Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-01-01 / 1. szám
2007. január-február ________________________ «lîîVAKOfcî ______________________________ 13. oldal ZÚGJATOK HARANGOK! „Hunyadi 1456-ban nándorfehérvári győzelmével visszaverte ugyan a magát győzhetetlennek tartó ozmán hatalmat és hét évtizedre kedvét szegte az újabb betörésből”- olvasható Szitnyai Zoltán „Hol van a nemzet?” című szellemi hagyatékában -, „de Európa hatalmai mit sem tettek egy újabb támadást elhárító összefogás érdekében. Mozdulatlan szemlélői voltak a bennünket marcangoló eseményeknek, akár 1956-ban. ” A török megjelenésére a magyar harciasság, eddig a „ barbárság szinonimája” egyszerre erénnyé változik. A magyarok Krisztus atlétáivá lépnek elő és Európa-szerte ismert és elfogadott fogalommá válik a magyarság védőbástya- és pajzs-szerepe. A védőbástya-gondolat valójában magyar eredetű: először IV. Béla király fogalmazta meg 1252 táján IV. Ince pápához írt tragikus zengésű levelében. Mégis, csupán Hunyadi János harcai idején alakul ki Európa többi táján is az a felfogás, hogy a magyarság ügye egyben a keresztény Európa ügye is. A XV. század keletről nyugatra ható erőtényezőjeként legerősebb és legszilárdabb védőbástyája - attilai örökségünkben - a Duna völgyében és a Kárpátok medencéjében fekvő Szent István-i Magyarország volt. Európa akkori hatalmai, akárcsak a Szentszék, már csak abban bízhattak, hogy az iszlám hullámai e védőgáton megtörnek, és a nyugati kereszténység és kultúra védelmezői a Szent Korona oltalma alatt feltartóztatják azt a keleti veszedelmet, amely akkor egész Európát fenyegette. Egész Európa kegyetlen lidércnyomástól szabadult meg tehát akkor, amikor Hunyadi János magyar serege 1456. július 21-én Nándorfehérvárnál súlyos csapást mért az ellenségre. E győzelem világtörténelmi jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint III. Callixtus pápa azon rendelete, amely szerint a kereszténység és kultúrájának, valamint az Európa védelmében kivívott nagy magyar győzelem emlékéül e naptól kezdődően déli 12 órakor a világ minden keresztény temploma harangszóval emlékeztesse az emberiséget arra, hogy a Nyugat a sok kiontott hősi magyar vérért örök hálával tartozik Szent István országának... Korának legendás hőse Hunyadi János, akinek dicső tettei nemzedékről nemzedékre éltek azon népek ajkán, amelyeket az ő erős karja védett évtizedeken át a világuralomra törő ozmánsággal szemben. A franciák egyik legtisztábban látó történetírója, Charles Louis Chassin Hunyadiról szóló, 1859-ben Párizsban megjelent tanulmányában többek között ezt írja: Jean de Hunyadi est le peuple Hongrois”, azaz „Hunyadi János maga a magyar nép”. Az idő azonban csaknem mindent elkoptatott ebből a nagy csodálatból, s a nagy hős halálának 500. évfordulójakor éppúgy nem esik szó róla, mint nemzetéről. Annyira megfeledkezett mindkettőről a nagyvilág, hogy ezen a nevezetes évfordulón már Krisztus földi helytartója sem tud visszaemlékezni az elődei által „Krisztus bajnokáénak nevezett hősre s a „kereszténység védőpajzsáéként emlegetett magyarságra. XII. Piusz pápa Kapisztrán Szent János halálának közeledő fél évezredes fordulója alkalmából 1955. október 4-én a szent életű szerzetes életművéről emlékezve, levelet írt Sépinski Ágostonnak, a ferences barátok egyetemes főnökének. A levélben az a szó, hogy „magyar”, csupán egyszer fordult elő, amikor a Szentatya felsorolja, hol, milyen országokban fordult meg Kapisztrán János. A levél első részének ama mondatában, amely így kezdődik: „Amikor boldog emlékű Elődünk, IV. Jenő ennek a feladatnak megvalósítására apostoli hitszónokokat nevezett ki, János készséggel szegődött az első csapatba s az isteni ige hírnökének, és az erényes élet magvetőjeként járta be Rómát, Bresciát és számos más várost. Azonban nemcsak Itáliában termette az üdvösség bő gyümölcseit, hanem Ausztriában, Magyar-Német-Lengyelországban, Burgundiában és Flandriában is. ” A XV. század közepén a Kelet felől előnyomuló seregek nemcsak háborús veszedelemmel fenyegették Közép- Európa országait, hanem - mivel ezek a seregek a hódító mohamedánizmus fanatikus harcosaiból állottak - akciójuk elsősorban az ő szempontjukból hitetlenek, vagyis a kereszténység ellen irányult! Más szóval: a török korántsem jelentett akkora veszélyt magukra a népekre, mint az egyetemes kereszténységre. 1456. április 6-án értesült a magyar királyi udvar arról, hogy II. Mohamed elindult nagy sereggel és célja Nándorfehérvár elfoglalása. Mindenki látta: Magyarország ismét egyedül maradt. Hunyadi is erről ír a pápának: „Hatvanadik esztendejét számoljuk már a török elleni harcnak s mindeddig csupán egyetlen nép fegyverei szegeződnek az ellenségnek. Egyedül álltuk a harc dühét, magunkra hagyatva. ” Nyugatról semmiféle segítség nem jött és Kapisztrán Jánosnak előző években Brankovics Györggyel szemben tanúsított vallási türelmetlensége folytán még e részről sem lehetett - akár csak anyagi - segítséggel is számolni. Hunyadi mindent pénzzé tesz, hogy sereget állítson talpra, de csak nehezen boldogul, mert a főnemesek csaknem érzéketlenek a nagy veszéllyel szemben. Szegedet jelöli ki Hunyadi a csapatok gyülekezőhelyéül s oda mintegy 26-27 000 fegyveres érkezik. Közben Kapisztrán János keresztes vitézeket toboroz Magyarországon. Segítőtársai: Tagliacozzo János, Fara Miklós, Languendoci Ambrus és Veronai Gábor. Velük egy időben Carvajaihíhoros osztrák, cseh, morva és lengyel földön toboroz keresztes vitézeket. A Cilleiek családi irataiból számszerűleg állapítható meg, hogy a Kapisztrán által toborzott magyar keresztesek száma mintegy 3000, amíg a Carvajai által toborzott külföldiek száma 1000 volt, amikor ezek Kapisztrán vezetése alatt megérkeztek a szegedi táborba. Kapisztrán János „ nagy tüzes melegséget érzett a magyarság iránt. Egy éjjel gyötrő szendergésből ébredt. Álmát megírta János vezérnek, majd hozzáfűzte: ez az oláh nép sunyi, tüskés lelkűfaj. Ügy szitkozódik, hogy még az ördög is elpirulna attól, ha nem volna fekete... Vigyázzatok, mert félelmetesen terjeszkedik, és mint a sáskahad, megeszi javaitokat. Szaporasága szolgává teheti a gazdát és úrrá a jövevényt. S a vendég egykoron fanyar mosollyal fogja üdvözölni lenézett új urát.— olvasható Csávossy Leó „Hirdessétek harangok” című történelmi regényében, amely az ezer esztendős magyar történelmünk legragyogóbb korszakát öleli fel. Nándorfehérvárnál élete legszebb győzelmét aratta Hunyadi János a török felett, és több mint fél évszázadra lefékezte annak hazánk elleni támadó kedvét. Örömmámorban úszott egész Európa: legjobban azok ujjongtak, akik ujjúkat sem mozdították a győzelem érdekében. A nagy örömöt csakhamar mély gyász követte. Az ostrom alatt a táborban kitört pestisjárvány elragadta a két csodálatos embert, a zseniális hadvezért és a lánglelkű szerzetest. 1456. augusztus 11-én hal meg Hunyadi János, és október 23-án Kapisztrán János. A harcot a magyarság teljesen egymagára hagyatva vívta meg. Csupán a pápa volt az, aki szívvel segíteni akart és segített is annyira, amennyire módjában állt. Elküldte a lánglelkű apostolt, a Capistranóból származott János barátot, akinek puszta jelenléte felért egy hadsereggel. Segített aztán pénzzel és imával. III. Callixtus pápa világosan felismerte az óriási veszélyt. 1456. június 29-én „Bulla Orationum” című pápai körlevelében elrendelte az „Úrangyala” kezdetű imádságnak mint könyörgő ájtatosságnak minden délben való elmondását, s hogy valaki erről meg ne feledkezzék, elrendelte azt is, hogy ezután délben harangozni kell. A „Bulla Orationum”-ot a pápa maga hirdette ki 1456. június 29-én a római Szent Péter Bazilikában. E körlevélben a magyarok, mint olyanok, név szerint nem szerepelnek. Ebben az időpontban Hunyadi Szendrőnél állt szemben a törökkel. Mire azonban sor került volna a bulla általános kihirdetésére az akkori keresztény világban - így tehát nálunk, Magyarországon is-, a nándorfehérvári győzelem már a múlté volt s ennek megfelelően a hulla szövegét át kellett írni. Ez az átírt szöveg aztán már tele van a magyarok és a nándorfehérvári győzelem dicséretével. Mivel pedig az átírt szövegű bulla kihirdetése Rómán kívül mindenütt hálaadás (nem könyörgés), a magyarok győzelmének kidomborításával és magasztalásával történt. A déli harangszó a nándorfehérvári győzelem feletti ujjongás ércbe öntött szava volt. Olvasva XII. Piusz pápa levelét és Sépinski Ágoston szózatát, akit a pápa a „Kapisztrán Év” megrendezésével bízott meg (az Egyesült Államokban megjelenő Katolikus Magyarok Vasárnapja 1955. november-decemberi számaiban), abban egyetlen szó sincs a magyarokról és egyetlen szó sincs Hunyadi Jánosról. Mintha soha nem is létezett volna Hunyadi, mintha nem is magyarok lettek volna azok, akik a nemzetgyilkosság-számba menő önfeláldozás révén minden idők legnagyobb véráldozatát hozták Krisztus keresztjének védelmében. Érthetetlenül és megdöbbenve állunk ma is e jelenség előtt. Miért nincs a magyar népnek egy kereszténységet védelmező szent Hunyadi Jánosa, egy híveiért életét áldozó szent Apor Vilmosa és életében már vértanúként tisztelt szent Mindszenty Józsefje? Az egyháznak van szüksége szentekre, és ez a szükséglet szabályozza az érdemesek közül való kiemelés tényét, időpontját és fokát is, nem pedig az egyházpolitikai klikkek érdeke! A Kárpát-Dunatájon a keresztény szellemnek kezdettől fogva mindvégig magyar arculata volt, ott más civilizációról, mint Magyar- Európáról beszélni nem lehet. Népünk sohasem volt a kereszténység területvédő, külső bástyája, még kevésbé Nyugat ajtón álló huszárja, hanem a keresztény világrend belső szervezője, egyik vezetője és mindenek fölött megtartója. (m. t.) Major Tibor kongresszusi tisztelgése A 301-es parcella tablója előtt Nemzettestvéreim! Ötven esztendővel ezelőtt a kivívott szabadság, néhány békésnapjában, az egész ország népe emlékezett azokról, akik életüket áldozták a nemzet szabadságáért. „November másodika nagyon szép emlékként él hennem. Nem lehet igazán leírni azt a gyönyörűséget, ami ezen a napon Budapestet áthatotta. A terek tele voltak sírhalmokkal - írja Rácz Sándor, a Nagybudapesti Forradalmi Munkástanácsok elnöke, a most megjelent Parázsló szándékok című könyvében. „Ezeket a sírokat a lakosság felvirágozta, gyertyákat gyújtottak a tereken és a lakások ablakaiban. Nem parancsolta senki, mégsem volt ablak gyertyafény nélkül. Ezen az estén a kis gyertyalángok kapcsolták össze az életben maradottakat a meghaltakkal. ” Apró gyermekek nyugszanak a sírhalmok alatt, akik piros-fehér-zöld zászlókkal, puszta kézzel, a benzines üvegek „molotov-koktéljával” támadtak rá a kommunista zsarnokság mozgó acélváraira. Véres, sovány kicsi testüket széttépte a borzalmas robbanás ereje, vagy életüket oltotta ki a gyilkos fegyver tüze. De lecsukvó szemeik előtt megnyílt a szabadság fényes Magyarországa. Ötven esztendő után is félve kérdezzük meg, hogy megérti-e a hősiességnek ezt a borzalmas mélységét ez a bugi-wugizó, gondtalan nyugati világ. Megkérdezi e önmagától, hogy vajon milyen rendszer lehetett az, amelyben ilyen elszántsággal hal meg, lesz öngyilkossá és mártírrá egy nemzet jövendője, az ifjúság. A pokolnak melyik előszobája nyílhatott meg ennek a magyar gyermek-generációnak szemei előtt. Milyen jövőben nézhettek, hogy látták: jobb a halál is, mint az az élet, amely reájuk várna a szovjetizált hazánkban. Ne használjunk nagy szavakat a lelkiszemeink előtt megjelenő gyermeksírok közelségében. De jöjjön ide a világ legtudósabb történésze, jöjjenek a legnagyobb írók és mutassák meg nekünk: hol van csak megközelítő példa is a világhistóriában. Mert ilyen tudatosan a hősiességnek ezzel a glóriájával nem haltak meg az Egyház legnagyobb szentjei, vagy a reformáció és az ellenreformáció mártírjai sem. És ha mégis haltak, azok nem voltak gyerekek és férfias büszkeséggel tudták odakiáltani a hatalomnak: „Itt állok, másként nem tehetek”, ezek azonban gyerekek voltak, a Pesti Srácok Nemzettestvéreim! A sírhantok, a gyermekhősök sírhantjai bizonyítanak, hogy Magyarországon hősök voltak még, de Nyugaton csak megrémült demokraták akadtak, akik fegyver helyett nem tudtak egyebet küldeni, mint szép szavakat, részvétnyilatkozatokat, könyöradományt, a kivérzett koldusnak, amelyet elárultak és magára hagytak. Egyik német lap, a münkheni Merkur helyszínen járt tudósítója írta a Budapesten látottak alapján: „Ha ezek után is megszólal a Szabad Európa vagy Amerika Hangja, akkor az a magyar hősök, a világtörténelmet csináló gyerekek megalázása lesz!" Az 1956-os Nemzeti Forradalom és Szabadságharc hitvallása és az abban rejlő minden jogfolytonosság ma is ott van, feltámadásra várva a hősi temetők parcelláiban. Erre emlékezik a Vili. Nagy Szittya Történelmi Kongresszus, mert ők a halottak, a Pesti Srácok, akik örökké élnek!
