Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-11-01 / 6. szám
2006. november-december «lîîVAKÔftî 3. oldal Major Tibor 1956. NOVEMBER 4. A dátum a magyaroknak eleget mond, miként 1849. október 6-a is. Ötven esztendővel ezelőtt, 1956. november 4-e tragikus hajnalán a szovjet harckocsik ezreinek bevetésével vérbe fojtották szabadságharcunkat. Ez a tragikus dátum egyike lett a magyar történelem leggyászosabb évszámainak. Ugyanazon sorozatba tartozik, mint a tatárjárás, mohácsi vész esztendeje, a Világos és Arad bánatával terhelt 1849, nemkülönben az első kommünt és a román megszállás szégyenét, majd Trianont hozó 1919 és az országvesztést jelentő 1945. esztendő. A szovjet katonai megszállást követően a magyar nemzet arra volt kényszerítve, hogy földjének csaknem minden termékét, ipari értékeink túlnyomó részét az elnyomó hordáknak, a „felszabadítónak” szolgáltassa ki. Előbb szegénység, majd általános nyomor lett a kommunista rémuralom eredménye. A második világháború után egyetlen országban nem ítéltek el, végeztek ki, kínoztak halálra annyi „háborús bűnöst” Tildy Zoltán, a „palástos hóhér”, és a Kisgazda Párt vezetésével hatalomra került „koalíciós” kormány támogatásával, mint a kis csonka Magyarországon. Mintha bizony olyan hatalmi tényezők lettünk volna, hogy a második világháború elindításáért és minden borzalmáért mi lettünk volna a felelősek. Az „Ideiglenes Nemzetgyűlés” 1944 decemberében megszüntette a magyar kir. rendőrséget és csendőrséget, létrehozva az egységes államrendőrséget. A rendőrkapitányságokon pedig folyamatosan megalakultak a politikai, későbbi nevükön az államvédelmi osztályok. Ezekben a szervekben a hírhedt Csekához hasonlóan nem volt koalíciós befolyás, hanem szilárdan és közvetlenül a judeo-bolsevista irányítás érvényesült. A magyar édesanyák többé nem tudták, azért szülnek-e gyermeket, hogy a szovjet rabszolgája legyen, vagy pedig, hogy nélkülözéstől és robottól megtörve pusztuljon el. Senki sem tudta, mikor fog lakásának csengője éjnek idején megszólalni, hogy a pribékek kínpadra hurcolják őt magát vagy valamely hozzátartozóját, esetleg örökre Szibéria jeges mocsaraiban tüntessék el. Ez a állapot évtizedeken át tartott attól kezdve, hogy a Szovjetunióval paktáló gerinctelen konjukturalovagok tálcán vitték saját hazájukat a bolsevista zsarnokság véres asztalára. A nemzetirtással egyidőben megkezdték a keresztény vallásos életszemlélettel szembeállított marxista-bolsevista istentagadást, egyházüldözést, és az ősi nemzeti alkotmány eltörlését. A nemzeti múltat szégyenpadra hurcoló öntudatmérgező és lebecsülő zsidó-kommunista ítélethirdetést: a tudományok, az irodalom és a művészetek nemzeti szellemű művelésének eltiltását, vagy legalábbis bénító korlátozását a proletár színvonalon jelentkező nemzetköziség nevében. Tény az, hogy a demokratizmus jelszavával még sohasem követtek el garázdább rémuralmat, mint tették a szovjet „felszabadítást” követően. Arra nézve, hogy kikből állt ez a nemzetgyilkos organizáció, olvassuk el egy igen autentikus tanú vallomását, Kovács Imre parasztpárti képviselőt, a nyilasok egyik semmiféle hazugságtól vissza nem riadó rágalmazóját, aki „Imm Schatten der Sowjets” című, a Thomas Verlag, Zürich gondozásában 1948-ban megjelent könyvében így ír: „A katonai és rendőri nyomozószervek törzsét az orosz hadifogolytáborokból kiválogatott és azután kiképzett magyar kommunisták képezték. Megtanulták a szovjet metódusokat, és példamutató tevékenységük igen hatott az újonnan toborozott nyomozórendőrökre, akik a deportálásból vagy munkaszolgálatból tértek haza. Izzott bennük leírhatatlan szenvedéseik emléke. Mindenért bosszút akartak állni, a zsidó és kommunista detektívek kínozták halálra a pincékben a gyanúsítottakat, ami egészen bizonyosan nem szolgálta a kiengesztelődést.” 1956. november 4-e véres hajnalát követően az utcai harcok a főváros munkásnegyedeiben és az ország ipari gócpontjain még 15-20 napig tartottak. Az ország katonai megszállása teljessé vált. 1956 októberének és novemberének a hősei még egyszer felemelték az európai szabadságot jelentő tiszta fehér zászlót és a legnagyobb valamivel - fiatal, virágzó életükkel próbálták megvédeni annak tisztaságát. A magára hagyott magyar szabadságharc kilobbant fénye nemcsak Magyarországot, de az egész szabad világ mezsgyéjét sötétségbe borította. Az emberi méltóság magyarországi forradalmát az ENSZ nem volt képes megvédeni. A cserbenhagyás nemcsak a magyar nép jövőjét törte derékba, amely a társadalom minden rétegének tiltakozásával a kommunistáknak az „államvédelmi rendőrségre” támaszkodó zsidó-bolsevizmus rémuralmát, a varsói szerződésbe foglalt Európa-ellenes elkötelezettség érvényét és a marxi-kommunista irányzat egyedüli belpolitikai kormányzói kiváltságát kívánta megszüntettetni, de azt is kétségessé tette, képesek-e a nyugati hatalmak konzekvens erkölcsi politikát folytatva az Alapokmány elveit megvalósítani. „Magyarország kérdésében Eisenhower és Dulles egyszerre ismét egy véleményen voltak. Késő októberben és november elején” - olvasható William Bragg Ewald Jr. Eisenhower the President: Crucial Days, 1951-1960 című könyvében - „ a National Security Council bármelyik gyűlésén egyetlen egy alkalommal még csak megfontolás tárgyává sem tették, hogy az Egyesült Államok csak egy lépést is tegyen a szabadságharcosok megsegítésére. Azok a megfontolások, amik Eisenhower emlékirataiban vannak, egyetlen egy gyűlés jegyzőkönyveiben nem szerepelnek azokból az időkből. ” Akárkinek a lelkén szárad a pilátusinál is pilátusibb belgrádi távirat, amelyet egy amerikai képviselőnek, Michael Feighannek sikerült földeríteni az 1956. november 4-ét megelőző napokból, miszerint: „Az Egyesült Államok kormánya nem nézi jó szemmel a Szovjetunióval barátságtalan kormányokat a Szovjetunió határain. . ”, - csak átkozhatjuk mindörökre. Lehetett-e nyersebben orvul ledöfni a nép akaratát? A szabadságot, a nemzeti függetlenséget, mert ezért folyt a vér budapesti barikádjain, az egyetemi városokban és az ország ipartelepeinek munkásnegyedeiben... Sokunk fülébe cseng - ötven esztendő után is -, amit 1956. november 3-án a budapesti Kossuth és a győri Petőfi Rádió közvetített MindszentyJózsefhercegprímás szavaiból: „A nemzeti érzés sohase váljék ezután az országok közötti harccá, hanem legyen az igazság és a békés együttműködés biztosítéka. Mi magyarok úgy akarunk élni, mint az európai nemzetek békéjének zászlóvivői. Nem mesterséges béke ez, hanem olyan béke, amit a nemzetek közti igaz barátság határoz meg. Távolabbra nézve: mi, a kis nemzet, barátságban és kölcsönös megbecsülésben kívánunk élni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas Szovjetunióval, jószomszédi viszonyban Prágával, Varsóval és Bukaresttel... ” Szó sem volt tehát a hercegprímás szóvivője kifejezéseit mérlegelve „ barátságtalan” politikum bevezetésétől! A magyar kormány még semlegességet is felajánlott, ami Ausztria nemzetközi jogi státusát biztosíthatta volna Magyarországnak. Ötven esztendő távlatából is bizonyos, hogy a szovjet katonai vezetés voltaképpen tarthatott egy nyugati, elsősorban USA-beavatkozástól, mert nem volt bátorsága dönteni a magyar szabadságtörekvések vérbefojtásáról, amíg a körmönfont biztatást nem kapta meg Washingtontól. Az is bizonyos, hogy a moszkvai kommunisták tudtak olvasni ilyen kétértelmű, de egy jelentőségű fogalmazványt, hiszen ilyesmiért sohasem kellett a szomszédba menniük... 1978-ban az International Institute for Strategic Studies oxfordi 20. évi konferenciáján is kiderült, hogy Nixon elnök a Salt-tárgyalások idején rendszeresen tájékoztatta az Egyesült Államok kongresszusát arról, hogy következetesen biztosította a Szovjetet a Kárpát-medence fölött gyakorolt stratégia biztonságáról. A neves amerikai szemle, a The Atlantic 1956 novemberi számában olvasható, hogy. „Eisenhower politikájának központja, a nukleáris korban a Szovjetunióval való együttélés, érintetlen marad..." USA akkori alelnökének, Richard M.Nixonnak 1956. december 6-án New Yorkban, a Gépkocsigyárasok Egyesületében elhangzott beszéde szerint - nyilván a magyarok szemrehányására válaszolva - „ egyedüli fegyverünk most az erkölcsi elítélés volt, mivel választanunk kellett olyan tett között, ami kirobbanthatta volna a harmadik és végső világháborút'. A hamar rettegő és sietve cselekvő körök csak „végső megoldást” ismernek. Igen, benzines palackokkal harcolni tank-behemótok ellen több hősiességet követel, mint mondjuk 3-4 ezer méter magasról találomra atombombát vetni, a védtelen polgári lakosságra. A magyar szabadságharc és annak baitális, hazugsággal fedezett leverése a magyarok számára ismét egy összeomlást jelentett. Harmadikat negyven esztendő leforgása alatt. Az első összeomlás 1918-ban maga alá temette a szentistváni Magyarországot, és attilai örökségünket a réginek egyharmadára szorította. A második 1945-ben a csonkaország vesztést és az orosz megszállást hozta magával. A harmadik, 1956. november 4. azt jelentette, hogy a „status quo ”-ból nincs szabadulás. Annak ellenére, hogy a szabadságharc vérengzőén kegyetlen megtorlása után a legelkeseredettebb és legszenvedélyesebb szavak is enyhének bizonyultak a világközvélemény kommunistaellenes felháborodásának tolmácsolására. Budapest torlaszain vérzett el a kommunizmus szelleme és gyakorlata. A kifelé megdönthetetlennek tűnő diktatúra a szabadságharcosok rohamai alatt kártyavárként dőlt össze. Thierry Maulnier francia író írta „A XX. század forradalma” c. művében: „A magyar felkelők hazájukért haltak meg, de ugyanakkor Európáért, egy új világ építéséért, amely túlmutat egyaránt a liberalizmuson és a kommunizmuson. A hősi nép ideiglenesen visszazuhant ugyan a totalitárius zsarnokság karmai közé, de áldozata kétségtelen előkészítette a korunk lehetőségeihez mért, az Ember méltóságának tiszteletére épülő jövőt." A nemzeti felkelés, a magyarok szabadságharca győzedelmeskedett a szolgaság és embertelenség szelleme fölött!
