Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

14. oldal «lîîVAKÔfcî ►volt, aki egyáltalán nem hasonlított Soly­­mosi Eszterhez, a teljesen egészséges, száz százalékos bizonysággal szűzi életet élt kis­lányhoz. A főpróba általános sikerrel zárult. A lel­kiismeretlen, jellemtelen, ravasz ügyvédnek sikerült a bűnösök felmentését kierősza­kolni, árulásával a magyarságot porig alázni, meghunyászkodásra kényszeríteni, s egyben a nép körében eddig ismeretlen érzelmet, az antiszemitizmust életre kel­teni. Az Eötvös Károly-féle nem meggyőző­­déses, alkalmi filoszemiták különösen ve­szélyesek, amennyiben a politikai, a diplo­máciai, a kulturális, a társadalmi vagy a gaz­dasági életben fontos pozíciókat töltenek be. A nemzet számára általuk okozott kár szinte felbecsülhetetlen. Azon felül teljes­séggel kiszámíthatatlanok és a számuk is in­gadozó. Esetről esetre változó. A filoszemiták harmadik csoportját a hi­vatásos, a saját fészkükbe piszkító filoszemi­ták képezik. Egyik legfőbb sajátosságuk: zsidóbbak a zsidóknál. Ök képviselik a zsidóság non plus ultra-ját. Felülmúlhatat­lanok és utolérhetetlenek a vádaskodásban, a nemzetgyalázásban és mindennemű felelősségnek a nem-zsidókra való teljes áthárításában. Ezeknek az egyik legundo­rítóbb és legelvetemültebb képviselője a Bibó István nevet viseli. Az alábbi idézetek az ő könyvéből valók és önmagukért szól­nak (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után): „Aki egy kicsit ismeri a zsidókat, tudja, hogy semmi olyan mélyen és őszintén fel nem szokta őket háborítani, mint az az ál­lítás, hogy az antiszemitizmus okozásában és bemutatásában a zsidóknak döntő szere­pe lehet. Számukra ugyanis oly világos ta­pasztalat az, hogy a környezettel való vi­szonyban ők a többet szenvedő és joggal követelő fél, hogy az antiszemitizmusnak minden visszahatásként való megmagyará­zását átlátszó trükknek látják; legfeljebb arról hajlandók beszélni, hogy egyes zsidók magatartásai időnként hivatkozási alkalmat és lehetőséget jelentenek ettől függetlenül is meglévő, előítéletekből, érdekből, irigység­ből vagy ködös misztikából táplálkozó, támadó és elnyomó szándékok alátámasz­tására.” „A zsidók oldalán olyan tapasztalatok állnak, amelyeknek a valósághoz semmifé­le kétség nem fér, ezzel szemben az antisze­miták úgynevezett tapasztalatai előítélet által mesterségesen létrehozott vagy leg­alábbis előítélet által egyoldalúan kiválasz­tott állítólagos tapasztalatok.” Elvárja minden nem-zsidótól, hogy „Szüntelenül és el nem fáradva közöljön és ismételjen minden olyan tényt, amit az ir­tózatos mennyiségű zsidószenvedésről tud, s beszéljen arról a sok emberi bántalomról, melyekkel - a zsidókkal szemben szokásos erkölcsi ítéletek és erkölcsi leértékelés -, a zsidók fizikai meggyötrését és emberi vesz­teségeit tetézik. Beszéljen arról a felelőssé­gről és részességről, mely az egész világot a zsidók szenvedéseiért terheli, s melyet ezért ő maga érez és vállal.” S hogy semmi két­ség ne maradhasson a nem-zsidókban, még külön kiemeli: „Magyar viszonylatban ma a legfontosabb a zsidóüldözésekért való felelősségvállalás szellemének a kialakítása és terjesztése...” Kevesen vannak a Bibó Istvánok, ami alapjában véve kár, mert igen hasznos tevé­kenységet fejtenek ki. Az otromba filo­­szemitizmusukkal maguk iránt megvetést, 2007. szeptember hányingert, undort, ellenszenvet keltenek és a zsidók felé végső fokon nekivadult, fék­telen antiszemitizmust gerjesztenek. Éppen az ellenkezőjét annak, aminek az eléréséért az arénába szálltak. De hát ez már az ő problémájuk, meg a védenceiké. Tévedés lenne azt hinni, hogy a világ csak filo- és antiszemitákból áll. Nem. Itt vannak még nagy számban a kezüket sűrűn, tiszta vízben áztató közömbösök, az én nem tudok hozzászólni, nem ismerem ki magam ebben a témakörben szójárású emberek. Bezzeg Dante kiismerte magát bennük. Még a pokolba jutásra sem tartotta őket méltónak, a pokol tornáca előtti térben le­begtette őket az idők végtelenségéig: „E szomorú házat azok nyerik el, kik közönyösen éltek, s kiket nem ért sem dicséret sem gyalázat. Nem kellettek sem égnek sem pokolnak. Vak napjaik oly szürkén s tengve telnek, halniok lehetetlen délibáb, hogy bármilyen más sorsot irigyelnek. Hírüket elfeledte a világ, megveti őket részvét és igazság.” (Babits Mihály nyomán) Kovács József: FKM A HŐSIESSÉG ÉS HAZAFIASSÁG VÉDJEGYE A magyarság torzítatlan történelmi emlékezetében egészen kivételes hely illeti meg a XX. századi nemzeti önvédelem egyik legkiválóbb harcosát, Francia Kiss Mihályt, akinek egész életét a hazájáért-nemzetéért vállalt hősies küzdelem töltötte ki. Ha­lálának ötvenedik évfordulóján az a legkevesebb, amivel e rendkívüli ember emléke előtt tiszteleghetünk, hogy — legalább egy szerény méltatás keretében - felidézzük életútját, hadi ér­demeit és végső mártíriumát, egyúttal kihantolva valódi lényét a kommunista propaganda által rászórt rágalomözön alól. Francia Kiss Mihály 1887. november 22-én született Kecskeméten, egy tehetős gazdálkodó családban, és ez már valamiképpen meghatározta későbbi sorsát. Szűkebb pátri­ája, Bács-Kiskun megye mindig is a magyarság legöntuda­­tosabb nemzeti rétegét, tulajdonképpeni „népi gerincét” adta, ahol a lángoló hazaszeretet és a nemzeti ügyért való önfeláldozás egyfajta tájegységi meghatározottság. A szülőföld szeretete ugyanakkor családja történetéből is szer­vesen következett, hiszen felmenői katonaként és gazdálko­dóként jeleskedtek évszázadokon keresztül, és a „Francia” előnevet is a csatatéren tanúsított vitézségével érdemelte ki huszárként szolgáló ükapja Mária Teréziától, a nemesi ranggal egyetemben. Maga FKM igazi epikus - de távolról sem epikureus — alkat volt, aki rendkívüli fizikai adottságai (190 centiméte­res magassága, kivételes testi ereje, rettenthetetlen vak­merősége) és fantasztikus fordulatokban bővelkedő élete révén egy boldogabb korban hamisítatlan népmeséi hőssé válhatott volna. Szinte legyőzhetetlennek számított. Szün­telen megpróbáltatásokban és csatározásokban, üldöztetés­ben és bujkálásban élte túl az I. világháború harctereit, a vörös terrort, a román megszállást, a nyugat-magyarorszá­gi gerillaharcokat, a Rongyos Gárda csehszlovákiai diver­­zánsakcióit és az újabb kommunista hatalom 12 évét. Két­szer szökött meg fogságból, számtalan sebesülést szerzett és háromszor ítélték halálra. Az 1956-os népfelkelést követően, 70 éves korában bekövetkezett elbukásához egy aljas besúgó és a kádárista terrorgépezet együttműködésére volt szükség. Katonai kiképzést 1908-tól a kecskeméti 38-as (Mollinary) gyalogezrednél kapott, ahonnan tartalékos tiszthelyettesként szerelt le. Alig néhány évet szentelhetett csupán a családi gazdaság fellendítésének, mert az 1912-es balkáni forrongások idején ismét behívták katonának, és a Délvidékre került, ahol gerillakiképzésben részesült, amely­nek későbbi élete során nagy hasznát látta. Az I. világhábo­rú kitörése Bácskában érte, előbb a szerb frontra, majd 1915 februárjában az orosz frontra vezényelték. Amikor tavasszal az oroszok bekerítették és kiéheztetés után fogságba ejtet­ték a Monarchia Przemysl várába beszorult hadseregét, az ostromlott erődítményből egyedül FKM tudott megszök­ni, még ha súlyos sebesülés árán is. Felgyógyulása után az olasz frontra került, ahol a véres isonzói lövészárok-háború tíz ütközetét küzdötte végig. Ezután a híres Székely Had­osztály alhadnagyaként a magyar határt védte a románok­kal szemben, amíg csak lehetett, mígnem támogatás híján 1919. április 26-án Kratochvill Károly hadosztályparancs­nok kénytelen volt letenni a fegyvert. FKM az utolsó har­coló alakulat tagjaként, számos kitüntetés (többek között arany-ezüst-bronz vitézségi érmek) birtokában fejezte be a háborút. Hazatérése után rövidesen Szamuely Tibor emberei el­fogták, a szegedi Csillagbörtönbe zárták, és mint kémet és osztályidegent halálra ítélték. Ő azonban innen is megszö­kött, és lóháton hazafelé tartva még arra is volt ereje, bátor­sága, hogy június végén a Kalocsán garázdálkodó, akasztó és fosztogató vörösök karmai közül kiszabadítsa a kalocsai érsek két húgát. Ekkor már negyedik hónapja dühöngött a Tanácsköztársaságnak nevezett proletárdiktatúra rémural­ma, amelynek 133 napja alatt — döntően rögtönítélő bírás­kodás keretében — 592 embert végeztek ki, közülük min­den harmadikat a Duna-Tisza közén, főleg Bács-Kiskun megyében, ahol a „puszták népe” nem tűrte szó nélkül a vö­rös-terrort. Szamuelyék visszavágása tömeges, nyilvános ki­végzésekben, túszok szedésében, valamint hadisarc, váltság­díj, rablás, fosztogatás, kínzás, erőszakoskodás stb. formá­jában nyilvánult meg. Ez ellen a helyiek spontán megmoz­dulásokkal próbáltak védekezni, és az ún. szentkirályi felkeléssel például elérték 68, Kecskeméten túszként fogva tartott ember kiszabadítását. Az akció szervezésében FKM oroszlánrészt vállalt magára, már csak személyes érintettsé­ge okán is, hiszen apja és barátai (a Héjjas-fiúk) is a túszok között várták sorsuk beteljesülését. Más alkalommal a Pólyák család férfi tagjait (apát és két fiát) mentette meg az akasztástól Héjjas Iván társaságában, a fehér lázadás elfojtására küldött Szamuely „halálvonata” előtt pedig Solt­nál felszedték a vasúti síneket. Az említett „köz­vetlen akciók” végre­hajtása mellett a pro­letárdiktatúra alatt FKM a szegedi ún. Ellenforradal m i Kormány megbízá­sából felderítői tevé­kenységet is végzett, mégpedig igen eredményesen. Később (állítólag) Horthy Miklós személyes hírszerzőjeként értékes információkat szolgáltatott a vörösök bukása utáni megtor­lásokhoz, vagyis az ún. fehérterrorhoz, és a vörös hatalom kollaboránsainak összegyűjtésében is tevékeny szerepet ját­szott Héjjas Iván parancsnoksága alatt. (Erre alapozva egyébként az 1945 utáni kommunista „igazságszolgáltatás” őt tette felelőssé a Duna-Tisza közén elkövetett önbírásko­dás jellegű kivégzések háromnegyedéért.) FKM és Héjjas Iván természetesen a román megszállás alatt sem tétlenke­dett. Kecskemét környékét körzetekre osztva mozgó őrségeket állítottak fel, rajtaütésszerű támadásokkal zaklat­va a zabráló-fosztogató román csapatokat. Ez az önkéntes szerveződés lett a későbbi Rongyos Gárda alapja. Amikor az antant nyomására 1919 őszén a románok megkezdték a ki­vonulást Magyarországról, hadizsákmányként a hortobágyi állami ménest is magukkal vitték. Nem számoltak azonban FKM elszántságával, aki néhány emberével utánuk ment, és merész rajtaütéssel a mai határ túloldaláról visszaszerez­te az értékes (és jelképes) tenyészállatokat. Miután Benes csehszlovák vezető részéről határozott kö­vetelésként merült fel a Csehszlovákiát és az új szerb-horvát­­szlovén államalakulatot összekötő „szláv korridor” gondo­lata, amelyet csak Nyugat-Magyarország megcsonkítása árán lehetett volna kivitelezni, az ún. nyugat-magyarorszá­gi felkelés megszervezésével Héjjas Iván és egyik alvezére, FKM számára ismét kedvező alkalom kínálkozott a cselek­vésre. E célból 1921 nyarán mintegy 120 Kecskemét kör­nyéki harcedzett önkéntessel „ellátogattak” a pánszláv igé­nyek által közvetlenül fenyegetett területekre. Először is fegyvert kellett szerezniük. A megoldás kulcsa ismét csak FKM kezében volt, aki néhány fős egységével ötszörös túlerőt leküzdve, emberveszteség nélkül elfoglalta és kiürí­tette Közép-Ausztria legnagyobb (fürstenfeldi) fegyverrak­tárát. Ezáltal a Rongyos Gárda átesett a tűzkeresztségen, és a következő hónapokban sorra nyerte meg az osztrákok (és Francia Kiss Mihály

Next

/
Thumbnails
Contents