Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-07-01 / 4. szám
2006. július-augusztus «lîTVAKÔfcî 13- oldal Léon Degrelle HITLER SZOCIÁLIS FORRADALMA A német munkásoknak kedvező első munkareformok egyike a fizetett évi szabadság létrehozása volt. A Francia Szocialista Népfront 1936-ban azt a látszatot akarta kelteni, hogy tőle ered a fizetett szabadság koncepciója: szűkmarkúan évente mindössze 1 hét, de a gondolat valójában Adolf Hitlertől eredt, 1933-as hatalomra jutásának első hónapjában, és kétszer, illetve háromszor olyan nagylelkűen, mint a francia elgondolás. Ettől kezdve minden gyári munkásnak törvényes joga lett a fizetett szabadság. Korábban a fizetett ünnepek (ahol egyáltalán alkalmazták azokat) nem haladtak meg 4-5 napot, és erre a fiatal munkások közel fele nem volt jogosult. A szabadságokat nem vaktában adták ki, és a legfiatalabb munkásoknak bőkezűbben biztosítottak időt. Ez emberséges cselekedet volt: egy fiatalembernek nagyobb szüksége van pihenésre és friss levegőre életereje fokozásához a felnőtté válásának küszöbén. A tizenkét napos alapszabadság 25 éves kortól kezdve 18 napra növekedett. A vállalatnál eltöltött 10 év után a munkások 21 napot kaptak: háromszorosát annak, amennyit a francia szocialisták akartak adni országuk munkásainak 1936-ban. Lehetséges, hogy ezeket a számokat meghaladták az ezt követő több mint fél évszázad során, de 1933-ban ezek messze felülmúlták az európai normákat. Ettől kezdve a túlórákért nem a szokásos óradíjat fizették, mint abban az időben minden más helyen Európában. Magát a munkanapot a 8 órás elviselhető normára csökkentették, mivel a 40 órás hetet is Európában először Hitler kezdeményezte. Ezen törvényes határon túl minden egyes további óráért jelentősen növelt munkabért kellett fizetni. Egy további újításként munkaszüneteket iktattak közbe, minden nap két órát, hogy a munkás relaxálódhasson és használhassa a játszótereket, amelyeket a nagy gyáraknak biztosítaniuk kellett. Ettől kezdve egy alkalmazott elbocsátása nem lett pusztán a munkaadó belátására bízva, mint korábban, amikor a munkásoknak a biztonságos munkához való jogai nem léteztek. Hitler gondoskodott, hogy ezek a jogok pontosan írásban legyenek rögzítve. A munkaadónak minden elbocsátást négy héttel korábban kellett közölnie. Az alkalmazott két hónapon belül tiltakozást jelenthetett be. A „Munka Becsülete” törvényszék azután megsemmisíthette az elbocsátást. Mi volt a „Munka Becsülete” törvényszék? A „Szociális Becsület” törvényszéknek is nevezett intézmény a harmadik volt a jogi védelem három nagy eleme közül, amelyet minden német munkás igénybe vehetett. Az első a „Bizalom Tanácsa”, a második a „Munka Bizottság” volt. A „Bizalom Tanácsáénak az volt a feladata, hogy felügyelje az igazi közösség létrehozását és fejlődését az igazgatás és a munka között. A birodalmi törvény szerint „minden vállalatban a munkaadó és a vállalat feje, az alkalmazottak és a munkások, a vállalat összes személyei együttesen dolgoznak a vállalkozás célja és a nemzet közjava érdekében”. Ettől kezdve sem a munkás nem volt a munkaadó önkényének áldozata, sem a munkaadó nem volt kiszolgáltatva a politikai célzatú sztrájkok zsarolásának. A birodalmi munkatörvény 35. cikkelye kimondta: „Egy árja vállalati közösség minden tagja olyan felelősséget vállal, amilyet a mondott közös vállalkozásban elfoglalt helyzete megkövetel.” Más szóval: a társaság, illetve vállalat élén egy élő, lélegző, irányítással megbízott vezető áll, és nem egy feltétlen hatalommal rendelkező pénzeszsák. „A közösség érdeke megkövetelheti, hogy egy alkalmatlan vagy méltatlan munkaadó leváltható legyen.” Ettől kezdve a munkáltató nem volt megközelíthetetlen és mindenható személy, aki önhatalmúlag szabja meg a munkatársai felvételének és elbocsátásának feltételeit. Ő is alá lett vetve a munkahelyi szabályoknak, amelyeket neki pontosan úgy tiszteletben kell tartani, mint a legutolsó alkalmazottjának. A törvény csak annyi tiszteletet és felelősséget biztosított a munkáltatónak, amennyit kiérdemelt. Minden olyan vállalatnak, amely 20 vagy több személyt foglalkoztatott, rendelkeznie kellett a maga „Bizalom Tanácsával”. A fenti törvény 1934. március 10-i végrehajtási utasítása így rendelkezett: „A személyzetet fel kell szólítani, hogy titkos szavazás keretében döntsön az összeállított lista mellett, vagy ellen. Minden 21 éves, vagy annál idősebb alkalmazott (az ipari tanulókat is beleértve) részt vesz a szavazásban.” A korábbi rezsim vállalati tanácsaival ellentétben a „Bizalom Tanácsa” már nem egy osztály eszköze volt, hanem az osztályok egyik munkaközössége, amely a munkatársak megbízottjaiból és a vállalat vezetőjéből tevődött össze. Az egyik nem volt képes működni a másik nélkül. A hajdani riválisok arra lettek késztetve, hogy összehangolják az érdekeiket, és közös megegyezéssel lefektessék a munkafeltételeket meghatározó szabályokat. Marcel Laloire, a belga szerző, aki közvetlen tapasztalatból figyelte meg a Birodalomban a munkafeltételeket, ezt írta: „A Tanácsnak az a kötelessége, hogy kölcsönös bizalmat alakítson ki a vállalaton belül. Javasolja az összes intézkedéseket, amelyek a vállalat munkavégzésének javítására és az általános munkafeltételek szabványaira vonatkoznak, különösen azokat, amelyeknek az a célja, hogy erősítse a szolidaritás érzését a tagok, valamint a tagok és a vállalat között, továbbá, hogy javítsa a vállalati közösség tagjainak személyes helyzetét. A Tanácsnak az is a kötelessége, hogy közbelépjen a viták eldöntése végett. A Tanácsot meg kell hallgatni a munkahelyi szabályokon alapuló bírságolás előtt.” A Munka Tanács tagjainak a kötelességeik vállalása előtt esküt kellett tenniük az összes munkatársaik előtt, hogy „kötelességeiket minden személyes érdektől eltekintve, kizárólag a vállalat és minden állampolgár javára teljesítik, és a magatartásukban és életmódjukban a vállalat mintaszerű képviselőjeként szolgálnak”. (A törvény 10. cikkelye, 1. §) Minden április 30-án, a nagy nemzeti munka-ünnep előnapján a Tanács tagjainak kötelezettségei megszűnnek, és a tanácsok megújulnak, kizárva ezzel a konzervativizmust, megkövülést és a tisztségeket viselők esetleges fennhéjázását, akik azt gondolhatnák, hogy őket nem érheti kritika. A vállalat fizetést köteles folyósítani a Bizalom Tanácsa tagjainak, éppen úgy, mintha a munka területén lennének alkalmazva, és „vállalnia kell a Tanács feladatainak rendszeres teljesítéséből származó minden költségük fedezését”. A másik szervezet, amely biztosítani kívánta az új német szociális rendszer rendezett fejlődését, a „munkások Megbízottainak” intézménye volt. Ők lényegében a tanácsadók és döntőbírók szerepét töltötték be. Amikor a fogaskerekek csikorogtak, ők voltak azok, akiknek alkalmazniuk kellett a kenőolajat. Nekik kellett gondoskodniuk arról, hogy a Bizalom Tanácsa harmonikusan működjön annak érdekében, hogy egy adott vállalat szabályai betű szerinti értelemben érvényesüljenek. Ez a szervezet a Birodalom egész területét felölelő 13 nagy kerületre oszlott. Mint döntőbírák nem függtek sem a tulajdonosoktól, sem a munkásoktól. A maguk területén teljes függetlenséget élveztek. Tagjaikat az állam nevezte ki, amely a vállalat minden tagjának és az egész társadalomnak érdekeit képviselte. Annak érdekében, hogy a döntőbírák ítéletei sohase legyenek megalapozatlanok, illetve önkényesek, a „ Szakértők Konzultatív Tanácsának” útmutatására kellett támaszkodniuk. Ez a Konzultatív Tanács 18 tagból állt, akiket a gazdasági élet különféle ágaiból válogattak össze, minden egyes kerület különféle érdekeinek képviseletére. A döntőbírói döntések objektivitásának további biztosítására egy harmadik intézményt helyeztek a Bizalom tanácsa és a 13 megbízott fölé: a Szociális Becsület Törvényszékét. így 1933-tól kezdve a német munkásnak egy igazságosságot biztosító rendszer állt a rendelkezésére, amelyet sajátosan az ő számára hoztak létre, és ez elítélhette az árja vállalati közösség eszményén alapuló szociális kötelességek minden súlyos megsértését. A szociális tisztesség ilyen megsértésének példájául szolgálnak azok az esetek, amelyek során a munkáltató a hatalmával visszaélve rosszindulatot tanúsított a beosztottjaival szemben, vagy amikor a dolgozók veszélyeztették a munka harmóniáját rosszindulatú agitációval, illetve a Tanács tagjai közhírré tettek a vállalatra vonatkozó olyan bizalmas információt, amellyel a kötelességeik teljesítése során ismerkedtek meg. Tizenhárom „Szociális Becsület Törvényszéket” hoztak létre, a 13 bizottságnak megfelelően. Az elnöklő bíró nem volt fanatikus: hivatásos bíró volt, aki a viták fölé emelkedett. Eközben az érintett vállalat nem volt kihagyva az eljárásból: a bírót két segédbíró támogatta: az egyik a vezetőséget képviselte, a másik a Bizalom Tanácsának egyik tagja volt. Ez a törvényszék, éppen úgy, mint minden más törvényes bíróság, a döntései érvényesítésére megfelelő eszközökkel rendelkezett. De voltak finom eltérések. A döntések enyhébb esetekben a rosszallás kifejezésére korlátozódhattak. De a bűnös felett 10 000 márkáig terjedő bírsággal is sújthatták. A többi sajátos szankció a szociális körülményekhez alkalmazkodott. Ilyenek voltak: az alkalmazás megváltoztatása, illetve a vállalat vezetőjének vagy ügynökének elbocsátása, aki kötelességmulasztást követett el. Vitatott döntés esetén a jogi vitát felterjesztették a Berlinben székelő Legfelsőbb Bírósághoz, amely a jogvédelem negyedik szintjét jelentette. Ettől kezdve tudta a munkás, hogy nincs többé engedélyezve a fizikai erejének rosszhiszemű kizsákmányolása vagy a becsületének megsértése. A közösség számára bizonyos kötelezettségeket kellett teljesítenie, de azok olyan kötelességek voltak, amelyek a vállalat minden tagjára (az igazgatótól a küldönc fiúig) egyaránt vonatkoztak. A német munkásoknak végre világosan rögzített szociális jogaik voltak, amelyeket a Munka Bizottsága ítélt meg, és Becsület Törvényszéke juttatott érvényre. Az első eredményeket már 1933 végén érezni lehetett. A gyárak és a nagy és kis üzemek megújultak, illetve átalakultak a tisztaság és higiénia legszigorúbb mércéinek megfelelően. A gyakran tönkrement belső tereket megnyitották a fénynek: játszótereket hoztak létre: a többi területeket megközelíthetővé tették, ahol kényelmesen lehetett társalogni és lazítani a pihenő periódusokban: az alkalmazottaknak étkező és megfelelő öltözködő helységeket hoztak létre. Idővel, azaz három éven belül ezek az eredmények olyan méreteket öltöttek, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Több mint 2000 gyárat hoztak rendbe és szépítettek meg: 23 000 munkahelyet modernizáltak: 800 épületet jelöltek ki kizárólag összejövetelek számára: 1200 játszóteret létesítettek: 13 000 egészségügyi létesítményt hoztak létre folyóvízzel, 17 000 éttermet nyitottak meg. Nyolcszáz kormányzati és 17 300 helyi felügyelő támogatta és folyamatosan szorosan felügyelte ezeket az újításokat és létesítményeket. A nagy ipari létesítményeket ezen felül nemcsak arra kötelezték, hogy mindenfajta sportolásra alkalmas területeket alakítsanak ki, hanem ellássák azokat úszómedencékkel is. Németország hosszú utat tett meg az arcmosó teknőktől és az idő előtt megöregedett, halálra fáradt munkásoktól kezdve, akik piszkos udvarokba zsúfolódtak a munkaszüneti időkben. A munkásosztály természetes fejlődésének biztosítása végett fizikai oktató kurzusokat hoztak létre a fiatalabb ►
