőle egyetlen egyet Auschwitzban vagy máshol, és ha véletlenül azt állítják, hogy azért nem tudnak mutatni, mert a németek szerintük elpusztították a „bűntény eszközét”, akkor legalább mutassanak olyan technikai rajzot, amely ezekről, a szerintük németek által elpusztított vágóhidakról készült, és magyarázzák meg, hogy ez a fantasztikus kapacitású fegyver hogyan működhetett anélkül, hogy a működtetőik és a segítőik halálát okozta volna.

3. Magyarázzák meg, hogy miként jutottak a hatmilliós áldozati számhoz.

Márpedig több mint hatvan év alatt a zsidó vagy nemzsidó történész-vádlók képtelenek voltak választ adni erre a három kérdésre, tehát bizonyítékok nélkül vádaskodnak. Ezt rágalmazásnak hívják.

Ami azonban még ennél is súlyosabb: a revizionisták felsorakoztattak egy csomó valódi tényt, amelyek mind azt bizonyítják, hogy ez a fizikai megsemmisítés, ezek a gázkamrák és ez a hatmillió nem létezhettek.

1. Ezen tények közül az első, hogy a háború teljes időtartama alatt európai zsidók milliói, mindenki szeme láttára és tudtával éltek, jórészüket gyáraikban dolgoztatták a németek, akiknek nagyon hiányzott a munkaerő, a zsidók ezen millióit tehát nem ölték meg. Sőt mi több, a németek makacsul ajánlgatták a szövetségeseknek, egészen a konfliktus utolsó hónapjaiig, hogy annyi zsidót adnak át nekik, amennyit csak akarnak, azzal a kifejezett kikötéssel, hogy a zsidó telepesek által már elárasztott „nemes és bátor arab népre” való tekintettel ne küldjék őket Palesztinába.

2. Ezen tények másodika, amelyet gondosan elrejtenek előlünk, hogy egyetlen zsidó megölése halálra ítélést és kivégzést jelenthetett mindenki számára, a német ka9- oldal

tonákat is beleértve. Másként mondva, a német adminisztráció alatt élő zsidók, ha betartották az érvényben lévő rendelkezéseket, továbbra is büntetőjogi védelmet élveztek, még a fegyveres erők tagjaival szemben is.

3. Ezen tények harmadika az, hogy az Auschwitzban vagy bárhol másutt lévő állítólagos náci gázkamrák nyilvánvaló fizikai és kémiai okok miatt egész egyszerűen elképzelhetetlenek: az emberek százainak vagy ezreinek egy helyiségben történő állítólagos ciángázosítása után mások sohasem léphettek volna be egy igazi méregfürdőbe, hogy onnan kivigyenek megannyi hullát, akik a felületi és belsőleges elgázosítást követően szó szerint érinthetetlenekké váltak volna. A ciángáz erősen hozzátapad a felületekhez, még a cementbe és a téglába is behatol, és nehéz kiszellőztetni; valósággal beívódik a bőrbe, megtelepszik a testben, összekeveredik a testnedvekkel. Az Egyesült Államokban éppen ezt a gázt használják még napjainkban is egy gázkamrában a halálra ítéltek kivégzéséhez, de ez a gázkamra acélból és üvegből készült, nagyon bonyolult szerkezetű és kezelése során rendkívüli elővigyázatosságot igényel. Elég egyszer látni az egyetlen egyén kivégzésére szánt amerikai gázkamrát és azonnal rájövünk, hogy az állítólagos auschwitzi gázkamrák, amelyek embertömegek állítólagos megsemmisítésére szolgáltak nap, mint nap, egyszerűen nem létezhettek és nem működhetek.

Akkor viszont, mondják, mi lett mindazokkal a zsidókkal, akikkel kapcsolatban mi, revizionisták, kutatásaink során arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy sohasem pusztították el őket? A válasz itt van előttünk, mindenki szeme láttára: az európai zsidók egy része meghalt, ahogyan a nem-zsidók tízmilliói is, mégpedig a háború, az éhség és a járványok következtében, a zsidók másik része viszont, több milliónyi, szépen túlélte a háborút. Ez utóbbiak azután azt állították magukról, hogy ők „csodával határos módon” maradtak életben. Ezeknek a „túlélő” európai zsidóknak a száma 1945-ben milliókra rúgott, akik aztán szétrajzottak a világ ötven országába, kezdve Palesztinával. A zsidók teljes fizikai megsemmisítésére vonatkozó állítólagos döntés hogyan eredményezhette a „csodálatos módon” megmenekült zsidók millióit? Ha „túlélők” milliói köszönhetik életüket a csodának, az többé már nem „csoda”, hanem egy álcsoda, hazugság, csalás.

Én a magam részéről 1980-ban egy hatvan francia szóból álló mondatban foglaltam össze a revizionista kutatások végkövetkeztetéseit, imigyen: Az állítólagos hitleri gázkamrák és a zsidók állítólagos kiirtása egy és ugyanazon történelmi hazugság alkotóelemei, amely egy gigantikus politikai-pénzügyi szélhámosságot tett lehetővé, amelynek fő haszonélvezői Izrael Állam és a nemzetközi cionizmus, fő áldozatai pedig a német nép, de nem a vezetői, és a teljes palesztin nép.

Ma, 2006-ban, vagyis huszonhat évvel később változatlanul fenntartom ezt a mondatot, amelynek a megfogalmazásában semmiféle politikai vagy vallási rokonvagy ellenszenv nem inspirált. Olyan bizonyított tényeken alapul, amelyeket egyrészt Maurice Bardeche kezdett el napvilágra hozni a nürnbergi perről 1948-ban és 1950-ben megjelentetett két könyvében, másrészt pedig Paul Rassinier a. Le Mensonge d’Ulysse (Odüsszeusz hazugsága) 1950-es publikálásával. 1951 óta ellenfeleink, bármilyen gazdagok és hatalmasak is legyenek, és bármenynyire is elszántak a revizionizmus elleni elnyomás minden lehetséges formájának gyakorlásában, évről évre folyamatosan kénytelenek igazat adni nekünk technikai, tudományos és történelmi téren. A második világháborús revizionizmus által aratott győzelmek számosak és jelentősek, de napjainkban még majdnem ismeretlenek a nagyközönség előtt. A hatalmasok mindent elkövetnek, hogy elrejtsék azokat szerte a világon. Mindez érthető: világuralmuk valamiféleképpen az állítólagos „holocaust” vallásán alapul. Kétségbe vonni a „holocaustot”, nyilvánosan leleplezni rendkívüli szélhámosságát, letépni azon politikusok, újságírók, történészek, egyetemi oktatók, egyházi emberek álarcát, akik több mint hatvan éven át hazugságot prédikáltak, miközben kiátkozták az istenteleneket, veszélyes kalandnak számít. De ahogy látni fogjuk, az elnyomás ellenére az idő végül mégis a revizionistáknak kedvez.

Folytatjuk (Ford.: Hep Titusz)