Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)

2006-03-01 / 2. szám

A KARPATOKTUL LE AZ AL-DUNAIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) TESTVER! OLVASD A HUNGARISTA SZELLEM LÁPJÁT! «IÎÎV «*«3# A IjUNÇARlA SZABAÖSAQljÁRCOS CDOZQALOCD UpjÁ m 45. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2006. MÁRCIUS-ÁPRILIS ÁRA: 3,50 US dollár - Mo. 200 Ft EXKLUZÍV INTERJÚ POLGÁR LAJOSSAL 7 .ma Major Tibor „FELSZABADULÁSUNK" MARGÓJÁRA 3. oldal Dobszay Károly MÁRCIUS ÜZEN! 4. oldal Alföldi Géza SZÁLASI FERENC NYOMÁBAN 5. oldal Ernst Zündel-Eric Thomson HITLER, AKIT SZERETTÜNK, ÉS MIÉRT? 8. oldal Molnár Lajos AZ ÖRÖK KOPPÁNY SZELLEME MÁRCIUS 15-ÉN Sokakban felvetődik a kérdés, mi­ként kell ma megünnepelni 1848 már­cius 15-ét? Hogyan kell értelmezni ezt az eseményt ma? Hogyan szól 1848 szel­leme ma a Nemzethez? Vissza kell pillantanunk a magyar történelembe, hogy erre kielégítő választ kapjunk. Az elmúlt négyszáz év küzdelmei, a kopjafa­erdők rengetegei rémületként villannak fel előttünk, felkiáltva: valahol utat té­vesztettünk! - De hol? 896-ban, amikor Árpád bejött a vereckei hágón, rövid idő alatt egyesítette a kétmilliós magyar tör­zseket és stratégiailag biztosította a Magyar Birodalom területét, Atilla örök­ségét. A következő száz év alatt a Magyar Birodalom volt Európa legna­gyobb hatalma. Aztán jött a hittérítés és a nyugati kereszténység elterjedése, és ezt követte 997-ben az a belháború, melyet Koppány vívott az alakuló új világrend ellen. I. Szilveszter pápa még aggódva várta a híreket a keresztény magyarok sorsa felől: „ha a szkítákat cserbenhagyjuk, félelem fog el” - írta őszinte aggodalommal. A túlerő keser­ves küzdelem árán legyőzte Koppány seregét. Koppányt felnégyelték és a részeket az ország négy pontjára - Esztergomba, Veszprémbe, Győrbe és Erdélybe - küldték szét. Szabó Dezső „ Az elsodort falu” című regényében írja „Az ezeréves szentist­­váni tragikummal párhuzamosan való­sul meg újból és újból az örök Koppány tragédia. Koppány a megtartó magyar, aki a magyarság jövőjét, fejlődését a faj sajátos egyéniségében, ázsiai ősi adott­ságában látja”, aki folyton fellázad és folyton legyőzetik az idegen érdekek elleni küzdelemben. Az elkövetkező öt és fél évszázad alatt az Árpád-házi és vegyesházi kirá­lyok kora következett. 1301-ig kihal az Árpád-ház, amely már puszta létével megszabta, ki ülhet az ország trónjára: tehát csak magyar, s a magyarságon belül is csak a legneme­sebb ág tagja lehet magyar király. Az 1301-től 1541-ig tartó korszak a vegyes házassági királyok kora, amely a ké­sőbbi idegen uralom egyik akaratlan előkészítőjévé vált. Mátyás király az utolsó magyar király, akitől rettegett a Nyugat, 1490-ben meg­halt Bécsben. Ekkor tűnt ki, hogy mit jelentett nekünk, magyaroknak a Hu­nyadiak kardja. Ulászló, akit Dobzse Lászlónak gúnyoltak, a főurak bábja lett. Ekkor Miksa, az új német-római császár visszafoglalta Bécset, betört Magyar­­országra és a gyáva királytól vérlázító és jogtalan szerződést csikart ki. A szer­ződésben Ulászló beleegyezett, hogy Miksa a magyar trónt megtarthassa, ha Ulászló fiúága kihalna, a magyar korona Miksára vagy utódaira száll. Ez a szer­ződés törvénytelen volt, a magyarokat nem kötelezte. Amint a szerződés kitu­dódott, az 1505-ös rákosi országgyűlés ünnepélyesen elutasította a Habsburg tolakodást a következő végzéssel: „A Magyar Nemzet idegeneket sohasem fog királyul elismerni, s mindazokat, akik idegeneket támogatnak, vagy hoz­nak be, hazaárulóknak bélyegzi.” Miksa felbőszült ezen és Ulászlót haddal fenyegette, mire a gyenge ural­kodó beleegyezett, hogy ha fia szület­nék, azt Habsburg Annával, Ferdinánd nővérével fogja eljegyezni. A rendek 1507-ben újra kimondták országgyűlé­­sileg, hogy nekik Habsburg nem kell, a szégyenegyezség semmis, sőt nagyobb nyomatékül még Ulászló fiát, Lajost sem akarták megkoronázni, nehogy Annát behozza. Ulászló mindent ígért, könyör­­gött, hogy koronázzák meg fiát. 1508- ban megkoronázták Lajost, de Ulászló­val ígéretet tétettek az alkotmány meg­őrzésére, és hogy fia is védi a nemzet jogait. Lajost eljegyezték Máriával, Miksa lányával. Végre újra megállapodtak, hogy családjuk netáni kihalása esetén egymás országait öröklik. Ulászló a következő évben meghalt, Lajos pedig 1526-ban odaveszett a mohácsi csatá­ban, és sírbaszállt vele a nemzeti királyság is. A török hadak vonultak Buda felé, az ország pedig három részre szakadt. ► Hatvan éve történt: VÉRES MÁRCIUS 1946 Akkor is így köszöntött a tavasz és a március. A budai hegyek felől hideg, még a télre emlékeztető szél söpört végig a pesti utcákon. A járókelők szeméből még nem múlt el a háború és az ostrom okozta félelem, máris új félések ültek a lelkekre. A győztes hatalom katonái még ott cir­káltak az utcákon és a „felszabadítottak” valami utálatos, dörgölőző örömmel kö­szöntötték őket. A házakról gyorsan össze­­eszkábált vörös rongyok lógtak és a Markó utcai fogház előtt minden reggel ideges, nyugtalan tömeg várta, hogy kinyissák a fogház udvarára vezető kaput. Bent, a vöröstéglával burkolt falak által határolt udvaron három bitófa állt. Kissé távolabb az egyik sarokban egyetlen ki­­végzőoszlop várta a következő áldozatot. A frissen gyalult oszlopon rozsdavörös vérfoltok tanúskodtak az eseményekről. Imitt-amott fehér forgácsfoszlányok mu­tatták a bevágódó golyók helyét. A már­ciusi ég kéksége eltűnt a magas falak vágta négyszögben és alulról nézve ólomszürke volt az ég. Az udvarra néző emeleti ab­lakokban fürtökben lógtak az emberek mint Munkácsy Mihály „Ecce homo” című képén. A vérfoltos kivégzőoszlopot min­den héten ki kellett cserélni, mert már forgácsos volt a közepén. Körülötte a földet mindennap friss homokkal kellett beszórni, hogy eltüntessék a kiömlött vér bántó pirosságát. Bárdossy László vérét. Imrédy Béla vérét. Rajniss Ferenc vérét. Kolozsváry-Borcsa Mihály vérét. Szász Lajos vérét. Sztójay Döme vérét. És a töb­biek vérét. Rövid pár hónap alatt ötször cserélték ki az oszlopot és három kocsira való homokot szórtak köréje. 1946. március 12-én működésbe lép­tek a bitófák is. Az ablakokban ujjongó emberfürtök lógtak. Többen, mint más­kor. Akik korán hajnalban jöttek, közvet­lenül a bitók mellett állhatták. Páholyból nézhették az istentelen színjátékot. Uj­jongtak, őrjöngtek és köpködtek, mint egykor a római arénákban, amikor vadál­latok elé lökték Krisztus követőit. Akik ott voltak, öregkorukban kényelmes karos­székben ülve mesélhetik majd unokáik­nak a nagy népi cirkusz felejthetetlen ese­ményeit. Büszkén mondhatják majd: én is ott voltam, amikor hozták Szálasi Feren­cet. És hozták Hubayt, Budinszkyt. És hozták Csia Sándort és Gera Józsefet. És hozták Kassai Ferencet és báró Kemény Gábort. És hozták Kovarcz Emilt és gróf Pálffy Fidélt. És hozták Szöllősi Jenőt és Vájná Gábort. És hozták Beregffy Károlyt és Omelka Ferencet. És hozták a töb­bieket, rendre egymásután hónapokon, éveken keresztül. S mind az ötezer­háromszázat hozták, akiket a magyar nép nevében lődöztünk a kivégző oszlopo­kon és aggattuk őket a Markó utcai fogház piszkos és komor udvarán. Akkor 1946 tavaszának vérző idején. A halottak sírján akkor zöldéit ki a fii -ha elfelejtik őket.... Fiala Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents