Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-01-01 / 1. szám
TÖRÖKÖT FOGTUNK... __________»ITTVAKOET__________ 12. oldal Egyesek számára talán már rég lerágott csontnak tűnik Törökország uniós tagságának kérdése. Ha azonban arra gondolunk, hogy Európa foga e csontba könnyen beleváshat, akkor talán érdemes újra meg újra előásni, s tovább rágódni rajta. Számos török ismerősömmel beszélgetve azt tapasztaltam, hogy ők sokkal kritikusabban közelítik meg a kérdést, mint például mi, magyarok, a magunk tagságáét. Sajátos mozzanat volt az uniós döntéssel kapcsolatban, hogy amíg a magyar kormány egész Európában elsőként jelentette be a török tagság feltételek nélküli támogatását, addig Ausztria kormánya volt az, aki szinte az utolsó pillanatig igyekezett megvétózni. Mi lehet az oka annak, hogy az Osztrák-Magyar monarchia két utódállama ma ennyire ellentétes álláspontot képviselt. Történelmi emóciók hatnak tudat alatt? Egykor ugyan mi voltunk Európa védőbástyája az Oszmán Birodalommal szemben, de magányos küzdelmünkben a nyugat gyakorlatilag 150 évig cserbenhagyott bennünket. A helyzet voltaképpen csak Bécs második török ostroma idején változott. Ám addigra nemcsak sok erdélyi, hanem számos magyarországi nemes is a javuló magyartörök kapcsolatokban látta a Habsburgok nyomasztóan növekvő hatalmának ellensúlyozását. Ezzel szemben Ausztria jelenlegi, negativ álláspontját alapvetően pragmatikus megfontolások motiválják. A kis alpesi országban a lakosság arányához képest már most is tekintélyes mennyiségű török vendégmunkás él, s ez a jövőben komoly társadalmi konfliktusok forrásává válhat. Bécsben egyelőre nem égnek éjszakánként az autók, de már itt is mutatkoznak bizonyos jelei a fokozódó etnikai feszültségeknek. És bármilyen hosszú ideig is tart Törökország EU-s integrációja, ez egyszer majd mégis újabb vendégmunkás-hullám megindulását jelentheti nyugat felé. Könnyen afféle török „cunami -szökőár” támadhat, ez pedig a gazdaságilag fejlettebb „partok” közül Ausztriát éri el elsőként... Eltekintve attól, hogy maga az EU szerény véleményünk szerint már önmagában is leginkább egy vízfejű, óriáscsecsemőre emlékeztet, Törökország csatlakozása számos újabb, veszélyes kórokozó megjelenését okozhatja beteg szervezetében. Európában a második világháború befejezése óta a győztesek mindent megtesznek az erős nemzetállamok szétzüllesztése, illetve újjáalakulásuk meggátolása érdekében. Ezzel egyidejűleg természetszerűen szétesnek a soknemzetiségű nagy birodalmak is. A vasfüggöny lehullása után a korábbi keletközép európai országokban mégis újjáéledt a nacionalizmus, noha itt-ott eltorzult, soviniszta formában. A soknemzetiségű Törökországban egyre erősödik a központi hatalom. Ezzel egyidejűleg az iszlám fundamentalizmus reneszánsza figyelhető meg. E két utóbbi fejlemény komoly belpolitikai feszültségek kibontakozására utal. A török csatlakozás kapcsán tehát a következő súlyos kérdések vetődnek fel, melyeken a felelős európai politikusoknak illenék komolyan elgondolkozni: 1. Vannak-e egyáltalán, s ha igen, hol vannak Európa geográfiai határai? 2. Az európai lakosság eddig döntő többségében keresztény volt, vagy legalábbis szellemi, kulturális gyökereiben annak mondható. Megmarad-e hagyományos identitása, ha a csatlakozás után lakosságának csaknem fele iszlám vallású lesz? 3. A csatlakozással az EU külső határa Szíriával és Irakkal lesz közös, s így az Unió sem maradhat ki többé az újabb világháborúval fenyegető közel-keleti konfliktusokból. 4. Törökország NATO tag, ezen kívül az USA, Anglia, és Izrael legfontosabb katonai és stratégiai szövetségese. Ezen adottságok az EU-s tagság után alapvetően megváltoztathatják Európa eddigi közel-keleti politikáját. 5. A törvények lehetővé teszik, hogy soron kívül, gyorsan török állampolgársághoz juthassanak mindazon személyek, akik a belső-ázsiai (a törökkel rokon) népek fiai, és mohamedán vallásúak. A török tagságra számítva hamarosan hatalmas, nyomorgó tömegek bevándorlása várható, ám ők minden bizonnyal csupán „ugródeszkának” tekintik majd Törökországot, tovább vándorlásukhoz, Európa felé. Természetesen még számtalan más probléma is felmerül, de ezekre itt és most nincs mód kitérnünk. Egyesek fél évszázada azzal indokolták az Unió létrejöttének szükségességét, hogy ellensúlyoznunk kell az USA és Japán 2006. január-február gazdasági hegemóniáját. Ezzel szemben a világhatalmat kezükbe kaparintó internacionális csoportok az Európai Uniót a neoliberális globalizáció kialakításához tekintik fontos eszköznek. Hogy válhatna az EU az USA ellenlábasává, ha gazdaságilag, s még szellemi értelemben is mintegy tükörképévé lett? Az antant-országok volt gyarmatairól beáramló tömegek, vendégmunkások, a genfi menekültkonvenció segítségével bevándorló tömegek, s az illegális úton, embercsempészek segítségével érkezettek együttesen, gyakorlatilag már - az USA mintájára - ,jenkizálták” Európa nagyvárosait. Nem sokkal az után, hogy Törökország, bejelentette igényét az uniós tagságra, Izrael is jelezte hasonló szándékát, mondván, hogy lakosainak többsége amúgy is európai bevándorló. Maholnap a Független Államok Szövetsége, vagyis a volt Szovjetunió is csatlakozni akar és fog. Mindhárom esemény világossá teszi számunkra, hogy már csak Euro-Ázsiai Unióról lehet beszélni. Ezután hamarosan várható, hogy jelzi tagsági igényét Egyiptom, hisz a Sínai-félsziget ugyanúgy Ázsia része, ahogyan a fentebbi három ország! Afrika pedig részben már amúgy is Európa része, hiszen nem szabad megfeledkeznünk spanyol-Marokkóról sem! Az Európai Uniót rövidesen átkeresztelhetjük Euro-Afro- Ázsiai Unióra! Ezek után már csak egyetlen reményünk marad, és sok testvéremmel együtt gyakran ezért imádkozunk: M inderre azért nem fog sor kerülni, mert az EU szörnyszülött, beteg góleme nemsokára önmagától is darabjaira esik szét! Tarnóczy Szabolcs Ifj. Tompó László ERŐTELJES ERKÖLCSI KIÁLLÁST VÁRUNK AZ EGYHÁZTÓL Gyakori és jogos panasz, hogy a papság nem lép fel elég határozottan a liberális erkölcspusztítás ellen, azon „szép új világ” csábításaival szemben, amit a globalizmus, az EU képvisel. Tény, hogy nagyon kevés pap kiált egyértelműen nemet az abortuszra, a homoszexualitásra, a elválásra, az élettársi kapcsolatok elfogadtatására, a „nyílt házasságra”, hogy nem óvják híveiket a lelki nyomorékokat népszerűsítő tévé céltudatos erkölcsi fertőzésétől, vagy a liberális iskolák nyújtotta erkölcsi nihilizmustól. Félreértés ne essék: senki sem várhatja el egy paptól, hogy orvosi, pénzügyi, gazdasági szakember legyen! Azt azonban igen, hogy a hit és erkölcs őre legyen, hogy foggal-körömmel védje a Krisztus által rájuk bízott nyájat az erkölcsi fertőzéstől. Papok, teológusok némaságának okát keresve visszanyúlhatunk ugyan az 1789-es francia forradalomig (amikor például Párizsban - érsek jóváhagyásával! — eltávolították egy templom oltáráról az Oltáriszentséget, és helyébe meztelen fiatal nőt emeltek, hogy hódoljanak az „ész istennőjének”!), mégis célszerűbb, ha a második Vatikáni Zsinatig (1961-1965) tekintünk vissza. A Zsinatig a papok, teológusok többsége tudta, hogy a judaizmus, a talmudizmus homlokegyenest ellenkezik nemcsak a keresztény, de bármely más vallás nyújtotta etikával is. (A Zsinatig a jezsuita rendbe például nem lehetett zsidókat felvenni ! ) A Zsinaton viszont megtörtént az, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: zsidó származású papok igyekeztek komoly sikerrel eltávolítani embermilliókat Krisztustól és az Egyháztól. Korántse gondoljuk azonban, hogy a judaizáló szellem azóta csupán liturgikus vonatkozásokban (például a régi oltárokat modemekre cserélésében, a szent ostyának a hívek kezébe adásában, a régi egyházi énekek rockzenével való helyettesítésében) mutatkozik meg! Sokkal inkább abban, hogy egyre kevesebben ismerik a hit alapigazságait. így fordulhat elő, hogy a zsidó származású Teilhard de Chardin hatására olyan „hittankönyvekből” is tanítanak, amelyek tényként könyvelik el a darwini evolúciót - megfeledkezve arról, hogy azt Darwin halála előtt visszavonta, és nincs ma már egyetlen természettudós sem, aki eredeti formájában hinne benne, viszont egyre több, aki teljesen elutasítja. Mérhetetlen csalódást okoz továbbá a hitüket megőrző papoknak és hívőknek, sőt felháborodást vált ki belőlük, hogy vannak vezető egyházi személyek, és pedig nem is kevesen, akik számára a nemzethez tartozás természetes érzete szinte semmit nem jelent. Ez is az erkölcsi nihilizmus következménye. Ugyanis a hívek igenis elvárják a papoktól, teológusoktól, hogy a szószéken ne általánosságokban beszéljenek (mint a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjai, akik nemrég nemzetünk mai állapotát sirató körlevelet adtak ki, imádkozáson túli iránymutatás nélkül), hanem mindig nevezzék nevén a gyermeket: bátran szóljanak a liberális erkölcs csődjéről és azokról az etikai értékekről, amik nélkül nincs család és nemzet. Volt idő, amikor a magyar papok életüket adták hazánkért, mint a ferences Kapisztrán Szent János vagy a minorita Kun András. Volt aztán, aki, mint Boldog Özséb, csak magyarként akart szerzetes lenni: pálosként. Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Tóth Tihamér vagy Ravasz László írásai, prédikációi pedig felrázták nemzetünket sokkos állapotából 1920 után. De voltak erkölcsileg feddhetetlen, ízig-vérig keresztény államférfiaink is, elég legyen csak a nyilaskeresztet nemzetünk jelképének tekintő Szent László királyra, vagy az utolsó törvényes magyar miniszterelnökre, Szálasi Ferencre utalnunk. Hol vannak ma e példaképek? Vannak ugyan a keresztény erkölcsért és a magyarság öntudatáért síkraszálló papok és lelkészek ma is (gondoljunk csak Böjthe Csabára, vagy id. és ifj. Hegedűs Lórántra, Tőkés Lászlóra), de elszomorítóan kevesen. És mit szóljunk aztán a sok „keresztényinek nevezett újságról, könyvről? Az olvasó bizony kénytelen megkérdőjelezni keresztény mivoltukat. E nyomdatermékekről (íme néhány: Új Ember, Vigilia, Mérleg, Távlatok, Reformátusok Lapja, Confessio, Theologiai Szemle, Evangélikus Élet) túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy veszélyesebbek, mint a nyíltan liberális, baloldali lapok, mivel kereszténynek mondják azt, ami minden, csak nem az. Hemzsegnek a tartalmatlan, íztelen, mi több, hol nyíltan, hol burkoltan keresztény erkölcsi- és hitigazságokat megkérdőjelező, vagy égető erkölcsi problémákról hallgató cikkektől, amiket akár az Országos Rabbiképző Intézet tanárai is megírhatták volna. Ősi igazság: nincs szánalmasabb, mint amikor egy népet a lelki vezetői is cserbenhagynak. A magyar népet pedig évtizedek óta hagyják cserben lelki vezetői: régebben a békepapok, ma - ami a legveszedelmesebb - a liberalizmustól megfertőződött „modern” papok, lelkészek, akik báránybőrbe bújt farkasok. Csak tőlük mentsen meg a Mindenható!
