Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-07-01 / 4. szám
4. oldal «lîtVAKOfcî Geonczeöl Gyula: A Wefren vonat eredete IRflííYTŰ Frankfurtba Abba Schwarz, az IGCR-IRO frankfurti vezetőjének felügyelete alatt, aki a magyar iratokat „elvesztette”. További 10 vagon és 3 teherautó indult Bremenhavenbe a kikötőbe. A szétválogatást, csomagolást bérmunkában az amerikai hadsereggel végeztették el. Az amerikai hadsereg által a szállítmányhoz mellékelt kimutatást Alford úrral 2000. február elején az amerikai Nemzeti Levéltárban megtaláltuk és lemásoltuk, de eddig sehol sem mutattuk be. Barcsay Edit a magyar pénzügy részéről 1947 novemberében érintkezésbe lépett Svájcban R. Kasztnerral, aki elmondta, hogy az ottani aranyat magyarországi zsidószemélyek megmentésére gyűjtötték és juttatták ki Svájcba. És annak semmi kapcsolata sem volt az aranyvonattal, mondta Kasztner. Kemény államtitkár is beszélt 1946 novemberében Kasztnerrel, mint a „Zsidó ügynökség és a Joint megbízottjával”. Kasztner tagadta, hogy zsidó eredetű arany árverésére került volna sor Svájcban. Kemény eredetileg Merszei Zoltánnal akart tárgyalni, aki felhívta a magyar hatóságok figyelmét a dr. Józsa Dénes által is említett Salzburgban lefoglalt 4 zsidó értéket szállító vagonra. Merszei azonban elkerülte a találkozást és a berni magyar követség szerint „nem is akarna” további adatokkal szolgálni. Varvasovszky 1948. jan. 24-én jelentette Bécsből, hogy: „egy miniszteri rangban működött magyar megbízott annak idején olyan értelmű nyilatkozatot tett az amerikaiak felé, hogy a Magyar Nemzeti Bank aranykészletének visszaadása fejében lemond az elhurcolt zsidó vagyon visszaszolgáltatásáról, ami az aranyvonattal került ki”. Ennek az előzménye az volt, amikor Nyárádi Miklós pénzügyminiszter-helyettes 1946. aug. 4-én levelet írt Robert Murphy USA nagykövetnek Berlinbe: „Az augusztus 1-i frankfurti konferencián, ami a Magyar Nemzeti Bank aranyának visszaszolgáltatásáról történt, úgy értettem, hogy az elismervényhez, amit az arany visszaadásakor kell aláírni, egy lemondó nyilatkozatot kell csatolni, ami szerint a magyar kormány lemond minden más (nem?) monetáris aranyról, amit Magyarországról a háború alatt elvittek. Mivel ezért felvetettem azt a kérdést, hogy ez azokat az értékeket érinti-e, amit a németek vettek el zsidó vallású, vagy származású, magyar állampolgároktól, azt a választ kaptam Mr. Haroldsontól és Mr. Cronantól, hogy amennyiben ezeket a zsidó vagyonokat vissza kellene szállítani Magyarországra úgy ennek az értéknek a monetáris arany részét nem adnák vissza Magyarországnak. Mivel biztosítottak erről, amit Mr. Haroldson „úri szerződésnek” nevezett el megtisztelve érzem magam, hogy közöljem Excellenciáddal, hogy a magyar kormány nevében az említett elismervényt aláírtam”. Nyárádi miniszterként még 1947 -ben is arról tárgyalt Washingtonban, hogy az „aranyvonatot” adják vissza, vagyis a Werfen vonatot nem tekintette izraelita vagyonnak. Tárgyalásai alapjául a Párizsi Békeszerződés 30. cikkelye szolgált: „La németországi magyar és magyar állampolgárok vagyonát ezennel nem kell ellenséges vagyonnak tekinteni és azok immár minden zárolástól mentesek. 2. Az azonosítható vagyon visszaadható, stb.” 1947. május 19-én azonban amerikai követség ezt válaszolja a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának Budapesten: „Az USA kormány jóváhagyásával az ausztriai USA hadsereg vezérlő tábornoka elhatározta, hogy ezt (Werfen vonatot) átadják a Kormányközi Menekültügyi Bizottságnak a németek által üldözött, hazatérni nem akaró személyek megsegítésére. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az összeg 90%-a felett az American Joint Distribution Committee és a Jewish Agency for Palestine fog disponálni, stb... Robert S. Folxom követségi másodtitkár.” A Joint a magyarországi zsidóságnak 1944-1952 között 5.065.940.952 dollárt fizetett ki. A Werfen vonatot azonban „azonosíthatatlan” eredetűnek nyilvánították. A nehéz helyzetben lévő magyar kormány a magyarországi zsidó szervezeteket hiába tolta maga előtt, mert együtt sem jutottak előre. A Magyar Restitúciós Misszió 1947. április 23-i Höchst-ben kiadott levele kezdi keresni a Királyi Vár szőnyegeit, festményeit és a magyar zsidók vagyonát szállító vonatot, amely 1945 januárjában érkezett volna Bajorországba. A Vár tárgyainak egyrésze a 8 vagonból álló Túrán szerelvényen került Kőszegre. Petri Béla 1957. okt. 7-én a toloncházban internálva elmondta, hogy: „ő mint a Túrán szerelvényhez beosztott detektív tudomással bírt, amikor a kérdéses értékeket szállító szerelvény Kőszegre érkezett... a 8 vagonból álló szerelvénnyel Semmeringen, Sopronon, Purgerstrassen, Bahndorfon, Bécsen, Kremszen, Spitzdonaun, Linzen, Salzburgon, Hofgartenen, Mibachon keresztül Eísenstrasseba mentem és ott angol-amerikai bizottság szállta meg a vonatot, majd egy cseh tiszt átvette és Csehországba vitte a szerelvényt. A szerelvény átadásánál Mireczky Gusztáv MÁV felügyelő is jelen volt”. Pechány Aladár szerint a Várpalota műtárgyait a testőrség parancsnoka szállíttatta Kőszegre, a szerelvényt átfestve felismerte 1945 augusztusa végén egy prágai pályaudvaron. A javak kisebb része a kőszegi missziós ház gondozása alá került. Mireczky Zoltán egy 1946-os PM feljegyzés szerint megerősíti a 8 vagon létét és az útvonalat, valamint azt, hogy a vonatot az angol és amerikai szövetségi bizottság szállta meg. HOPFGARTEN és az időpontok, a szövetségesek megjelenése egyértelművé teszi, hogy a Túrán szerelvény a kincstári szerelvény része lehetett. Gellért Andor főkonzul 1946. febr. 6-án jelenti Gyöngyösi János külügyminiszternek Salzburgból, hogy a kincstári vonat 46 kocsiból állt, amikor az amerikaiak lefoglalták. A kísérő személyzetet 14 vagonban Altenmarkba szállították, 24 vagonba pakolták az értékeket. A 8 hiányzó vagonról nem tesz említést... Ez a szerelvény csak úgy van, senki sem veszi észre. Dr. Oroszlán Zoltán egyetemi tanár jelentése 1947. jan. 22-én: „biztos forrásból értesültem, a koronázási palástot a salzburgi Collecting Point őrzi... a koronázási jelvények a hosszú szállítás alatt semmi kárt nem szenvedtek... Münchenben őriztetnek... Mr. Rae a tárgyakat több mint egy óráig hozzáférhetővé tette számunkra”. Alford úr egyik kézirata szerint „1947. ápr. 21-én a frankfurti állomáson 198 ezer font ezüstöt csomagoltak be 5 vasúti kocsiba anyagokkal együtt, ami az aranyalap visszaadásakor lemaradt: arany érmék, aranyrudak, platina, Szálasi személyes dolgai, és az Árvaszék betétjei. A szerelvényhez Regensbergben két további kocsit csatoltak, amelyen 51 festmény és 340 vázlatot tároltak. Ezek Rembrandt, Leonardo DaVinci, Van Gogh, Dürer, Raphael munkákat is tartalmaztak. A PM 1948. jan. 30-ig 1460 képet és szobrot említ meg, ami hazaérkezett. Bogyay Tamás a Kultuszminisztérium egyetlen szakembereként a menekítés során végig a szállítmánnyal maradt és a 3. amerikai hadseregnek átadott anyagok jegyzékét 3 példányban gépelte le. Ebben 1607 festményt és szobrot jelöl meg, oldalakon át sorolva a Dürer, Rembrandt, Tintoretto, stb. festményeket. Csatolva van a Festetich család 40 db értéke, további felsorolás az 1655 számig, majd 122 db. könyv. Vasvármegyei oklevelek, pl. IV. Béla, ül. Endre, IV. László, vasvári káptalan levelei: 207 db. Zalavármegyei oklevelek: 292 db., vegyes oklevelek 326 db. A Berlini Katonai Kormányhivatal OMGUS 46. jún. 22-i távirata szerint a Budapesti Szépművészeti Múzeum 631 festményéről tud, pl. ElGreco, Murillo, Maes, stb. A Werfen vonat 1181 festménye és az említett lista teljesen eltér egymástól. A Werfen vonat listát Alford úr találta meg az amerikai Nemzeti Levéltárban. Egy chicagói bankár ismerősöm mondta el az egész kérdésről, hogy az ő ismereteik szerint a vonaton volt olyan festmény, ami önmagában többet ért, mint az egész zálogházi érték. Szerinte élnek Svájcban bankárok, akikkel eredetileg az elhelyezendő értékek listáit a szovjet megszállás előtti kormány egyeztette. Budapesten szakembereket kérdeztem a Királyi vár értékei iránt. Szerintük csak néhány kárpit fordult elő a fekete piacon, az is nyugaton. Amikor említettem, hogy a két festmény lista nem egyezik, csodálkoztak. Alford úr szerint a két amerikai hadseregcsoport 1949-ben a művészeti tárgyakat Ausztriába szállította. 1969. okt. 2-án a Wiener Zeitung szerint még 8423 olyan tárgyat tartottak nyilván, aminek nem volt meg a tulajdonosa és 1993 ebből is csak 15 festmény 100 könyv és egy fegyver találta meg a gazdáját. A PM szerint „egyes bankok letétjeiben jelentős közművelődési értékek, kéziratok, stb. voltak és ezeket az oroszok elszállították”. Barcsay Edit is felveti a PM KVMJ ügyosztályának, 47. dec. 6-án: „a művészeti ügyek kormánybiztosságának hatáskörébe is utaltak zsidó vagyonokat”. Talán azért keverték a tételeket, hogy mint azt Túrvölgyinél láttuk, a Gestapo elől kellett elrejteni a zsidó eredetű letéteket. A franciák Toldynak és Vajtának menlevelet adtak és még az amerikaiaknak sem adták ki őket. Érdekes lenne kikutatni, hová lettek pl. a Közgyűjtemények Országos Felügyelősége, a Vasvári múzeum, Ságvári vár, szentistvánfai Bezerédy-kastély, Rajnai-Metternich kastély, soproni bencés gyűjtemény tárgyai. A Magyar Általános Hitelbank pl. 47-ben jelenti, hogy a nyíregyházi és szombathelyi zsidó letéteket orosz tiszti gazdasági bizottságnak kellett kiadniok. A kárpátaljaiakét el sem szállították, a Bicskei Takarékpénztár is az oroszoknak adta ki ezeket a letéteket, mert azok náluk maradtak. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank több színaranyat tartalmazó bádogdobozt adott át, ezek a bank tulajdonát képezték. 1954-ben Nyárádi Miklós, aki ekkor már a Bradley Egyetem közgazdász tanszékvezető professzora, ezt mondta a magyarországi kommunista hatalomátvételt vizsgáló kongresszusi bizottság előtt Washingtonban: „az orosz hadseregnek engedélyezték a korlátlan rablást. A rablást a hadsereg speciális rabló alakulatai is segítették, amelynek becsüsök, könyvelők, lakatosok voltak a tagjai. Ezeket a bizottságokat kiküldték minden bankhoz. Én magam is láttam őket munkában, mint a budapesti Első Nemzeti Takarék Bank vezetője. Kirobbantották a páncélterem ajtaját. A lakatosok betörtek minden széfbe és azokat kiürítették, majd szétválogatták: pénzre, aranyra, értékpapírokra, stb. Ezután, arra kényszerítettek bennünket, hogy a zsákokba rakott értékeket ránk szegezett géppisztolyok között kihordjuk a teherautókba. Mivel az oroszok elvitték a megmaradt pénzt, a németek pedig a pénznyomdát, a kormány képtelen volt fizetni a közalkalmazottaknak. Ekkor Miklós Béla tábornok kérésére az oroszok kölcsönt adtak nekünk. A valóságban a tőlünk elvett pénzt adták kölcsön. 2-3 év múlva ezt a pénzt az oroszok visszakövetelték. De lefoglalták a németek által lefoglalt vagyonokat is”. A Nyárádi által leírtak ellen a bankok eredetileg úgy védekeztek, hogy a kiürítéskor a bankokban a kiürített páncéltermeket és a széfeket nyitva hagyták. Azokat a bankokat, amelyeket nem sikerült időben kiüríteni, az oroszok kirabolták. Az amerikai-magyar pénzügyi tárgyalásokat végigkísérte a kincstári vonat ügye. Az amerikaiak nevében Mr. Spangler 1965. júl. 23-án „kompromisszumra törekedett, amennyiben a restitúciós igény kielégítése nyíltan nem jelenik meg... az amerikai zsidó szervezetek vezetősége igazolást adott ki arról, hogy az arany vonaton szállított és nekik átadott javak értékesítése kb. 1,8 millió dollárt tett ki, viszont ezek a szervezetek 1945-1952-ig 50 millió dollár értékű támogatást juttattak a magyarországi zsidóságnak”. A PM nevében Réti Károly átadott egy memorandumot és közölte: „Sem az amerikai kormány, sem a nemzetközi zsidó szervezetek nem voltak arra felhatalmazva, hogy a magyar tulajdont képező arany vonat szállítmányát értékesítsék és saját tetszésük szerint használják fel”. 1972. aug. 23. Vályi Péter szempontjai: „ - bármilyen megegyezés érvénybe lépésének előfeltétele a legnagyobb kedvezmény elvének megadása... 5. A restitúcióval kapcsolatos magyar kártalanítási igényt legalább olyan mértékben el kell ismertetnünk, hogy ezzel a 3. pont (államosítás és hadikár) szerinti fizetési kötelezettségünk jelentős mértékben csökkenjen”. 1972. szept. 28-án a korábban PM külügyi osztályvezető, Fekete János, majd az MNB alelnöke ezt írja: „III.b/A németek által Magyarországról erőszakkal Ausztriába és Németországba hurcolt magyar vagyon visszaszolgáltatásából eredő igény (restitució) az USA-val szemben - számításaink szerint 47 M dollárt tesz ki. E magyar igény elismertetésére nemzetközi jogi precedens nincs. Mivel nem látszik valószínűnek, hogy a restitúciós igényünkről való lemondás ellenében a kártalanítás összeget az I. alatt jelzett összegnél tovább lehet csökkenteni, ezért lehetőleg a restitúciós igényeket a rendezésből hagyjuk ki”. Majd az általa 1972. okt. 16-án az USA-val kötött előzetes megállapodásról szóló Jelentésében ez áll: „2./A Megállapodás alapján a magyar kormány lemond az USA-val szemben támasztott restitúciós igényéről, valamint a 3.3 M Dollárról, amely az elkobzott magyar javak ellenértékeképpen az USA kormányához befolyt”. Az 1973. márc. 6-án Vályi Péter miniszterelnök-helyettes és William P. Rogers amerikai külügyminiszter által aláírt „Megállapodás” 6. cikkelye. 2/II1. értelmében számításba vették a „második világháború következtében elveszett magyar javakat”. Vályi Péter 1973. szept. 18-án a diósgyőri kokillák közé esik és meghal. A szovjet nem engedi Magyarországot részt venni a bécsi csapatcsökkentési tárgyalásokon. A magyar gazdasági mechanizmust megállítják. Kissinger szerint az amerikai vezető szerep már nem érvényesül automatikusan. Segítségével a kommunista országok milliárd dolláros hitelekhez jutnak és legitimként kezdenek szerepelni. Kissinger a detente helyett - Nixon távozásával - szovjet-amerikai szövetséget szeretne. Ehhez kellett a Watergate-ügy. Németországot Kissinger engedékenységre beszélte rá a szovjettel szemben. Megjelenik Sonnenfeldt, aki kijelenti, hogy a szocialista államokat a szovjet „organikus” részének kell tekinteni. Kissingerrel együtt hatalmas gabonaszállításokat eszközölnek, mindezt hitelre. A csekkönyv diplomácia a csőd szélére sodorja az USA-t. A Magyar Nemzeti Bank pedig mint valami komphajó szerepel ebben az időben. Fekete Jánost Washingtonban a KGB bankáraként emlegetik. 1989-re az MNB is „begyűjtött” 20 milliárd dollár „államadósságot”. Kissinger 1991. július elején járt Budapesten az SZDSZ vendégeként. Találkozott Antall miniszterelnökkel is, de csak vele. Tanácsot is ad: „Az adósságot azonban találékonyan is fel lehet használni arra, hogy - például - előmozdítsák a privatizációt”. Holott a megoldás az adósság rendezése lenne. Kissinger nem örült a szovjetek térvesztésének. Már Reagan elnök sem szerette Kissingert és barátait. A nyolcvanas években a kétségbeesett Merszei Zoltán az Occidental Petroleum, Armand Hammer vállalatának alelnöke Reagant támadja, mert mint valami „cowboy, fel akarja robbantani a Világot”. Hammer Lenin barátja volt és segítette a szovjetet az iparosításban. Reagan folytatta Nixon tervét, a szovjet rendszer megszüntetését. Kissinger ellenezte Gorbacsov és Reagan együtt-működését. Ellenezte a Reykjavik-i, islandi csúcsot: „a nagyhatalmak közötti feszültséget nem lehet a vezetők közti barátság révén megoldani”. Ő volt az, aki kimondta, hogy a „csillagháború nem működik”, ezzel felélesztve a kripto-kommunizmust a kilencvenes évek elején. A Bush kormányzat híven a reagani politikához nem engedte vissza Kissingert a politikába. Budapest szerepe megnőtt, a Fehér Ház megoldásokat javasolt a magyar adósság rendezésére, a gazdaság és számos probléma rendezése kérdésében. Azonban amikor a washingtoni Fehér Ház intézkedésére a Nemzetközi Valuta Alap 1991. július 19-én meghirdette a magyar adósság átprofiltrozásának programját, az MNB alelnöke, Tarafás Imre, Surányi helyettese durva levelet írt az IMF- nek. A levél tartalma sokkolta Camdessus urat az IMF elnökét. Ezekután a Valutaalap Magyarország helyett Algériában hajtotta végre a programot. A budapesti kissingerista szovjet lobby a szovjet érdek védelmében megtorpedózta a kibontakozás lehetőségét a Kárpát-medencében. Napjaink 60 milliárd dolláros államadósság és a csőd ezeknek az összefonódásoknak az eredménye. Ide fajult az „aranyvonat” története. Mindenképpen ki kell nyitni a titkosított anyagokat, hogy jobban lássunk. Milton Friedman Nobel díjas professzornak igaza van: „A nagy pénztömegek mozgása és a politikai fejlemények között párhuzamok mutathatók ki”. Anyaglorlódás miatt Makkai János írása („A bennünk elő zsidó”) folytatása a következő számban várható!
