Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-07-01 / 4. szám
2006. július-augusztus «lîîVAKÔfcî 3. oldal Major Tibor SZENTISTVÁNI NACIONALIZMUS Gazdag és nemes egyéniség az, akinek szelleme, emléke ezer évvel éli túl halandó testét. Szent István király nemes alanyba oltott: magyarok élén állt. Alkotásában együtt égett a vezérlő és a vezetett nép s egybe is forrott. Hogyan is lehetne régmúlt idők történelemmé kövük történéseit velőkig, mély indítékokig boncolni ilyen messzeségből. Nehéz már belenézni abba a régi világba, amelyből István királyunk szívta a levegőt. Ezer év avarja rétegeződött az anyaföldre, a halottakra, s mindarra, amit föld, vér és szellem szövetsége termel egy szent tájon. Régészeink rendre csákányt szúrnak a múltba, s méteres mélyről hoznak felszínre hajdani ötvösműveket, kincset érő leleteket. Vajon mit vetne föl, mit mondana el egy szellemi ásatás Szent Istvánról és koráról, amit nemcsak holt múzeumi tárgyként tudnánk értékelni? Hiszen Európa történelmének kimagasló ténye volt az árpádi honvisszafoglalás, a szentistváni keresztény országalapítás és államszervezés. A Kárpát-medencében állandósította azt a rendező hatalmi erőt, ami előbb csak átmeneti jellegű volt, ami a honvisszafoglalás idejében már századok óta hiányzott. A magyar államiság Európa-rendező történelmi tényezővé vált, és hosszú századokon át az is maradt. A honvisszafoglalás nagy műve nem volt olyan egyszerű ezer évvel ezelőtt, mint ahogyan azt mi a könyvekből tanultuk. Nem is ment máról holnapra. Nagy elődeink mégis végrehajtották! Krónikáink, hagyományaink szerint Árpád nagyfejedelmünk a szittya-hunavar-magyar azonosság jogos örököseként Attila király hagyatékát jött birtokba venni. Az új árpádi honszervezést főpapjai és fejedelmei tanácsára „Gyermek Lajos” német császár már 907-ben százezer fős sereggel és hajóhaddal akarta megdönteni. Pozsony mellett zajlott le az élethalál küzdelem a német seregek és a dunai flotta teljes vereségével. A véres csatában Árpád nagyfejedelmünk három fia: Jutas, Tarhos és Üllő is elesett és ő is rövidesen belehalt a harcban kapott sebeibe. A Kárpátmedencéhez fűződő több évezredes életterünk ezzel az óriási életáldozattal kivívott győzelemmel elvitathatatlanná vált ősi örökségünk magyar birtoklása. „Amikor István király a tizes rendszert tette meg királysága alapjává, akkor voltaképpen csak elfogadta, átvette azt a 10-es szervezetet, amely a későavar-magyar népnél már mintegy kétszáz esztendeje a rendet jelentette hazánkban. Ennek a mondatnak megértéséhez tudnunk kell, hogy feltevésem szerint”- közli Dr. László Gyula régészprofesszor - „ az első magyar honfoglalás a VII. század vége táján történt. Első honfoglalóink (az úgynevezett grijfes-indiás övűek) temetőit jól ismerjük hazánkból, sűrűn benépesítik a Kárpát-medencét. E temetők belső rendjéből tudjuk meg azt, hogy tízes szervezetben éltek. Ezzel szemben Árpád magyarjainak temetőiből semmi sem vall erre. Nyilvánvaló tehát, hogy István a magyar királyság megszervezésekor elsősorban a korábbi itt élt magyar népre támaszkodott. Akárhogy is van: apja örökének nagy tehetségű folytatója, vagy a népi társadalomban rejlő erők pompás felismerője, mindenképpen nemzeti történelmünknek nagy egyénisége. Alakjának megidézése öntudatunk erősítője, tehát holt alakja élő erővé változik. A róla való megemlékezésnek éppen az a célja, hogy nem a misztifikált Szent Istvánt ünnepeljük, hanem arról a nagy emberről gondolkozunk, akinek műve bennünk folytatódik. ” Amikor Géza nagyfejedelem hívására, alig száz évvel a honvisszafoglalás után hazánkban a Szent Benedek szerzetesrend tagjai megtelepszenek, a magyar lélekben már csodálatos istenfogalom élt ősi hagyományaink világából. Ez a magyar lélek tökéletesnek, a legszebbnek tartotta azt a képet, a véridegen papok és az új hit eszmevilágával szemben. Nemcsak lelkében belül védte az ő istenét, hanem védte testével, vérével, fajtája minden hősiességével. Ebben a védelemben éppen olyan rendíthetetlen eszmeharcos, hős és vértanú volt, mint a későbbi ezer év alatt is mindig, amikor már keresztény hitét és keresztény eszméit kellett védenie! Ami nem sikerült Árpád nagyfejedelmünk korában a „Gyermek Lajosnak” és tanácsadóinak, azt a „kereszténységre való térítés” ürügyén végrehajtotta István király bajor Gizellával kötött házassága révén a királyi udvar német környezete. Akik a német befolyás ellen fellázadtak: Koppányt, Ajtonyt és Gyulát, István német segítséggel leverte. A „pogány lázadóként” legyőzött Koppány négyfelé vágott testét elrettentő példaként az ország négy részébe kiszögezték. Koppányban- ezer év után is- a magyar fajvédelem első vértanúját tiszteljük! Harcosra, hősre, a vértanúság elszántjára sújtott István király roppant erőtől duzzadó ökle. Mit vívódhatott ő benső önmagában, amikor borzalmas büntetésekkel, kegyetlen csatazajban csapolta fajtája és népe vérét? Mint kellett neki tudnia, hogy a „lázadó” valójában örök és nemes eszmék hordozója és hőse! Hatalmas lélek volt az, amely dönteni képes ott, ahol egek magasságába nyúló értékek ütköznek egymással! Szent István döntött - a hit dolgában. Aztán döntött népe életerejének kérdésében. És ezzel megint csak markolatig érő tőrszúrást tett. Lényegében szegre akasztotta apáink vérszerződését, pedig ez volt olyan szilárd tartókerete népének, mint a Kárpátok koszorúja. A törzsvéri uralom meleg, megszokott, családias rendje volt a magyar életnek. Ha a hit dolgában a nép ereit csapolta meg István, akkor az Alkotmány dolgában a fejeket vagdosta le. Értékes nemes főket, melyekből talán boldogabb ezer év hajolhatott volna a magyarság fölé. Szelíd mentség és kegyetlen erőszak, népének tizedelése és történelmi életútra terelése, ősi szokások, vér-alkotmány széttörése és ezer év erős állambölcseleti meghintés - ilyenek az Ő alkotásai. Ki veszi észre, hogy az egek szellemi magasságába kell nyúlnia annak, aki István királyra tekint? Hol van az a legcsiszoltabb koponya, amely egyensúlyba képes hozni ilyen ellentéteket? Az értelmen messze túlszárnyaló osztatlan emberi szellem hívő sejtelme adhat csak választ István király rejtélyére. Az, ami a magyarság szívében-lelkében él ezer éve, örök időkre. A gyermekszem Szent Istvánban talán csak a hittérítő szentet, a mai szem pedig talán éppen csak a vértapasztó zsarnokot látja. A gyermekszem színes emlékkoszorút fon föléje, a mai szem birodalomalkotó tehetségét, vasakaratát és erőszakát koszorúzza. Ha éppen nem akarja hangosan ócsárolni is ezeket. Az ábrándozó visszavárja az Ő alkotását, a tudóskodó magyarázza és korszerűsíti az Ő államgondolatát, a bíráló félve beszél róla, ha az új idők szellemében tárgyilagos akar lenni. A rosszindulatú propagandafogalom helyett hadd mondjuk el Radies Géza őstörténészünk szavaival, hogy „Géza nagyfejedelem és Szent István munkájának maradandó értéke, hogy az Árpád apánk halála után meglazult hatalmat ismét megszilárdították. Sajnálatos viszont, hogy ezt olyan politikai keretben hajtották végre, aminek több következménye károsan hatott a nemzet sorsának alakulására. A betelepített idegenekből egy nemzetellenes hatalmi bázis szerveződött, s a magyar másodrendű polgára lett hazájának. Üldözték, s ahol csak tehették, elpusztították ősműveltségünk szellemi és anyagi értékeit. A magyar nyelv nyolcszáz (800!) évig nem volt hivatalos nyelve az országnak, ezért az nem is műveltetett. A királyi hatalom elleni lázadásoknak ez volt az igazi oka és nem a keresztényesítés. A magyar és a magyarral rokon népek mindig türelmesek voltak vallásokkal és eszmékkel szemben: az egyetlen követelmény az uralkodói hatalom elismerése és szolgálata volt. Géza Szent István uralma alatt és az ő halála után legalább még száz évig nem is beszélhetünk erőszakos térítésről, ami akkor következett be, amikor a római egyház hazánkban is megerősödött. Éppen ezért nem hisszük, hogy Gézát és Szent Istvánt a vádlottak padjára kell ültetnünk - főleg azért, amiért legfeljebb csak úgy felelősek, hogy az ő munkájuk révén jöhetett létre, de azt sem hisszük, hogy nemzetünk e sorsfordulóját ki ne tárgyalhatnánk a tárgyilagos és oknyomozó történelemszemlélet keretében. Ezt tisztánlátásunk és nemzeti önismeretünk helyreállítása egyébként is megköveteli. ” A huszadik század elején divatossá lett a „szentistváni eszme”: ahogyan a szövege szólt, nem tudott megfogamzani bennünk. Szoros eszmei tartozékai kiásatlanok maradtak, és hiányos leletet senki sem tudna rászabni a magyar testre. Hiányoztak azok a képek, melyeket igaz és tiszta színek festenek meg a történelmi hasonlíthatóság fáklyafényéből. Egyetlen igaz hang: Szálasi Ferenc szólt bele ebbe a fénymázas sötétségbe, de társadalmunk alig értette, a hatalom pedig elnyomta azt is. Pedig ez a hang a szentistváni nacionalizmust sugalmazta, az eszmei tartozékaival együtt föltártat. Az igazit, az emelkedettet, a tisztát - a szent nacionalizmust. Amit még nem érintett a támadás veszélye és a visszahatás torzítása. Ez a szentistváni nacionalizmus nyitott kaput a testvémépek vérének és idegeneknek is. Ez volt az a nemzet, amelyről Laskai Osvát, a XV századi nagy prédikátor felejthetetlen szavait írja, amikor áttekint az országban lakó sokféle népek felett, „melyek nem csupán nyelvükben, de szokásaikban és erkölcseikben is felettébb különböznek egymástól. Ó, mennyi népet táplál ez az ország! S az összes többiek úrnője a hunok egykor szittya nemes nemzete, melyet ma közönségesen magyarnak neveznek, igazhitű, nagylelkű, erős és szintoly bátor, s ezért a fegyverforgatásban fáradhatatlan, számának és méltóságának érdemével méltán áll élén a többi népnek.” István király a nemzeti szellemnek volt hordozója, nacionalizmusára csak még nemesebb veretet ötvözött a keresztény eszme. Ez óvta meg a hazát és népét attól, hogy Trianon sújtsa már Mohács idején. Ez tett annyi mást magyarrá, és magyarán naggyá. Ez pótolta a vesztett és az apadó vért. Ez a nemzeti szellemből fakadt nacionalizmus táplálta az országot és népeit. Talán épp a Millenium ünnepén ferdítették csak el népi sovinizmusok, melyek már nem akartak Attila nemzete, Árpád és a szent királyok népe, a Szent Korona tagjai lenni. A Kárpát-Duna-Nagyhaza nemzeti szellemű nacionalizmusának éltető erejét pusztító, nép-nemzetiségi sovinizmusokra tördelték. A nemzeti nacionalizmus spektrumának gazdag színpompája helyett egy-egy rikító, szinte néptöredékek vérére, a zsongó szép zenekart nyelvét érdes szólamokra, Kárpátország remek szép testét - darabokra. Hová lett attilai örökségünk, István király Nagy Kárpátiája és az azt éltető nemzeti nacionalizmus? S a bokréta csak még tovább hulladozik szét a szennyes „alapszerződésekben” Isten kalapján. Apadnak, fogynak a magyar népi erők! Gyilkolják a csírába szökkent magyar életet és sterilizálják a meggondolatlan magyar lányokat! Nemzetirtás folyik a magyarok országában! Észre kell vennünk, hogy nem korunk nagy tévedése szerint vagyunk „egyenként magyarok”, hanem a magyar életerőből és tehetségből hosszú századokon át megérett nemzet rövidéltű fiai vagyunk. Nem mi rakjuk össze nemzedékről nemzedékre egyénekből a nemzetet, hanem a maradandó életű nemzet tesz bennünket magyar személyekké. Mindenkor a mi utódaink lesznek azok a későiek, akik betöltik a Kárpát-medencét és úgy hullatják könnyeiket, verejtéküket a földre, mint édes hazájukra. Mert föld, vér és szellem szövetsége teremt mindig változó, de soha el nem múló életet egy tájon. Ez legyen akaratunk ereje, küzdelmeink egysége és harcunk hite!
