Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-11-01 / 6. szám
2. oldal «lîîVAKVfcî 2005. november-december Major Tibor: 1956. NOVEMBER 4. SZABADSÁGHARCUNK GYÁSZNAPJA Az 1956-os nemzeti forradalom és szabadságharc szellemi és lelki indítékait az 1945-ben elvesztett szabadság és állami függetlenség visszaszerzésének akaratában jelölhetjük meg. Az országvesztést követően, a legördült „vasfüggöny” mögött a kommunista diktatúra könyörtelen elszántsággal irtotta „háborús bűnös” magyar népünket, az előző évek politikai emlékeit és hagyatékait. Nem kímélve az európai szellemiséget, az Európát formáló krisztusi gondolatot, évezredes hagyományörökségünket sem. A Kárpát-medence ismételt feldarabolását a diktatúra szorgalmazta a legtürelmetlenebbül. A két világháború győztesei olyan békeszerződéseket teremtettek, amelyek diktátumok voltak, s még távolról sem számíthatnak olyan szerződéseknek, amellyel a háborúval felkavart regionális és kontinentális érdekellentétek igazságos lecsillapítására és kiegyenlítésére törekedtek volna. Megborzad az ember, ha az első világháborút követő „békemű” egyik megalkotójának, Lloyd George-nak, Anglia akkori háborús miniszterelnökének szavait olvassa: „ Voltak olyan szövetségeseink, akiknek minden bizonyítéka hazug volt és meghamisított. Hamis alapokon döntöttünk. ” (Idézet a Queen’s Hall-ban 1928. október 17-én mondott beszédéből.) Az 1956. október-novemberi magyar szabadságharc a második világháborút követő korszak kimagasló világpolitikai mérföldköve. A Szovjetunió összeomlása erre a mérföldkőre vezethető vissza. A magyarok szabadságharca nyilvánvalóvá tette, hogy a szovjet és kommunista előnyomulás a második világháború végével elérte és túllépte tetőpontját, hanyatlása megkezdődött. Lelepleződött az orosz és a vasfüggöny mögötti országok kommunista pártjainak számbeli és értékbeli gyengesége a világ előtt. A magyar nép törhetetlen szabadságszeretete indította el a történelmi eseményeket, megcsonkítván azt a kommunista Szovjetuniót, amelynek erejét a demokratikus külvilág polgári kényelme és kishitűsége éveken át hajlandó volt túlbecsülni. A vörös bálvány megrendülésével megindult a bomlás véres barbarizmussá és gyarmatosító terroruralommá fajuló marxista-bolsevista világnézet hatalomszervezetében, a világtörténelem legborzalmasabb rabszolgaállamában, a közel száz nemzetiséget rabláncra fűző szovjet kolosszusban. Elképesztő az a megalázkodás, amellyel a második világháború közepén az angolszász-amerikai hadviselők még azokat a kisebb európai nemzeteket is felszólították az „érdemszerzésre”, amelyek Németország oldalán a moszkovita bolsevizmus Európa-ellenes rohamának visszaverése és a nyugati keresztény kulturális közösség megoltalmazása érdekében harcoltak. Az ajánlatban „érdemnek” minősült az a disszidáció és árulás, amely a bolsevista Vörös Hadsereg győzelmi esélyeit növelte, s bűnnek az a magatartás, amely a vörös csillag gyarmatosításának és templomokat romboló országdúlásainak ellenállt. 1956. november 4-én véget ért a magyar szabadság rövid pár napja. Budapest határában megjelentek a szovjet tankok, benyomultak a város szívéig. Útjukat szétlőtt házsorok és fiatal halottak százai jelezték. A szabadságot, amelyért egy nemzet áldozta magát, vérbe fullasztották. A lelkierő, mely a férfiak puszta öklét, gyenge nők és ártatlan gyermekek kezét a páncélos szörnyetegekre emelte, elbukott a túlerővel szemben. „Mi mindnyájan, akik hiszünk a szabadság és az igazság győzelmében a zsarnokság fölött, valamennyien jól tudjuk” - mondta Austin J. App amerikai tanár Philadelphiában, a Valley Forge-ban megtartott emlékünnepélyen -, „hogy a magyar szabadságharcosok 1956-ban az egész világon a szabad emberek szívében a szabadság fáklyáit gyújtották fel. Az USA és az ENSZ 1956-ban eljátszották utolsó esélyüket, hogy a vasfüggönyt hátrább tolják. Átlagosan ismert az a tény, hogy míg a Radio Free Europe és az Amerika Hangja a magyar szabadságharcosokat bátorította és lelkesítette, addig az USA semmiféle formában nem segítette a magyar szabadságharcosokat. ” Dr. Oliver egyetemi tanár a „Free Entrepzizee” folyóirat hasábjain érdekes titokról lebbentette fel a fátylat a magyar szabadságharccal kapcsolatban: „ Mi amerikaiak vertük le tulajdonképpen a magyar szabadságharcot ” - írja többek között. „A mi titkos szolgálatunk, amely soha sem szokott fellépni a kommunisták ellen, azonnal tiltakozott, midőn a szabadságharc alatt Nyugat-Németország szerződést írt alá a spanyolokkal. Eszerint megengedték volna, hogy a Magyarországról visszarepülő gépek leszállhatnak és tankolhatnak Nyugat- Németországban. Franco ugyanis mozgósította a Kék Hadosztályt s főként annak tankelhárító egységeit küldötte volna Magyarországra, hogy megsegítse a szabadságharcosokat. Amerikai nyomásra azonban a németek végül visszavonták az engedélyt. A terv csak terv maradt, a magyar szabadságharcot pedig leverték a szovjet csapatok. ” Tragikus, hogy az USA Külügyminisztériuma nemcsak hogy segítséget nem adott, de még arról is gondoskodott, hogy a szovjet páncélosok visszatérjenek Magyarországra. Amikor a szabadságharc idején - Austin J. App szavaival élve - az USA az egész ügyet az Egyesült Nemzetek elé utalta és ezzel lerázta magáról a felelősséget. Moszkva joggal következtethetett volna arra, hogy az USA semmit sem fog tenni a magyarok megsegítésére. A kommunisták jól tudták, hogy az UNO semmit sem tehet, mert a Szovjetunió vétójoggal rendelkezik az UNO-ban. A Congressional Rekord 1960. aug. 31-i számában olvasható annak a Titóhoz küldött táviratnak szövege, amely jeladás volt a Szovjetunió számára, a magyar szabadságharc lerohanására. Az egész világ ismeri ma már a következményeit annak, hogy mit jelentett ez az amerikai jeladás a támadásra... Ami történt, annak nem szabad feledésbe merülnie, a süket, mindent elnyelő feledésbe. Mert az első emlékezésből a legsúlyosabb következtetéseket vonhatjuk le. A magyarság vért áldozott, de megmentette becsületét és önbecsülését. A demokratikus országok lapítottak és mindkettőt elvesztették. Pongrátz Gergelynek, a Corvin Köz legendás főparancsnokának, a pesti srácok atyjának hitvallását valljuk, hogy egy szebb és boldogabb Magyarországot teremtettünk meg a véres barikádokon. „Nem akartunk a múltból visszahozni egyetlen társadalmi rendszert sem, hanem kiválasztani azt, ami a nemzet érdekeit és javát szolgálja. A szocializmust teljes értelmében, eredeti formájában akartuk megvalósítani. Egy olyan szocialista Magyarországot akartunk létrehozni, ahol a bányák és bankok kivételével minden termelőeszköz az állami tulajdonból a köztulajdonba megy át. A munkás legyen ’részvényese ’ annak a gyárnak vagy üzemnek, amelyben dolgozik. A hasznot a munkások között osszák szét, szakképzettségük és termelésük arányában. Tiszteletben tartani a magántulajdont és az egyéni kezdeményezést, aminek meg kellett volna szabni a felső határát. A munkástanácsok vették volna át a szakszervezetek szerepét, melyeknek tagjait maguk a munkások választják meg. ” Az 1956-os nemzeti forradalom és szabadságharc vértanúinak áldozata örök válsága legyen hozzátartozóik, nemzetünk szabadságának, a haza függetlenségének. Ők, akik a „szabadság vagy halál” mély értelmének átérzéséről életükkel tettek bizonyságot, kiérdemelték, hogy szabad földben aludhassák álmukat. A Szent Korona annyi mártírvérrel és könnyel megszentelt földjén soha többé ne borítsa töviskorona az ember fiának fejét, hanem a szeretet, a szabadság és törvénytisztelet virágozzék a magyar vértanúk sírja fölött. Az ő sírjukbólfeltámadó Hungária dicsősége hirdesse az örök idők végtelenségéig, hogy aki a hazájáért és szabadságáért életét adta, halhatatlan! Major Tibor KARÁCSONY FELÉ Ismét csak karácsony felé közelít a világ. Megváltót vár a sokat hajszolt, üldözött ember. Megint csak feljegyezheti Józsefről és a szent terhével vándorló Máriáról az Isten íródeákja, Máté apostol: „És nem vala nékik hely a vendégfogadóban. ” A ma született Jézusnak újból nem jut vendégfogadó, csupán egy jászol valahol a bolsevizmus és a kapitalizmus egyforma szeretetlenségében. A „keresztény gondolat” kétezer év után épp olyan idegen, mint volt, midőn fellángolt a betlehemi csillag és az ég alján énekelni kezdtek az angyalok... A kommunizmusról elmondjuk, hogy a rabszolgák hazája, az elnyomás birodalma. S mindez igaz is. Keresztények vagyunk, vagy legalábbis lennénk, miért nem merjük megmondani erről a büszke és nagyszerű kapitalizmusról, hogy bizony ez sem különb a judeo-bolsevizmusnál. A kereszténység ma új alakot öltött. Milliárd és milliárd dollárt kell keresztényi könnyek között kiizzadni a második világháborúban legyőzött nemzeteknek, hogy jóvátegyék azt a sok bűnt, amit nem létező népi közösség ellen elkövettek. Keresztény ma csak az lehet, aki szereti Krisztus ellenségeit. Jó katolikusnak vagy reformátusnak csak azt ismerik el, aki hajlandó éjjel-nappal süvét ülni a hatmillió kísértet felett és hajlandó megtagadni saját népét. Ilyesmi nem volt abban a Júdeábán sem, ahol megszületett a mi Urunk Jézus Krisztus. Zord és komor farizeusok uralták a római uralom árnyékában a népet. Heródesek parancsolták a kisdedek kiirtását. Rabszolgák hordozták életük vészes terhét. Rómában pedig ott ült a Császár, aki ugyanazt mondta, mint egykor a kommunista párttitkár, vagy ma a kapitalista elnök: „Az aranynak nincs szaga. ” A judeai materializmus és a hanyatló Róma anyagiassága, földöncsúszó aranyimádata közé így kellett eljönnie a Kisdednek. Vendégfogadóba befogadatlanul, szalmán születve, istállóban bölcsőzve, de mégis és örökké az angyalok énekétől kísérve... 1944 karácsonyán először váltotta fel Budapesten az angyalok énekét Sztálin ágyúinak dörgése. Valami fájó szimbólum van abban, hogy az ország fővárosának a sorsa karácsony napján pecsételődött meg, amikor bezárult az istentelenek gyűrűje a szorongva ünneplők között. Az istentelenek mocsara körülvette a fővárost. Puskaszuronyok meredtek a karácsonyfa helyében, nem a gyertyák fénye, a felgyújtott házak világították be az arcokat. A csillagszórók kedves sercegését gépfegyverek, ágyúk és bombák robbanása váltotta fel. A harangok nem hívtak éjféli misére, helyettük a kommunista megafonok bömböltek romboló propagandát. A gyermekek sápadt arcára nem csalta ki e napon az áldott mosolyt a szent karácsony. Tágra nyílt, ijedt szemmel húzódtak édesanyjuk mellé a dohos pincében. És kint talán nem is nagyon messze vitéz Hindy altábornagy parancsnoksága alatt harcoló maroknyi védősereg próbálta feltartani legendás küzdelmükkel az otromba bolsevista hordát. Halottak mindenfelé, sebesültek jaja, a hadifoglyok halálmenete és az undorító Vörös Hadsereg részeg fosztogatásai, nőgyalázásai és gyilkosságai teszik teljessé 1944-ben a magyar karácsony képét. A meggyötört magyar szívünk ezen az estén nem fordulhatott a betlehemi jászol Kis Jézusához. Másutt, a nagypénteki Golgotán keresett enyhülést. Ő az elárult, az elhagyatott Jézus Krisztus, ott halt meg a keresztfán, mindenkitől elhagyatva. Körülötte is éppúgy tombolva ülte győzelmi torát ugyanaz az istentagadó csőcselék, mint Budapest szomorú karácsonyán. Ő az, aki emberré teszi az embert, aki felnőve, kiveri a templomból a marxista kufárt, aki korbácsot ragad Nagycsütörtökön és meghal a keresztfán mindnyájunk bűneiért. így faragtuk ki a karácsonyfából a Nemzet Keresztjét. 1944 véres karácsony napján Budapesten zsoltárt énekelt Európának, ma is a magyar nép zsolozsmázik, áldást mond s az égi angyalokkal együtt zengi a kufár világnak: „Dicsőség! Dicsőség! Mennyben az Istennek!”
