Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-01-01 / 1. szám
2. oldal «lîîVAKÔfcî 2006. január-február ► bizonyítják, hogy a kitörés előtt Budapest védelme mind az élőerő-, mind az eszközfelhasználás tekintetében igen hatékony volt, kivált, ha a védelem fizikai eszközeit a támadás fizikai eszközeivel hasonlítjuk össze. 1945. február 10-ére Pfeffer-Wildenbruch, a védősereg parancsnoka arra a következtetésre jut, hogy a további ellenállás értelmetlen, a szovjet erő a még német-magyar kézen levő budai részeket is elfoglalja. Napirendre kerül a megadás vagy a kitörés alternatívája. A német parancsnok természetesen az utóbbit választja, katonai becsülete ezt írja elő, a jogos félelem a brutális szovjet megtorlástól erre ösztönzi. A kitörés időpontja: február 11. 20 óra. A kitörés pillanatában a német-magyar erők létszáma még mindig több volt, mint 40 000 fő, igaz közülük már 10 000 sebesült. Fogságba esésük során egy részüket a szovjetek megölték. A kitörési hadművelet során kb. 23 000-en indultak el, a sebesültektől eltekintve is voltak néhány ezren, akik visszamaradtak, közöttük olyanok is, akik nyíltan vagy rejtve átálltak az ellenséghez. Az indulók közül közel 20 000 katona halt hősi halált, köztük 4000 magyar. A német frontvonalat kb. 700-an érték el, 630 német és 70 magyar. A védőseregnek összességében kb. a fele került hadifogságba, több ezer foglyot még azelőtt megöltek, mielőtt elértek volna a hadifogolytáborba. A kitörés Budapest hősi védelmének méltó befejezését jelentette, azt t. L, hogy a benne résztvevőnek vagy sikerül életét, esetleg további harcképességét is megmentenie, vagy inkább vállalja, hogy harcban esik el. Ha Budapest védelme a kitörés előtti ideig Eger várának védelméhez volt hasonló, akkor a kitörés Zrínyi Miklósnak és társainak a szigetvári kitöréséhez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi esetében senkinek nem volt esélye a megmenekülésre. A támadó német-magyar erők első hulláma a mai Moszkva tér, Széna tér és a Városmajor felé próbált előrenyomulni. A szovjetek azonban számítottak erre a kitörési irányra, lesben álltak és erőteljes tűzcsapást mértek a támadóvá vált védőseregre. A legtöbb halottat (kb. 5-6000-t) az első néhány óra infemója követelte. A Szilágyi Erzsébet fasort és a környező utcákat német hősök holttetemei borították, úgy, hogy a következő hullámban érkezőknek a halottak között szökdelve kellett nyomulniuk. Szűk utcákban a kézifegyverek és a gránátok tüzében futottak vagy kúsztak előre. S ha nagy is volt a szovjet tűzcsapása, a kitörők nem adták olcsón az életüket. Halálmegvető bátorságukkal, azzal, hogy szinte extázisbán törtek ellenfeleikre, helyenként a szovjet katonákat is megrémítették és kaotikus futásra kényszerítették. Leírások tanúskodnak arról, hogy olykor szovjet egységek is fejvesztve menekültek. Lassan azonban e katonák lőszere elfogyott, s egyre többük előtt lett világos, hogy menthetetlenül szovjet kezekbe kerülnek. Ezek egy része így az öngyilkosságot választotta, Pfeffer-Wildenbruch és környezete - feltételek kikötésével - megadta magát. A német tábornok hadifogságba került, ahonnan 1955- ben szabadult. Hindy Iván vezérezredest szovjet hadifogságból, mint „háborús bűnöst” kiadták a magyarországi kommunista hatóságoknak, és a „Népbíróság” ítélete alapján kivégezték. A budai erdőkbe végül is kb. 15-16 000 katonának sikerült kijutnia, közülük kb. 3000-en fogságba estek. Őket a helyszínen agyonlőtték, és sokukat megkínozták, mielőtt megölték. A szovjet bosszú nem egyszer bestiális tettekben jutott kifejezésre. Az elfogott, még élő sebesültek nagy részét agyonlőtték, harckocsijaikkal halottakat és élőket tapostak el, például február 12-én, a hajnali órákban az Ostrom utcán 5 szovjet tank robogott át a még élő sebesültek halmain: ugyanezen az éjjel a János Kórháznál magukat megadó német katonákat agyonlőtték: holtakat fejeztek le, a német hadsereg mellett tevékenykedő ukrán vagy orosz nemzetiségű segédszolgálatosokat karddal kaszabolták le, számukra nem volt irgalom. A Királyi Palota alatt működő német katonai kórházat felgyújtották (a sebesültek 40%-a magyar volt). Ápolónőket és sok más nőt is megerőszakoltak: egyáltalán a zabrálás, a rombolás, a nőknek sokszor több katona általi megerőszakolása itt még erőteljesebben jelentkezett, mint pl. Pesten. Polgári lakosokat sem csupán azért hurcoltak el, mert Malinovszkijnak - a hosszú időt igénybe vevő és nagyon sok áldozattal járó ostromot megindokolandó - nagyobbnak kellett feltüntetnie az ellenálló erőt, mint amekkora az a valóságban volt, de azért is, mert a sztálini hódításhoz nagyon sok kizsákmányolható rabszolgára volt szükség. A liberális történészek a kitörést felelőtlen és értelmetlen akciónak tekintik. Még sohase hallottam azonban, hogy valaki Zrínyi kitörését felelőtlennek vagy értelmetlennek minősítené. Buda védőinek ez a tette része volt annak a hősi harcnak, amit a II. világháborúban a tengely fegyveres ereje vívott a nyugati kultúra, a keresztény Európa védelmében az istentelen, barbár, zsarnoki, kizsákmányoló sztálinizmus ellen. Része volt annak a hősi harcnak, amelyet a magyar fegyveres erő Horthy bukott kiugrási kísérlete után hungarista vezetéssel is folytatott ugyancsak e célok érdekében. Része volt annak a hősi harcnak, amelyben Budapest igazi erőddé vált, az európai civilizáció védőbástyájává. Fővárosunk méltán érdemelte ki a Nemzetvezető által adott kitüntető címet: a Hősi Kitartás Városa. Dobszay Károly VÁLASSZ, MAGYAR! „Az élet vize jobbfelőlforr, A halál vize balfelől: Válassz, magyar! - ifit az egyik, A másik vénit és megöl. Válassz, magyar, az ifjúságból Vagy a halálból szabadon: Tündérország legyen-e földed, Vagy lángoló, sivár vadon!... ” (Erdélyi Józsefi Milyen választási lehetőségei maradtak a magyar népnek? - tesszük fel akaratlanul a költői kérdést, hiszen újra választások előtt áll az ország. Mielőtt - tévesen - rögtön pártokban kezdenénk gondolkodni és latolgatni a soha be nem váltott ígéretekben bővelkedő hétpróbás nemzetmentőink névsorát, a magyar népnek el kellene végre döntenie, hogy mit akar. Emberhez méltó életet, reményteljes magyar jövőt, vagy vegetálást, nap mint nap újabb és újabb csalódásokat, keserűséget, reménytelenséget. Ez a döntés pofonegyszerünek látszik, de ahogy az utóbbi tizenöt év tapasztalatai megmutatták, a magyar nép nem tudja magát elszánni a döntésre, vagyis eddig úgy döntött, hogy nem akar semmit. Közben már majdnem kihúzták a lábunk alól az egész országot a jól ismert zsebpártiak, bármelyik oldalon is álljanak látszólag. S ma már ott tartunk, hogy a jelenlegi viszonyok között tulajdonképpen semmilyen választási lehetőségünk nem maradt. Egyszer és mindenkorra el kellene döntenünk, hogy mit is akarunk. Ha ez megtörténik és a látszat ellenére a vegetálás helyett mégis az életet választjuk, akkor, de csakis akkor kezdődhet valami egészséges ebben az országban, melynek következtében újra lesz választási lehetőségünk. Nem a rossz és a még rosszabb között, a kistolvaj és a nagytolvaj között, hanem az erény és a becsület között, a jó és a jobb között. Ehhez azonban először el kellene söpörni mindent és mindenkit, ami és aki itt az utóbbi tizenöt évben a magyarság kárára volt, a magyarság érdekei ellen munkálkodott, bármilyen trikolórba is csomagolta bóvliját. Itt már csak egy forradalom segíthet. Nem az utcán, hanem a fejekben kitörő forradalom, hogy újra megtanuljunk látni. Hogy újra megtanuljunk bátran kiállni a saját érdekeinkért, legyintve velejéig hazug, átmeneti „világhatalmak” intelmeire és fenyegetőzésére, mert csak így vehetjük újra kezünkbe sorsunk irányítását. Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy az Orwell által zseniálisan megjósolt Nagy Testvér már nem keletről figyel, hanem időközben nyugatra költözött. Onnan vigyáz ránk földi halandókra, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Az őrtornyok nem tűntek el, csak gazdát cseréltek. Mert a háttérben egy láthatatlan erő mindig úgy igazítja a dolgok menetét, hogy szabadok azért sohase lehessünk. Még a mindenkori Nagy Testvér sem szabad. Őt is irányítják. Sőt, csak abból lehet igazán „kimagasló egyéniség”, aki elfogadja a láthatatlan játékszabályokat, különben még a hatalom közelébe sem kerülhet. S ha a mindenkori amerikai elnök (gyengébbek kedvéért a jelenlegi Nagy Testvér) is egy láthatatlan, mégis könnyen felismerhető háttérerő foglya, akkor hogy képzelhetjük, hogy mondjuk Magyarországon az történhetne amit mi magyarok akarunk? Ezért a „demokratikus” választások teljesen fölöslegessé váltak. Ha egy párt vagy egyes személyek ezt nem hiszik el és azt gondolják, hogy a népakarat döntése szent és sérthetetlen, nagyon gyorsan visszacsapódnak a valóság kőkemény talajára. Erre a legutolsó jellemző példa a Palesztinában megtartott és a demokratikus elképzeléseknek százszázalékosan megfelelő választások voltak. Mivel olyan párt nyerte meg abszolút többséggel a választásokat, amelyik radikálisan és jogosan csak a palesztin nép érdekeit képviseli, Izrael és természetesen Amerika is rögtön úgy döntöttek, hogy nem állnak szóba az új kormánnyal. Ennyit a demokráciáról és annak mai gyakorlatáról. Mindezek felvázolása után van még valaki, aki elhiszi, hogy például a magát a nemzeti érdek egyedüli képviselőjének aposztrofáló FIDESZ négy évig kormányozhatná az országot (ahogy már kormányozta egyszer), ha nem a láthatatlan háttérhatalom szája íze szerint cselekedne? A tapasztalat azt mutatja, hogy van. A választópolgárok majdnem fele legutóbb rájuk szavazott és most is rájuk fog szavazni. Ez a „nemzeti oldal”. A másik fele pedig legutóbb visszaválasztotta (és könnyen előfordulhat, hogy továbbra is megtartja) a hatalomban a látszólag egyre változó, de valójában ugyanazokból álló, magát most éppen szocialistának nevező párt „szakértőit”. Megtetőzve az örök liberalizmust képviselő SZDSZ jómadaraival. A kör bezárult. Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország. Itt már csak egy forradalom segíthet. A fejekben kitörő forradalom. Hogy újra megtanuljunk látni és dönteni tudjunk. Különben választhatunk amit akarunk az idők végeztéig - mindig ugyanazt kapjuk cserébe. Mindent elölről kell kezdeni, mindent újra kell értelmezni. Ez az egyetlen lehetőségünk maradt, hogy megállítsuk a tizenöt évvel ezelőtt kiválasztottak által tudatosan, tervszerűen ránk erőszakolt öngyilkos áldemokráciát. El kell kergetni becsapóinkat, kirablóinkat, tönkretevőinket, de nem úgy, hogy a verejtékünkön szerzett zsákmányt azért megtarthassák. Mi magyarok a gyorsan felejtők és a gyorsan megbocsájtók népe vagyunk. Szinte már alig emlékszünk rá, hogy mit is műveltek itt valamikor Kun Béláék, Rákosiék, Kádárék vagy manapság mit művelnek ezerszínü, ezerszívű utódaik. De azt is gyorsan elfeledjük, hogy a nemzeti színekben tetszelgő FIDESZ legutóbb épp csak néhány hónapja tört rá ismét a saját nemzetére, amidőn korábbi hangzatos ígéretei ellenére, végül mégis Románia Uniós tagságának támogatása mellett szavazott, ami a 2004. december 5-i gyalázatos eredményű népszavazás után az elszakított erdélyi magyarság újabb szembeköpését jelenti. Oda jutottunk, hogy itt nemzeti szempontból már csak egy segíthet: a radikális változás. Ehhez azonban bátorság kell. Ne szavazzatok a kis pártokra, mert minden ilyen szavazat csak elveszett szavazatnak számít - kiáltják az örök gyávák, az örök meghunyászkodók, ha felvetődik, hogy a valójában már régóta kétpárti uralom ellenében ideje lenne végre valami valódi alternatívát felvonultatni. Jó lenne végre felébredni a csipkerózsika álomból és valami igazán merészet megpróbálni. Mondjuk bátran kiállni a választások alkalmával is a ma még kicsinek számító, de holnapra akár a legnagyobbá is válható, magyar radikalizmust és a radikális változásokat követelő pártok mellett. Azok mellett, akik ebben az országban a legtermészetesebb módon csak és kizárólag a magyarság érdekeinek képviseletét tekintik elsőrendűnek. Régi sérelmeinket félretéve, tegyünk már végre egy nagyot és mutassuk meg a hatalom bűvöletében sütkérező kiválasztott szélhámosoknak, hogy semmi sem tart örökké. Csodák maguktól nem történnek. A csodát akarni kell. És főleg hinni kellene újra abban, hogy mindent meg lehet bármikor változtatni. Nem üres szólamokkal, nem üres ígéretekkel, hanem kitartó akarattal és főleg bátorsággal. Ha úgy tetszik, egyedül a világ ellen. Mert csak a bátraké a jövő. Az örök megalkuvóknak, az örök meghunyászkodóknak nem terem soha babér. Gyávaságukat magyarázhatják ezerképpen, az idő előbb utóbb könyörtelenül elszáll felettük és nem marad más utánuk, csak egy nagy üresség és a fejfájukon majd az a felirat ékeskedik, hogy „itt éltem, de minek?” És ha végül mégis úgy gondoljuk, hogy van még bőven időnk dönteni vegetálás és élet között - ám legyen ! Ha csak cirkusz kell a népnek, meg holokauszt-törvény, meg buzi-fesztivál, meg szappanoperák a tévében, meg coca-cola-kultúra, meg globalizált hülyítés - ám legyen! Lehet választani. Kinek-kinek a kedve szerint. Szabadon. Amíg bele nem döglünk. Bár - az élet mellett is dönthetnénk már végre.
