Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-07-01 / 4. szám
10. oldal ^foglaltak állást és külföldi, ellenséges erők ötödik hadoszlopává váltak, végül győztes és elnyomóként jelentkeztek egy néppel és országgal szemben, amelynek polgárai voltak. Idegen hatóságok, megszálló hatalom segítségét vették igénybe, hogy bosszúvágyukat kielégíthessék és - ami döntő kérdés - a hontalanságban is idegen hatóságok igénybevételével üldözik a hontalanokat. Ez a döntő bizonyíték arra, hogy ellenségesen állnak szemben magával a magyarsággal és nem tekintik magukat többé állampolgároknak. Az utak kettészakadtak, az együttélés lehetősége örök időkre megszakadt. Sorsválasztás volt ez, és Magyarország egyik nemzetisége nem a magyar sorsot választotta, hanem attól a legélesebben elkülönítette magát. El kell ismerni, hogy végtelenül kis számú kivételek vannak, különösen azok között, akik nagyobb anyagi érdekeltséget hagytak hátra Magyarországon, de azt a 17-20 embert, akik például a Felvidék visszacsatolt területein hűek maradtak a magyarsághoz, a magyar egyensúly-törvények is kivételezték s a jövőben is kivételezni fogják. Nagyban és egészben azonban el kell fogadni nekünk is azt, hogy a sorsválasztás megtörtént. Ez annál is logikusabb, mert a felszabadulás esetén - remélhetőleg - az új Izrael állam léte lehetővé teszi, hogy mindenki saját hazájában élhesse életét. A problémának ez a része azonban két csoportból áll. Egyfelől ott vannak a Magyarországon maradtak és azok, akik 1945 után a KZ- ekből, Lengyelországból, Szlovákiából, Romániából és a Szovjetunióból Magyarországra özönlöttek, noha ott nem volt előzőleg sem lakóhelyük, se állampolgárságuk. Reméljük, hogy még egy Pax Americana esetén is marad Magyarországnak elég szuverenitása egy új állampolgársági törvény megalkotásához, amely ezt a kérdést tisztázza. A probléma másik részét a „hazatérők” alkotnák, akik a felszabadulás pillanatában fel fogják fedezni magukban a magyar hazafias érzést. Ezek számára épp az amerikai demokrácia szolgáltat kitűnő példát Ellis Island kies szigetével, amelynek demokratikus berendezését e sorok írója közel két évig tanulmányozta - belülről. A magyar felszabadulás pillanatában gondoskodni keil egy ilyen kitűnő intézményről, ahol tárgyilagos bírói jogorvoslat lehetőségével ellenőrzött, - vizsgálat állapítja meg a visszavándorlók nemzethűségét; sőt, miként Amerikában történik, azt is, hogy a jövőben feltételezhető-e az illetőről a nemzet iránti hűség? Elképzelhetetlen, hogy olyanokat, akik 1945-ben hazatértek, összeszedték a véres aranyat, kielégítették bosszúvágyukat, majd kivándoroltak New Yorkba, Argentínába, Ausztráliába s tovább folytatták a magyarüldözést, egy független magyar állam visszafogadhassa állampolgárokként. Ezek nagy része csak elnyomóként térhetne vissza, amerikai patronátus, vagy még inkább a New York-i vezetők védnöksége alatt. Magyarország azonban nem igényel sem elnyomókat, sem kiváltságos betelepülőket, akik nem magyar fennhatóság, hanem valami világpolgári patronátus alatt állanának. Külön jogokat, kiváltságokat nem adhatunk senkinek, még magyaroknak se. Legkevésbé olyanoknak, akik a Hazával s a Nemzettel szakítottak és a legyőzött nemzettel szemben, mint győztesek jelentkeztek. Sajnos nem hagyható figyelmen kívül egy rendkívül komoly veszély, az tudniillik, hogy a bolsevizmus leveretése esetén ez az ószövetségi nácizmus újra mindenáron egyedüli győztessé akar válni, amihez meglehetős gyakorlatot szerzett 1945-ben. Ez esetben félő, hogy a bolsevizmus felszámolását egyszerűen kiveszik a független nemzetek kezéből és rábízzák valami társutas szervezetre, mert hiszen máris olvastunk igen emelkedett értekezéseket arról, hogy a bolsevisták közül senkit sem szabad megbüntetni majd. Az 1945-ös bosszúakció résztvevői és kitervelői máris kieszeltek - ezúttal - egy nagy mentőakciót, amelynek célja megmenteni mindenkit, aki közülük való, még akkor is, ha száz vagy ezer «lîîVAKtfkî gyilkosság terheli az illető lelkét. Bosszút senki sem akar, legkevésbé a magyar emigráció, azonban itt már nem erről van szó, hanem arról, hogy a saját állampolgáraik fölötti törvényes ítélkezést is ki akarják venni a felszabaduló, független államok hatásköréből. Erre megdöbbentő példákat lehet felsorolni. Amerikában egy Majer Mittelmann nevű egyént feljelentettek, mert a hitleri K.Z.-ben megölte Kriger Benjamin bátyját. A gyilkosságot nem tárgyalhatta amerikai bíróság. A gyilkos megbüntetésére az American Jewis Congress küldött ki döntőbíróságot. Németországban egy Offenbach nevű helységben nem akartak alkalmazni egy dr. Levy nevű orvost, aki azelőtt soha nem lakott Németországban. Az amerikai hatóságok elrendelték dr. Levy kényszerbebocsátását. Ugyanakkor Otto Srasser hiába fordult már az emberi jogok bizottságához - többéves küzdelem ellenére sem akarták engedélyezni, hogy visszatérhessen saját hazájába. A németek viszont kötelesek tűrni, hogy 9 000 Izraelbe kivándorolt személy - akik közül 6650 egyáltalán soha nem volt német állampolgár -, visszavándoroljon, letelepedjék Németországban. Vajon nem fogja-e egyszer nekünk is azt mondani Magyarország amerikai főbiztosa, amit Mr. McCIoy mondott a németeknek: „Túl kevesen vannak!” Kétségtelenül van egy nagyon komoly, egyáltalán nem lebecsülendő irányzat, amelyet dollár százmilliók támogatnak, s amelynek célja, hogy államfeletti kiváltságokkal lássák el egyetlen nép fiait. Nekik minden állam köteles beutazási, letelepedési engedélyt adni, köteles őket kiváltságokban részesíteni. Ő felettük nem ítélkezhetik az állam bírósága, őket nem tartóztathatja le az állam rendőrsége, ők viszont korlátlanul megszabhatják, hogy egy hontalan magyar hazatérhet-e Budapestre. Minderre azonban azt mondják, hogy: rémlátás. Olyan hatalom nincs, amely ezt a célt elérhetné. A keresztény népeknek azonban halvány fogalmuk sincs arról, hogy milyen tervek forrnak az einsteini világkormány, sőt az Egyesült Nemzetek boszorkánykonyháján. Ilyen például a népgyilkossági törvény, amely látszólag a szovjet népgyilkosságai ellen irányul. Néhány tisztánlátó amerikai az utolsó pillanatban leplezte le, hogy a nagy dérrel-dúrral megalkotott törvénybe titokzatos hatalmak belecsempésztek egy paragrafust. A Genocide Convention 2. paragrafusa szerint egy embercsoport tagjainak „testi vagy szellemi megsértése” csoport-gyilkosságnak minősül és öt-, vagy többévi fegyházzal büntetendő. Magyarul azt jelenti, hogy ha valaki nem tartja nagy embernek Einsteint, vagy célzást tesz származására - tehát szellemileg megsérti „Dávid szent magjának” akármelyik leszármazottját, ötévi fegyházra ítélhető. Ezzel a törvénnyel semmi esetre sem lehet megakadályozni például az örmények vagy a magyar hadifoglyok, koreai amerikai katonák, magyar szerzetesek elpusztítását, azonban meg lehet fojtani a maradék szellemi szabadságot és tökéletesen meg lehet alapozni a világkormány uralmát. Minden tiltakozás egyszerűen genocídiumnak minősül, és aki Kahána Mózes „Dögölj meg apám” kezdetű versét kifogásolja - tehát szellemileg megsért egy Kahánát -, mint fajgyilkost börtönbe lehet vetni örök időkre. A magyar konzul, ha nem ad beutazási vízumot egy izraeli visszavándorlónak - tehát szellemileg megsérti az érzékeny lelkű polgárt -, fajgyilkosnak minősül. A legszükségesebb, leghumánusabb nemzetközi törvény ürügyén így épülne a tökéletes, totális világfölötti terror, egyetlen nép kíméletlen világuralma. A bolseviki terror helyén a másik, mely azonban semmiben nem különbözik az előzőtől, sőt a bolsevizmusnál veszélyesebb, mert láthatatlanabb, megfoghatatlanabb, s mivel kifelé nem véres, nem is vált ki olyan ellenállást, mint az előbbi. Mindezt el kellett mondani, hogy a magyar emigráció lássa: a probléma arculata megválto2006. július-augusztus zott, de a probléma megmaradt. Eljön az idő, amikor szembe kell vele nézni, a kultúrember nyugodt, humánusan látó szemével, de a szabad, független magyar bátorságával is.” És a nyolcvanas évek végén eljött az idő, amikor a magyarságnak szembe kellett volna néznie ezzel a problémával. A nagy „fantaszta és rémlátó” akkor már húsz éve egyik müncheni temetőben aludta örök álmát, kasszandrai intelmei pedig már réges-régen falra hányt borsóként peregtek le a „kommunizmus bukását” ünneplő magyarságról. Pedig Marschalkó Lajos látnok volt, ugyanúgy, ahogy őt megelőzően szegény Kuthy Lajos vagy Istóczy Győző. Mindhármukat rémlátónak tartotta a saját kora és legjobb esetben kinevették őket. Ötvenöt esztendő elmúltával a történelem igazolta minden sorát és szinte hihetetlen, hogy valaki ennyire előre láthatta a magyarságra leskelődő veszélyeket, buktatókat már 1951-ben, öt évvel az ötvenhatos forradalom és szabadságharc és 38 évvel a Szovjetunió bukása előtt. De nem hittek neki! Nem hitték, hogy létezik olyan hatalom, amely ezt a célt elérheti. Aztán jöttek - jöhettek - a magyar hazafit magukban újra felfedező egykori „állampolgárok”. Jöttek a George Sorosok, a Tom Lantosok és a többi százak, ezrek és azóta is jönnek rendületlenül, mert nemrég Magyarhonban is elhangzott a jól ismert jelszó: „túl kevesen vagyunk!” És az ország tárt karokkal várta ezeket a jótevőinket, tanácsadóinkat, mert ezt megelőzőleg a nyolcvanas évek kezdetétől belülről is megkezdődött a puhítás. Előbújtak rejtekhelyükről a „demokratikus ellenzék” immár világhírű antikommunistái, a Demszky Gáborok, a Tamás Gáspár Miklósok, az Antall Józsefek, a Göncz Árpádok, az Orbán Viktorok és a többiek, hogy maguk között felosztva a terepet, tervszerűen levezényeljék itt a milliók által óhajtott rendszerváltozást, így adódhatott, hogy mára a kommunista diktatúra egykori társutasai és haszonélvezői lettek a legnagyobb antikommunista ellenállók, Péter Gábor és hasonszőrű társai utolsó leheletűkig élvezve a „rendszerváltás” biztosította kiváltságaikat, ágyban, párnák közt fejezhették be gyalázatos életüket, sőt ráadásul még díszsírhelyekben is részesültek néhányan közülük, mialatt magyar mártírok ezreinek dögtemetőkben, jeltelenül elkapart holtteste hiába várja a minden embernek kijáró végtisztességet. Marschalkó Lajost a maga korában még a nemzeti elkötelezettségű magyarok nagy része is fantasztának tartotta, ugyanúgy, ahogy a mai tisztánlátók, a mai magyar Kasszandrák is csak hitetlenkedő mosolyokat aratnak az agymosott tömegember szemében. A magyarság tragédiájának egyik újra és újra visszatérő oka, hogy évtizedek kellenek, míg végül a saját kárán végre rádöbben valódi prófétáinak igazára. A fáklyák sorsa, hogy másoknak világítanak, de közben magukat hamvasztják el. D.K. Paudits Zoltán Kiáltvány Zárjon be végre e kazár bazár, nyomorba döntő kamat, uzsora, és ne az legyen az emancipált, kinek ősidők óta e tájék Hazája, Hona! Legyen igazság, szeretet, béke, és hű magyar kéz írja az égre: A Kereszt alatt újra egyesült és feltámadott Árpádnak népe!
