Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)

2006-11-01 / 6. szám

14. oldal «ITTVAKÖfct 2006. november-december EGY LEGENDA NYOMÁBAN Mi történt az 1943-as szárszói konferencián? A magukat népi-nemzetinek, vagy a harmadik út kö­vetőinek meghatározó hazai csoportosulások elősze­­rezettel hivatkoznak az 1943-as ún. „szárszói konfe­renciára”, ahol úgymond lefektették a magyar út követendő irányelveit. Néhányan - mint Medvigy Endre irodalomtudós - már odáig mennek, hogy nyugodt lelkiismerettel kijelentik: „A nyugati világ a második világháború lezárását megelőző esztendőben kegyetlen és lehetetlen választásra kényszeríttette a magyarságot. Két totális diktatúra között, mindkettő ellenére kellett volna megtaláljuk a magunk útját, a magyar utat... Mi ezt 1943-ban Balatonszárszón megtaláltuk, de a nagyha­talmak nem engedték, hogy a magunk útját járjuk.” Vannak, akik szívesen összekeverik a saját óhajaikat a magyarság, vagyis a nemzet óhajaival. Bár a szárszói találkozót a magyarság számos, általunk is elismert jeles képviselője tisztelte meg jelenlétével, nagyon is félreve­zető az a kijelentés, hogy itt a magyarság egésze döntött valamiről. Sokkal inkább igaz a megállapítás, hogy né­hány hívatlan prókátor próbált itt a magyarság nevében nyilatkozni és dönteni, természetesen a többség meg­kérdezése nélkül. És most mindenekelőtt nézzük a tényeket. A Magyar Élet Könyvbarátainak Tábora címmel több száz fiatalember találkozott 1943 augusztusában Bala­tonszárszón. Az egy hétig tartó táborozásról, ahol az úgynevezett népi írók sok kiválósága és egy csomó bal­oldali intellektuel is megjelent egyszerre, a legkülön­bözőbb furcsa mendemondák keltek szárnyra és még napjainkban is mesterséges köd fedi a találkozó valódi mozzanatait. Éppen a legnagyobb légköri nyomás ide­jén, az olasz összeomlás után, Mussolini fogságának és a nyári szovjet offenzíva kibontakozásának napjaiban ült össze ez a konferencia. Hogy mi történt ott s mit tár­gyalhattak, azt a nagyközönség a konferencia rendezői által kiadott és az előadások és viták anyagát tartalmazó „ Szárszó” című könyvből ismerhette meg annakidején. Jól tudjuk ma, hogy egy ilyen őszinteségekkel tele hosszú megbeszélés gyorsírói jegyzetei csak erősen megszűrve kerülhetnek a nyilvánosság elé. Sok jellemző felszólalásról kivonatot is alig kaptunk. Sőt úgy látszik, hogy igen jelentős szélsőbaloldali felszólalás teljes egé­szében hiányzik a könyvből s csak a válaszokból, amelyek minduntalan kitérnek rá, sejtjük, hogy milyen különös dolgok lehettek benne. Mindezek ellenére úgy érezzük, már ez a kétszázharminc oldalnyi, gondosan átszűrt, olykor bizonyára erősen megszelídített gyorsírói jegyzet is hűen adja vissza a megdöbbentő valóságot, hogy min vitatkoztak tulajdonképpen Szárszón? Már a jegyzőkönyvek első átlapozásánál megállapít­hatjuk azonban, hogy a hétnapos megbeszéléseken, ahol legalább negyven-ötven órán át vitáztak a magyar­ság sok, nagy égető kérdéséről, egyetlen szót sem szóltak, legalább is a kétszázharminc oldalas jegyző­könyvben nyoma sincs annak, hogy egyetlen szót szól­tak volna: 1. a bolsevista világveszélyről, annak ránk nehezedő roppant nyomásáról. Éppen akkor érződött a legjobban Európa fölött az a roppant légköri nyomás, amely az ilyen nagy tatárhordák minden megmozdulását meg­előzi. Szövetségeseink és katonáink a nyári offenzíva legválságosabb óráit élték, és a konferencián egy-két egész halvány észrevétel kivételével senki sem kongatta meg a vészharangot, senki sem hirdette a lelkeknek a bolsevizmus elleni nagy mozgósítást. Helyette, amint majd látni fogjuk, egy hangos és erős tábor, nyíltan foglalt állást a történelmi materializmusnak egyedül üdvözítő volta mellett. De nem szóltak a konferencia résztvevői egyetlen szót sem 2. a fegyveres honvédelemről, a katonai szellemről, a magyarság harci kiállásáról. Mintha nem egy nagy világháború kellős közepén lettünk volna, ahol minden nép sorsa felett elsősorban a fegyveres erő dönt, mintha katonáink egyáltalán nem hoztak volna a bolsevizmus­­sal szemben hatalmas véráldozatokat, mintha fiaink nem állottak volna kint az orosz mezőkön, mintha egyáltalán nem kéne felkészülnünk keleti határaink fegyveres védelmére, úgy tárgyaltak a konferencia vitázói. Lét vagy nemlét kérdése volt akkor nekünk a honvédelem, az arra való lelki felkészülés minden más eszmei és elvi kérdést megelőz és egy ilyen hosszú, nagy, átfogó ta­nácskozás jegyzőkönyveiben egyetlen betűt nem talá­lunk róla. 3. A vak is látta már 1943 augusztusában, hogy az egymilliónyi zsidóság hangja, önérzete mennyire meg­nőtt Sztálingrád óta. Minden józan ösztönű magyar em­ber tudta, hogy ez a tőlünk halálosan idegen, rendkívül magas intelligenciájú, kizárólag szellemi munkát végző, minden mimikrire hajlandó egymilliós kisebbség, amely úgy rátelepszik a magyarság ideg- és öntudat gócpont­jaira, mennyire többet jelent, mint egy hét, vagy nyolc­­százalékos nemzeti kisebbség. Azt is éreznie kellett minden józan, fiatal magyar elmének, hogy egy ilyen kisebbség megtorlásra való készülődése, az elszenve­dett sérelmek után, igazán nem közömbös a nemzet létére és fennmaradására. Minden józan magyar elmé­nek tudnia kellett, mit jelent egy ilyen, ha kell, a gazda­népek katasztrófáján át is csak a saját megmaradásáért dolgozó kisebbség új megmozdulása. És a szárszói kon­ferencián mégis szinte hőstett számba ment, amikor Németh László, Féja Géza, Gombos Gyula és talán még ketten, vagy hárman, csak egy vagy két fejezetben őszintébben merték érinteni ezt a kérdést. A felszólalók kilencven százaléka egyszerűen úgy kezelte a zsidó­problémát, mint a középosztály egyik elfogult magán­ügyét, tudomást sem akarván venni arról, hogy a nagy élethalál küzdelem, amelyben a mi sorsunk is eldől, egyben a világzsidóság fennmaradásának és hegemó­niájának egyik legfélelmetesebb történelmi erőfeszí­tése. A konferenciát tulajdonképpen Kodolányi János be­vezető előadása nyitotta meg. Az előadásban, amely a nagy szavak csődjéről szólt költőhöz méltó módon, egy kis keserű kétkedésen túl semmiféle politikai hang nem csendült fel. Annál megdöbbentőbb Erdei Ferenc más­nap reggel tartott előadása a „magyar társadalomról”. Erdei - és tulajdonképpen ez volt a konferencia első nyílt politikai hitvallása - mindjárt bevezetőben hitet tett a történelmi materializmus mellett. Hangoztatta, hogy ez a szemlélet sikeresen tulajdonképpen nem támadható meg. Marxista alapon vizsgálta aztán a modem magyar társadalom fejlődését, a rendi idők óta. Furcsa és megdöbbentő az, amit a gyorsírási jegy­zetek szerint Erdei az 1918-as októberi forradalomról és az egész Károlyi-féle ország gyalázatról elmond. Erdei­nek tulajdonképpen csak az a kifogása ez ellen a gyalázat ellen, hogy „Arra pedig a legkevesebb volt az ereje, hogy a háború előtti történeti örökséget, szóval a nemzeti társadalom szerkezetét gyökeresen felszámol­hatta volna.” Elvont és szigorúan elméleti megállapítá­sokkal, de a legszélsőbb marxista szellem mellett foglal ő állást. Nyíltan kimondja, hogy a munkásság, paraszt­ság, értelmiség összefogása jelszóval meghirdetett moz­galomban nem a parasztság, de a marxizmus képviselné a legnagyobb erőt. Erdei szól először a konferencia felszólalói közül fölényes hangon a Németh László és az úgynevezett népi írók politikai irányáról, a jobboldallal és baloldallal szemben kialakult „harmadik oldal”-ról. Óvatosan tom­pított hangját viszontválaszában egészen felerősíti felé­jük, amikor kategorikusan jelenti ki: „ Miután előadásom szemlélete a történelmi materia­lizmust képviseli, merjük-e vállalni ezt a gondolkozási irányt és az ebből következő politikai következmé­nyeket. Ha e kérdésre egy szóval kell felelnem, akkor az a válaszom, hogy: igen.” És itt mindjárt keményen odamond Németh Lászlóéknak, akik nem hajlandók ezzel a marxista baloldallal tartani: „Vagy haladnak helyes politikai alakulással, vagy ellene fordulnak, számukra harmadik út nincs.” Az értelmiség nem lehet más, mint ezzel a baloldallal való együtt haladás, hiszen az átalakulás akkor is bekövetkezik, ha ők nincsenek benne. Legfeljebb rosszabb lesz, mert kimaradnak be­lőle „mindazok az emberi, népi, helyi szempontok, amelyeket az értelmiség olyan szorongással félt”. Erdei előadása után valóságos hőstettnek látszik a másnapi megbeszélés főelőadójának, Németh László­nak remek, irodalmi formába öntött fejtegetése. Leg­érdekesebb és legbátrabb előadásának az a része volt, amelyben a szüntelen a szabadságról szónoklók felé hangoztatta, hogy a szabadság csak valóban a magyar­ság felszabadulása lehet. Itt riasztásul mindjárt felidézte egy olyan szocialista állam visszataszító képét, ahol a szabad parasztságot kolhozokba terelik, a kisiparosság­nak nagy, közös műhelyekben kell dolgoznia, az értel­miség is a legszorosabb felügyelet alá kerül, „s ebben az államban az ellenőrzöttek a magyarok és az ellenőr­zők busmanok vagy tibetiek.” Jobb-e egy ilyen állam a legsötétebb jobbágyságnál, ha formailag szocialista is? Ő az első, aki a konferenciát a zsidókérdés eshetőségeire figyelmezteti. Azt mondta, ő négy év óta csaknem telje­sen hallgatott erről a kérdésről, de nagyon rossz füle van annak, aki nem hallja, hogy a szemérmes és kultúratisz­telő zsidóság mellett az utóbbi négy-öt évben megerő­södött egy nagyon önhitt, kritikátlan indulatoktól fűtött zsidóréteg és „Shylocknak éppen a szív kell.” Természetes aztán, hogy Németh László előadását Nagy István - miközben felmagasztalja Erdei fejtege­téseit - egyszerűen vigasztalannak nevezi. Veres Péter válaszának pontosan az a végkövetkeztetése, ami Erdeinek, hogy aki nincs velük, az ellenük van. A „ har­madik oldalhoz” való tartozás egyszerű félreállás a történelmi fejlődéssel szemben. Marosy református teológus szembe is száll aztán ezzel a marxista radikalizmussal. Nem lehet Németh Lászlót elintézni azzal, hogy fasiszta - kiáltja. Miért szégyenletesebb dolog az, amit Németh Lászlóék csi­nálnak, annál, amit Kovács Imre csinál, aki a zsidó nagyipar és a legitimista Szegfű társaságában harcol a magyar munkásságért? Felszólalók egész sora ismétli azt, hogy a magyarság és szocializmus elválaszthatat­lanul egyet jelent. Sokat beszélnek egy bizonyos magyar szocializmusról. Csak az a baj, hogy míg ez a magyar szocializmus a különböző felszólalóknál mind más és más színt és értelmet kap, addig a marxisták mindig ugyanazokat a zárt dogmákat ismétlik. Jellemző az egész konferenciára, amit Szabédi László felpanaszol: „Ha két egymással homlokegyenest ellen­kező nézeteket valló előadó vagy hozzászóló egyforma ügyességgel és formásán adta elő a mondanivalóját, a konferencia résztvevői ugyanazzal az élénk tetszéssel fogadták mind a kettőnek szavait.” Ő leplezi le aztán teljes nyíltsággal: „A szociológus előadókról kiderült, hogy a történelmi materialista módszer hívei, bár termé­szetesen vannak más módszerű szociológiai iskolák is. A történelmi materializmussal viszont szorosan eljegyez­te magát az európai szocialista mozgalmak egyike, ►

Next

/
Thumbnails
Contents