Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-11-01 / 6. szám
2005. november-december «lîîVAKÔfcî 9. oldal Leon Degrelle A LEGYŐZÖTT ELHALLGATTATÁSA A francia származású feledhetetlen Leon Degrelle tábornok (Belgium, 1906-1994) a második világháború utolsó életben maradt nagy, keresztény és jobboldali politikai és katonai vezetője volt. Húszéves korára már 5 könyvet írt és saját lapját szerkesztette. Keresztény meggyőződéséből belépett a Katolikus Akció Mozgalomba, aminek rövidesen vezetőjévé vált. A jogtudomány, politológia, teológia, archeológia, képzőművészet és filozófia éles eszű tanulmányozójaként Degrelle 26 éves korában, értelmi és érzelmi képességének teljes bevetésével megalapította a Rexista Pártot, hogy véget vessen a belgiumi plutokrácia könyörtelen uralmának, és létrehozzon egy nemzeti és keresztény értékekből táplálkozó „nemzeti közösséget”. 29 éves korában az ő pártja lett a legnagyobb a Belga Parlamentben: az ő lenyűgöző írásai, szónoki képességei és emberfeletti energiája 1936. május 24.-én 36 rexista választott képviselőt juttatott be a törvényhozás házába. Hitler, aki nagyon csodálta a nyílt, dinamikus Degrelle-t, egyszer azt mondta neki: „Ha lenne fiam, azt szeretném, ha olyan lenne, mint Ön.” Amikor elkezdődött a háború, létrehozta a maga Waffen-SS elit gyalogos ezredét, amely a félelmetes keleti fronton harcolt. Ott az egykori kiváló szónok rövid idő alatt a kézitusákban vívott harcok során a legmagasabb tiszteletben és kitüntetésben részesült. Degrelle, a harcos arra kényszerült, hogy bajtársai temetésén is ott legyen: a vörös gőzhenger ellen vívott harcok után az ő ezrede 800 harcosából csak ő és két baj társa maradt életben. A következő írásával, amely az „Forradalmi életem” című könyvének egy részlete, emlékezünk a nemzeti és jobboldali erők 60 évvel korábbi tragédiájára, és egyben bemutatjuk olvasóinknak a hazánkban kevésbé ismert Leon Degrelle-t, az elbűvölő írót, aki a sikerei mellett türelmesen elviselte az üldöztetéseket és a rágalmakat, és humora, lelkesedése segítségével a háború után is folytatta küzdelmét szóval és tollal a képmutató ellenségeivel szemben, lelkesítve a igazságért harcolók következő nemzedékeit. Mihez van még joguk közülünk azoknak, akik elmenekültek a Keleti Front végső poklából 1945-ben, sebektől elborítva, szomorúságtól letaglózva, fájdalomtól gyötörve? Halott emberek vagyunk. Halott emberek, akiknek van kezük, lábuk és lélegeznek - de halottak. Kimondani egy igaz szót nyilvánosan vagy leírni néhány sort hazugság nélkül, miután fegyverrel a kézben harcoltunk a Szovjet ellen - mindenekelőtt egy „fasisztának” nevezett vezért követni - ez a „demokraták” számára azonnal „provokációnak” tűnik. Egy köztörvényes bűnöző számára mindig lehetséges a kimagyarázkodás és az önigazolás. Az apját ölte meg? Az anyját? Bankárokat? Rokonait? Visszatért-e azután a bűnöző élethez? Majd a világlapok közölni fogják az „emlékiratait”; bombasztikus címekkel adják közre bűncselekményei történetét, díszítve különféle csúf részletekkel. Nem tesz semmit, hogy a téma egy gyalázatos gyilkosság vagy tíz lelkes utánzójának egyike. Amerikában egy legközönségesebb gyilkos klinikai jellemzését több kiadásban kinyomtatták, és dollár milliós hasznot hozott a megszállott, szőrszálhasogató elemző Truman Capot számára. Más gyilkosok, nagyrészt olyanok, mint a néhai „Bonnié és Clyde”, hősként vannak ábrázolva fdmekben, sőt divatot diktálnak a felső tízezer sétáló utcáin. A politikai okok miatt elítéltekre ez jelenleg nem érvényes. Politikai zászlójuk színe dönti el, hogy mentegetik vagy gyalázzák őket. Egy bárdolatlan, vidéki fajankó, aki egy banda vezére lett a szélsőbaloldali Népfrontban az 1930-as évek Spanyolországában, aki gátlástalanul legépfegyverezte a hazafias nacionalistákat, képes volt - ugyanabban a Spanyolországban, ahol a honfitársait legyilkolta - szabadon, hosszasan, a madridi legnagyobb forgalmú újságban, több százezer példányban kifejteni a véres kalandjait, mint baloldali spanyol ember. De nekünk emlékeznünk kell, hogy—ő a baloldal embere volt. Neki joga volt gyilkolni és azután kérkedni a gyilkosságával. Valójában a baloldalon az embernek mindenhez joga van. Bármik is voltak a bűnök - igen, a tömeggyilkosságok -, amiket minden marxista rezsim elnéz, senki sem fog még görbe szemmel sem nézni a marxista gyilkos személyre. A konzervatív jobboldal azért nem, mert ostobán azzal büszkélkedik, hogy „nyitott a dialógusra” az esküdt ellenségeivel. A baloldal pedig azért nem, mivel mindig kitart a becsben tartott bérencei mellett. Egy forradalmi agitátor, kommunista gerilla és Castrónak a Regis Debray-hoz hasonló bizalmasa rokonszenvező meghallgatásra számíthat mindenütt. Száz burzsoá újság fogja világgá kürtölni a legújabb eszméit. A pápa és De Gaulle tábornok siet majd a védelmére, és arra hivatkozik, hogy nem lehet kivégezni abban az országban, amelyet fel akart forgatni; az egyiket a pápa tiarája, a másikat egy tábornok kalapja alatt. Hogyan kerülheti el valaki az ellentétes sorsot, Robert Brasillachnak, a háború alatti legnagyobb francia írónak a sorsát? A hazája iránti szenvedélyes szeretete ellenére, amelynek életét és munkásságát szentelte, az 1944-es „felszabadulás” a költő számára azt jelentette, hogy 1945. február 6-án könyörtelenül kivégezték. Egyetlen tiszti kalap sem volt látható a védekezése során, de egy paszományos kalapú tiszt adta meg a jelt a kivégző osztagnak, amely agyonlőtte ezt az írót. A visszataszító anarchista Dániel Cohn-Bendit-et - aki Németországban született, de éppen úgy Franciaországban is agitált - csak tessék-lássék kereste a francia rendőrség. Magától értetődő, hogy a rendőrség sohasem találja meg, még akkor sem, ha ő arra készül, hogy az egész országot a levegőbe röpítse. Bombasztikus szólamait (amelyek amennyire lázítók, ugyanannyira középszerűek voltak) a kapitalista kiadók útján közzé tudta tenni, oly mértékben és olyan módon, ahogy óhajtotta. Számomra mulatságos volt, hogy bőséges honoráriumot jelentő csekkeket vágott zsebre, amiket azok adtak neki, akiket el akart pusztítani. A szovjetek 16,5 millió ember csontjaira alapozták a diktatúrájukat. De ezt a tömeges mártíriumot a finom társaságokban nem illik említeni... Nyikita Hruscsov, a tömeges halállal járó ukrajnai éhínség komisszárja, egy közönséges sertéspiaci szélhámos, paraszt orrán nagy csicseri borsó-szemölccsel, az izzadós ember, akinek öltözéke olyan volt, mint egy kacattár, miért ne járhatta volna körül diadalmasan az Egyesült Államokat, karján az öreg feleségével, kíséretében az USA kormányhivatalnokaival, talpnyaló billiomosaival, francia „kán-kán”táncosokkal és a Kennedy-klán virágaival? Nyikita még azt is megengedte magának, hogy izzadt cipőjével verte az asztalt az ENSZ közgyűlése közben, anélkül, hogy kidobó embereket hívtak volna. Ugyanilyen hangulatban hajtotta le méltóságteljesen Alekszej Koszigin, bolsevik miniszterelnök-helyettes a rosszul főtt krumplihoz hasonló fejét, hogy megkapja a babérkoszorút Franciaországtól. A franciák még mindig elájulnak az auschwitzi történetek miatt, mint a nők - de teljesen elfelejtették a katyni néhány ezer lengyel tisztet. Ezek a tisztek 1939-ben egy Franciaországgal szövetséges állam hadseregében szolgáltak; a lengyel társadalom elitjét alkották, és a Szovjetunió lelőtte őket, mint a kutyákat. Magának Sztálinnak, a huszadik század legszömyübb gyilkosának, a kérlelhetetlen zsarnoknak, aki évtizedeken át esztelen módon gyilkoltatta le a saját népét, munkatársait, tisztjeit és családtagjait, azok egyikének kellett lennie, akik csillogó aranykardot kaptak a legkonzervatívabb uralkodótól, Anglia királyától. Őfelségének fogalma sem volt róla, hogy milyen hátborzongató ajándék volt ez egy ilyen bűnözőnek. De ha mi, a második világháborút túlélő fasiszták olyan szemtelenek vagyunk, hogy kinyitjuk a szájunkat egy pillanatra, akkor a következő pillanatban „az igazi demokraták” ezrei őrjöngve sikoltozni és csaholni kezdenek - megfélemlítve barátainkat, akik buzgón kémek minket: „Vigyázzatok, hogy mit mondotok”! Mivel kapcsolatban vigyázzunk, hogy mit mondunk? A Szovjet most ennyire tiszteletre méltó? A világ 44 éven át [a szerző ezt 1989-ben írta - a szerk.] szemlélője volt sok mindennek, így számos alkalma volt tudatára ébredni a bolsevik gonoszság mélységének. A világ látta Kelet-Németország 1953-as és Magyarország 1956-os tragédiáját: mindkét országot szovjet tankok tiporták el, szabadságvágyuk feléledésének megtorlásaképpen. 1968-ban a ENSZ szemtanúja volt, hogy a kommunista betolakodók százezrei Csehszlovákiát eltaposták és szájkosarat raktak rá, mint egy állatra. Ez a nép egy megdöbbentő naivitásnak esett áldozatul: azt álmodta, hogy észrevétlenül ki tud csúszni a gályarabság jármából, amelyet Moszkva rakott a fejére. A világ nem hivatkozhatott tudatlanságra annak láttán, hogy a Szovjetunió számos népet elnyomott a Finn-öböltől a Fekete-tenger partjáig. Ezek az agóniák világosan mutatják, hogy milyen borzalmakat szenvedett volna Európának nem az egyik, hanem mindkét fele, ha Sztálin Berlinen túl tudta volna vinni a tankjait, minden irányban, Anglia partjáig és a Gibraltár sziklájáig. Az 1942. novemberi sztálingrádi pokoltól az 1945-i berlini pokolig 900 nap telt el borzalommal és félelemmel. Ez egyre elkeseredettebb küzdelem volt egyre borzalmasabb szenvedésekkel, és ennek esett áldozatul az a több ezer fiatal, akik önként, szabad akarattal elhatározták, hogy kimennek a frontra. Egyesek önként vállalták a halált: a vörös tankok betűszerinti értelemben sárba taposták őket. Ezek mindenüket feláldozták, hogy a Vörös hadsereget a borzalmas számbeli túlereje ellenére feltartóztassák vagy lassítsák; hogy feltartóztassanak egy áradatot, amely a Volgától eredt és Nyugat- Európa felé tart. 1940-ben csupán egy hét telt el attól, hogy a német Wehrmacht Szedánhoz közel áttörte a francia frontot, addig, hogy győzelmesen elérte az angol Csatornát. Mi történt volna, ha a német Keleti Fronton az európai harcosok - akik között 28 országból 400 000 nem-német önkéntes volt - oly kétségbeesetten vonultak volna vissza, mint a belgák és a franciák? És ha a brutális küzdelem hosszú három évén át nem fejtettek volna ki méterről méterre egy valóban emberfeletti ellenállást a bolsevizmus áradatával szemben? Megmondom Önöknek: egész Európa el lett volna árasztva a megszabadulás lehetősége nélkül 1943 végén vagy 1944 elején, mielőtt Dwight Eisenhower tábornok megérkezett volna a tankjával az első almafájához Normandiában. Azóta 44 év telt el. Minden európai ország, amelyet a szovjetek meghódítottak - Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Kelet-Németország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária - az ő könyörtelen uralmuk alatt maradt. Mihelyt a legkisebb felkelés történik Kelet-Berlinben, Budapesten vagy Prágában, megérkeznek a motorizált boxerek. A szovjet tankok leverik az álmodozókat a felkelés kezdeti stádiumában. A nyugati szövetségesek, akik oly oktalanul „együttműködtek” Sztálinnal, 1945-től kezdve lassanként kiábrándultakká válnak. Az első jel az volt, amikor Churchill azt suttogta Trumannek, amikor távoztak egy tanácskozásról, amelyet Sztálinnal, a második világháború igazi győztesével folytattak: „A rossz disznót döftük le!” Mily patetikus és késői sajnálkozás: „A rossz disznót döftük le!” Igen, Winston, az ön korábbi, jó disznója” jelenleg óriási sárkányként terpeszállásban áll Európa és Ázsia felett, tüzet lehel a vigadozása; a sárkány farka Vlagyivosztoknál, és az orra Franciaország határától 120 mérföldre. ►
