Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
2007. szeptember «lîîVAKÔfcî 13. oldal Az arab kereskedők a tengeren és az arab karavánok a szárazföldön érintkezésben voltak Afrikának a Szaharától délre eső részével a régi időktől kezdve, majd a gyarmatosítás időszaka következett. Ezek közül egyik sem emelte ki a négereket a primitív állapotukból [...]. Azt [...] az érvet illetően, hogy a négerek „nagyszerű” civilizációkat hoztak létre, de azok elvesztek, kimutattam a „Race and Reason” című könyvemben, hogy nem voltak „nagyszerű” néger királyságok Afrikában, semmilyen civilizált értelemben, [...] a mórok és etiópok nem voltak négerek, és a núbiai dinasztia Egyiptomban a visszafejlődés időszaka volt. Mindazonáltal az utóbbi években a hivatalos történészek erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy magasztalhassák a zimbabwei romokat Dél-Rhodesiában. Ezeket úgy állítják be, mint a „nagyszerű” királyságok bizonyítékát. Ezért indokolt erre röviden válaszolni. Aki rápillant a zimbabwei romokra, láthatja, hogy azok [...] lényegében primitívek [...] Ha összehasonlítjuk e romok fényképeit az Akropolisról készült felvételekkel, [...] a közöttük lévő különbség elég nagynak tűnik. Ahogy Timbuktu nem produkált Aquinói Szent Tamást, ugyanúgy Zimbabwe nem alkotott Parthenont.[...] A történelmi tényekkel kapcsolatban Arnold Toynbee ezt mondta: „Ha szín szerint osztályozzuk az emberiséget, azt fogjuk tapasztalni, hogy ezen osztályozás szerint az elsődleges fajok közül egyetlen egy, amely nem járult hozzá a 21 civilizáció egyikéhez sem: a fekete faj.” Egyes történészek, akik a négerek velük született képességeit a fehér emberekével egyenlőnek tartják, feladva az izolációnak és az elveszett romoknak egymást kizáró védelmét, ahhoz az érvhez vonulnak viszsza, hogy a trópusi betegségek és a magas hőmérséklet elegendő ok a négerek állapotának magyarázatára. Egyetlen történészt sem ismerek, aki előállna ezzel az érvvel, de gyakran hallani azt laikusok ajkáról. Itt ismét csak azt kell válaszolni egyrészt, hogy Afrika sok részén a klíma jó volt, másrészt a világnak más részein, ahol a klíma rossz volt, nagy civilizációk születtek, száz éve a négerek mentesek mind a tropikus betegségektől, mind a klíma lidércétől Ontarióban. Mégis ott is az intelligencia-teszttel kapcsolatos teljesítményeik a szokásos mintát követik. Ténylegesen a tropikus betegségekkel nem magyarázhatók már a négerek gyenge teljesítményei az USA déli részén.[...] Tehát anatómia, testi antropológia, kinesztézia, elektorfiziológia, genetika, pszichológia és a történelem közül egyik terület sem támogatja a velük született tulajdonságok egyenlőségének dogmáját. Mindezen területek az egyenlőtlenséget mutatják [...]. Az adatok némelyike megtámadható azzal, hogy, elégtelen ahhoz, hogy abszolút bizonyítékot alkosson; más adatok viszont aligha vádolhatok ezzel. De együttesen meggyőző bizonyítékot jelentenek minden ésszerűen gondolkodó elme számára. (Ford.: Tudós-Takács János) Kenessey Csaba: A FILOSZEMITA A szemita (valamelyik sémi néphez tartozó) megjelölést a 18. században vezették be a tudományos irodalomba Noé egyik fiára, Sémre való hivatkozással. Sémi alatt Kis-Ázsia és Északkelet-Afrika egyik nagy nyelv- és népcsoportját értik. Ide tartozik többek között az akkád, föníciai, az arameus, az etiópiai, az arab és a héber. Az antiszemitizmus és az antiszemita kifejezések 1879-ből valók, s habár a szemita szó több népet ölel fel magába, kizárólag a héberekre vonatkoztatják a magát kereszténynek álcázó, zsidó Wilhelm Marr nyomán. A politikai irodalom ma már elképzelhetetlen e két szó nélkül. A sajtótermékeknek mindennapi témája, töménytelen könyvnek tárgya, a zsidókkal folytatott diskurzusoknak leggyakoribb motívuma. A zsidóknak különösen kedvelt vesszőparipája. Forgatják a nyelvükön, ízlelgetik, nem győznek betelni vele, szinte csámcsognak fölötte. Amennyire megszokottá vált a zsidókérdés boncolgatása, olyannyira feltűnő, hogy úgyszólván csaknem mindenki megfeledkezik a legkézenfekvőbbről, arról, hogy az anti nem áll egymagában. Ahol an ti érzelmek megnyilvánulnak, ott jelen van a pro meg a filo is. A proszemitizmus, a kiállás a zsidókért, vagy az inkább használatos kifejezés a filoszemitizmus, a zsidóság iránti barátságos álláspont, a zsidóság védelmezése. A sajátságos megfeledkezésnek nyomós és beható okai vannak, melyeket egyszer végre fel kell tárni. A filoszemitáknak három alapvető típusát a legplasztikusabban három ismert személyiségen keresztül lehet felvázolni. Ezek Báró Eötvös József, felsőházi tag, vallás- és közoktatásügyi miniszter, dr. Eötvös Károly, ügyvéd, író, parlamenti képviselő, kriminalista és Bibó István, író. E személyiségek nem tiszta prototípusokat képviselnek, mindegyikben van valami a másik tulajdonságaiból is, s amennyiben élő személyek a leírások alapján magukra ismernek, úgy az nem a véletlen műve. Ók azok, őróluk van szó. Báró Eötvös József nem tartozik a leereszkedően barátkozó hivatásos filoszemiták rendjébe. Az ő filoszemitizmusa emberbaráti vonásokkal átitatott. 1840. március 31-én szólásra emelkedett a rendi országgyűlés főrendi tábláján a zsidók polgárosításáról szóló vitában, kiállván az emancipáció mellett. Ezzel egyidőben jelent meg a Budapesti Szemle lapjain az azóta hírhedtté vált tanulmánya „A zsidók emancipációja” cím alatt, melyben felsorakoztatja az érveket a polgárosítás ellen és a mentségeit is, azok védelmében, mert mint vallja, emberiesség és tisztesség kötelez mindannyiunkat arra, hogy teljes jogú emberekké tegyük a hazánkban élő zsidókat. „Tudva nem fogok elhallgatni semmit, mi a zsidók polgárosítása ellen felhozva a legkisebb fontossággal bírna” - ígéri röpiratának a bevezetőjében. A valóságban a dolog mégis kissé másképpen fest. Az igaz, nem hallgat el semmit, ami az emancipáció ellen szólna, de ezekkel az érvekkel csak azért hozakodik elő, hogy rendre megcáfolja őket, dacára a saját kételyeinek: „Mert azt, hogy a zsidók hazánkban nemzetiségünk iránt eddig semmi részvételt nem mutattak, csakugyan nem tagadhatja senki.” A következő mondatában már elfelejti, hogy mire tett ígéretet a bevezetőben. Saját maga ellenében veszi védelmébe a zsidóságot, sőt támadásba csap át a nemzet ellen: „.. .vajon, ha a zsidók eddig nemzetiségünk iránt buzgóságot nem mutattak, ők-e az okai?” Naivitását csak a rövidlátása múlja felül. Nem látja a veszélyt, „melyet néhányan a zsidók polgárosításából nemzetiségünkre jósolnak”, s éppen Amerikára hivatkozik, arra az Amerikára, amelyik 150 éven belül már kizárólagosan a zsidó érdekek kiszolgálásában látja külpolitikai feladatának a betöltését, kérdezvén: „hol a zsidók minden polgári jogokkal élnek, vajon nem mutatnak-e honszeretetet ők is, mint az ország más polgárai?” Egyedül a saját nemzetét vádoló kijelentései maradandóak, a jövőbe mutatóak. A 20. század filoszemitái ugyanezeket a rágalmakat fogják a magyarságra szórni: „Mondhatnám végre, hogy azon gyűlölség, mely néhány zsidó keblében a keresztények ellen netalán találtatik, természetes.”, s egy másik helyen még megtetézi: ,A keresztények által a zsidókon elkövetett szörnyű, undok tettek kebleikben csak gyűlölséget ébreszthettek.” Egy jogtalanságot egy új törvény erejével kíván szentesíteni. Nem azon töri a fejét, hogyan lehetne a törvény előírásainak érvényt szerezni, hanem megfordítva, vagyis azon, hogyan lehetne az elkövetett törvénysértéseket törvényesíteni: „Minden törvény, mely egy néposztályt egyoldalúan elnyom s kifejlődését gátolja, mindig és mindenütt ki fog játszatni, s noha a törvény világosan tiltja, tudja mindenki, hogy például a zsidók házakat, sőt jószágokat bírnak, s egy álnév palástja alatt, a törvényben tiltott jogokat már tettleg gyakorolják.”. Tehát, meg kell adni nekik a polgárjogot, hogy megszűnjék a törvénysértés. Ma Eötvös Józsefet a hasznos idióta kifejezéssel illetnék. Minden időben ezek alkották a filoszemiták többségét. Veszélyesek, mert sokan vannak, mert a humanitás álarca alatt végzik tevékenységüket, s mert elhiszik, amit el akartak velük hitetni, hogy az írásokat csak akkor értik meg, ha nem azt olvassák ki belőlük, ami azokban le van írva. Megerősítik a zsidókban a kiválasztottság hamis legendáját, s kenetteljes jóindulattal elnézik a zsidók minden vétségét, bűncselekményét, gaztettét, kegyetlenkedését: népek kiirtását, ártatlanok legyilkolását, házasságtöréseiket, gyilkosságaikat, férfiak és nők prostitúcióját, lányaik bujaságát, kapzsiságaikat, tolvajlásaikat, csalásaikat, vérfertőzéseiket, bálványozásaikat, istentelenségeiket és gyalázatosságaikat. Eötvös Károly egészen más fából van faragva. Belőle hiányzik minden előítélet, még csak nem is zsidóbarát. Benne nincsenek anti vagy filo meggondolások. Közönséges, elszánt törtető. Öt két dolog érdekli, a busás fizetség és a hírnév. Miképpen jut hozzájuk, számára érdektelen. S ez az érdektelensége sodorja őt esetenként az anti vagy filo táborba. A tiszaeszlári per során a zsidó oldalra. Ő azon gyenge jellemű emberek egyike, akikről Alföldy Ede úgy vélekedett, hogy: „a legtöbb zsidó bűnhöz egy kötelességmulasztó keresztény is szükséges.” (Marschalkó Lajos: Országhódítók). Pontosan egy ilyen magáról megfeledkezett keresztény volt Eötvös Károly. Eötvös Károlynak és néhány hasonszőrű elvetemült, körmönfont és álnokul mesterkedő bérencnek a nemzetárulása folytán játszódott le Magyarországon 110 évvel ezelőtt a zsidó világuralom átvételének a főpróbája. Ók voltak azok, akik csengő aranyakért a bitangokat, a csalókat és a gonosztevőket az igazságtétel elől kimenekítették. Milyen aprólékos részletekre kiterjedő taktikával dolgoztak, milyen mély befolyást gyakoroltak és milyen maradandó hatást sikerült elérniük úgy a hazai, mint a teljesen elzsidósodott sajtó közvetítésével a külföldi olvasókban, fémjelzi a nemzetközileg elismert, igen termékeny és sokoldalú német írónak, Jürgen Thorwaldnak az 1964-ben megjelent Report der Toten című könyve, amelynek a törvényszéki orvostan úttörőiről szóló fejezetében a tiszaeszlári perrel kapcsolatban az ismert rágalmak, koholmányok és hazugságok áradatát a vízi hullák vizsgálatában nagy gyakorlattal bíró, munkájukat lelkiismeretesen végző tiszamenti orvosokra szórt gyalázkodásaival alaposan megtetézi: „Eduard von Hoffmann a bécsi törvényszéki orvostan tanára igen kellemetlen helyzetbe került. Véleményt kellett alkotnia egy vízbefúlt ügyében, amelyet a saját szemével nem látott. Az eset elbírálásához az egyetlen biztos bázist a bp.-i egyetem professzorainak (a fél évvel később exhumált hullán sic.) szokatlan gondossággal és tudományos szabatossággal felvett boncolási jegyzőkönyve képezte. Ezzel szemben a tiszavidék falusi orvosainak a hibás megítélése annyira megdöbbentő, hogy Hoffmann nem tartotta szükségesnek személyesen látleletet venni. Egyedül a tapasztalatára támaszkodva bizonyította be, hogy a helybeli orvosok szakvéleménye tévedést tévedésre és hibát hibára halmozott, hogy ezek a törvényszéki orvostan területén a legcsekélyebb ismerettel sem rendelkeztek.” Az idézet nem tartalmaz egyetlen igaz szót sem attól kezdve, hogy Hoffmannak véleményt kellett adnia az ügyben. Nem kellett. A mérhetetlen érvényesülési vágytól hajszolt és olthatatlan feltűnési viszketegségben szenvedő Eötvös zsoldjában jelent meg az újságok hasábjain, a magyar bíróság által semmibe vett állítólagos szakvélemény, kizárólag a közönség megtévesztésére és a vidéki magyar orvosok jó hírének aláásására, főleg az együgyűnek beállított, valójában szerény és egyszerű anya határozott kijelentésének a megdöntésére. A holttestben nem ismerem fel a lányomat - mondotta. Ez nem az én lányom hullája. A ruhákat, amibe a hulla fel volt öltöztetve, vele együtt felismerte az egész falu, de a tetemben senki sem ismert rá Eszterre. Nem is ismerhettek rá, mert a vízből kifogott hulla legalább 24 éves, kopaszra nyírt, kórházi ágyon, tüdővészben meghalt, korábban élénk nemi életet élő zsidó asszonyé ►
