Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)

2005-05-01 / 3. szám

10. oldal

mfIGYflR SORSOK

«lîîVÀKOfcî

VITÉZ HORTI LASZLO EMLEKEZETE (2.)

A hit embere

IFJ. HEGEDŰS LÓRÁNT GYÁSZBESZÉDE VITÉZ HORTI LÁSZLÓ TEMETÉSÉN 2005. MÁRCIUS 1-JÉN BUDAPESTEN, A KEREPESI ÚTI NEMZETI TEMETŐBEN

Tisztelt Gyászolók!

Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet: senki sem mehet az Atyához, hanem ha én általam.” (Jn 14, 6.)

Immáron csak igazságaink maradtak. Egy kifosztott országban, egy megfélemlített társadalomban, a halál gépezetét a legmagasabb szintről működtetve különös jelentősége van annak, hogy megbecsüljük a megmaradt igazságokat, s megbecsüljük azokat a példamutató életeket, akik szívük minden rezdülésével, minden idegszálukkal arra törekedtek, hogy ne lehessen letagadni azt, ami nyilvánvaló, egyértelmű életigazság, hogy népünk ne a halál népe, hanem az élet népe lehessen.

Jézus mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Olyan utat tár elénk, mely igazságon keresztül vezet az életre. S akkor, amikor társadalmunkban szinten minden a hazugságra épül, mindent a manipuláció ördögi hadjárata vesz körül, akkor, amikor az egyszerű ember legalapvetőbb tájékozódási pontjait is elveszti, fontos számunkra meglátni az egyetlen megmaradt tájékozódási pontot életünkben, a mindenható Isten teremtő, gondviselő és újjászülő szeretetét. Az örökkévalóság hitét, mely szükségszerűen, tartalma szerint is mindig lázad a múlandóság, a tér és az idő, az anyagba zárt élet valóságával szemben, és térben és időben kívánja megmutatni azokat a rendkívüli lelki-szellemi-erkölcsi értékeket, melyeket nem lehet egyensúlyban látni és tartani a földi élet anyagi javaihoz viszonyítva. Érről szól mindannyiunk számára az apostol, szintén Pál filippibeli gyülekezethez írott levelében: kiknek végül veszedelem, kiknek Istenük az ő hasuk és akiknek az ő dicsőségük a gyalázatukban van, kik mindig a földiekkel törődnek, mert a mi országunk mennyekben van, hol itt a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk.

Ilyen szemlélet közepette kellett elköltözött szereltünknek, Horti Lászlónak képviselnie Isten örökkévaló életigazságait. A Hegyi Beszéd értelmében „keressétek először az Isten országát, az ő igazságait s minden más megadatik néktek.” „Ne gyűjtsetek kincset itt a földön, ahol a rozsda megemészti, ahol a tolvaj ellopja, hanem gyűjtsetek kincset a mennyben.”

Testvérünk 1937-ben látta meg a napvilágot s örökkévaló, isteni szeretettel, a tőle vett kegyelmi ajándékokat megbecsülve, kétkezű munkásként, az alkotás, a teremtés, a gondviselés szent férfiúi feladatát tudta betölteni lakóhelyén, a VIII. kerületben, a Práter utcában, ahol iskoláit végezte, ahol vájár tanuló lett s vidéki munkálkodását követően visszatért Budapestre immár darusként dolgozni. 19 éves volt, amikor kitört az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. Vállalta a harcot, a küzdelmet. Nem menekült előle: munkás emberként lázadt a munkás-paraszt hatalom ellen, mert tudta jól, hogy ennek a hatalomnak semmi köze az egyszerű nép alapvető életérdekeihez. A küzdelmet olyannyira vállalta, hogy annak minden veszélyét tudomásul véve küzdött a szabadságharcosokkal együtt. Megsebesült, de sebesülten is tovább folytatta a harcot. S akkor, amikor bekövetkezett a kádári árulás, benne is

Ifj. Hegedűs Lóránt megáldja a sírt (Mátray Csilla felvétele)

megfogalmazódott a gondolat - el innen. De csak Soroksárig jutott, men megszólalt szívében a Szózat magasztos gondolata: „Itt élned, halnod kell” . Érezte, hogy a hontalanság odakint legalább annyira fájó lenne számára, mint idebent. Hogy az a bennszülötti sors, amely ellen harcolt és lázadt felebarátaival, harcostársaival együtt, melyet a kiegyezés kora óta zúdítottak a magyarságra s egyre mélyebbre-mélyebbre süllyedt, s napjainkban már szinte teljes egyértelműséggel és nyíltsággal éreztetik velünk a hatalmon lévők, mit jelent magyarnak lenni, mit jelent ebben az országban magyar nemzeti érdeket képviselni. Tudta jól mégis, itt kell maradnia, mert csak itt lelheti otthonát és hazáját. Meg is kapta érte hűségéért a jutalmat, mint mindenki a Kárpát-medencében, aki mindvégig hűséggel tartozott nemzetéért és ezt nyíltan vállalta. 1957- ben 10 év börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadulhatott, az akkori amnesztiával, de mindvégig rajta maradt a

bélyeg: osztályidegen lett munkás származása ellenére, politikailag megbízhatatlan. De ő soha nem fogta be peres száját, az isteni életigazságokat nyíltan vállalta, nem volt a meghátrálás embere hogy elvesszen, hanem a hit embere, hogy életet nyerjen.

Isten kegyelmi ajándékának egyik legnagyobbika a bátorság. Ahogyan Ady Endre fogalmazza:

„Csak akkor születtek nagy dolgok,

Ha bátrak voltak, akik mertek S ha százszor tudtak bátrak lenni,

Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság Áldassék: a Tűz csiholója,

Aki az ismeretlen lángra Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva Fogadta szent munkája bérét:

Még ma is minden bátor ember Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:

Legkülömb ember, aki bátor S csak egy külömb van, aki bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,

Kényes bőrét gyáván nem óvja:

Mint ős-ősére ütött Isten:

A fölséges Tűz csiholója.”

S ha ehhez hozzávesszük Isten Szent Lelkének tüzét, melyet ő ingyen, kegyelemből ad nekünk, akkor tudnunk kell, hogy nem kell elcsüggednünk még a halál óráján sem, még a búcsúzás pillanatában sem, hiszen Isten egyszülött fiának ígérete legvalóságosabban hangzik most is közöttünk: nekünk örökkévaló részünk van odaát a mennyben. Ezért mondja Luther Márton: kincset, életet, hitvest, gyermeket mind elvehetik, mit ér ez őnekik, mienk a menny örökre. Ezért tudja a földi pokol hatalmaival szemben, a magyar pokol tüzével szemben felvenni a harcot minden tisztességes, Isten lelke által ihletett, a bátorság kegyelmi ajándékát elvevő ember, ezért nem hátrál meg, ezért nem hunyászkodik meg, mert ő Isten útját járja, Isten igazságát képviseli, Isten életét éli életté, Isten életét teljesíti ki. Önmagában, szeretteiben, felebarátaiban, családjában s a legnagyobb családban, melyet emberi erővel, gondolattal, szívvel-lélekkel-szellemmel az ember átélhet népében, nemzetében. Horti László testvérünk ezt tette meg, noha a ’80-as évekig folyamatosan zaklatta őt a hatalom. De küzdelmében meglelte Isten kegyelméből a hűséges segítőtársat. ’63-as szabadulását követően Rozália asszonyt, aki úgy fogadta el őt, hogy vállalta a megbélyegzett múltat, mert tudta jól, hogy abban jelen van a legalapvetőbb emberi érték, az igazi felebaráti szeretet, melynek legcsodálatosabbika tagadhatatlanul a hazaszeretet lelki indulata.

Ma magyarázni kell gyermekeinknek, unokáinknak, miért fontos szeretni a hazát, ma magyarázni kell a hivatalos történelemtankönyvekkel szemben, miért fontos a nemzethez tartozás, hogy nem egyes magyarok léteznek csak, hanem kígyóként, a talaj szintjén iramított sziszegő dühvei és lelki indulattal a magyar akarat. Miért fontos mindezt vállalni? Horti László testvérünk fiát, akit az isteni teremtés és gondviselés neki és feleségének adott, ebben a szellemben nevelte. Magyarként! Egy szerencsétlen igaz Isten fájdalmas, megpróbált remekeként, ezen örökséget nyíltan és büszkén vállalva.

Különös jelentősége van élete azon mozzanatának, melyben a felebaráti, testvéri szolidaritást elszakított véreink felé mutatta meg. A 80-as években két szegény erdélyit fogadott be, s ezt követően a Ceausescu-diktatúra által megalázott, teljesen kifosztott, rettegésben tartott erdélyi magyarok százait. A 89-es erdélyi események idején elsőként vitt gyógyszert a székelyudvarhelyi kórháznak és Székelyszentlélekre elvitte vállalatának azt a könyvtárát, melyet az anyaország vállalata nem tudott megbecsülni, mert ő gyűjtötte össze ezeket a könyveket kétkezi munkásként, az elhallgatott magyar történelem életigazságait, a magyar szellem ragyogó, kikristályosodott csodálatos nagyságait, életrevaló, életünket felemelő, örökkévaló magasságokig vivő gondolatait: nem a szocreál irodalmat, nem azt a hamis történelmet, melyről Németh László írta: „kiforgatnak a mi múltunkból” , és ez mind a mai napig tendenciózusan tart, sőt felfokozva a tempót már-már nyílt, arcátlan provokációként megy tovább, hanem a legfontosabb értékeket gyűjtötte egybe s kimenekítette a Székelyföldre. Tavaly, december 5-e után ennek is szimbolikus jelentősége van, mert az ott lévők azok, akik a magyar nemzeti megmaradás lehetséges fundamentumát jelentik és képviselik. Idehaza másfélmillió ember volt képes arra, hogy felülemelkedjen a jelenlegi hatalom aljas, magyarellenes propagandáján, sorközösséget vállaljon felebarátaival,

véreivel. Aki a láthatót nem veszi észre, aki elmegy felebarátja mellett, mint az irgalmas szamaritánus példázatában, a pap és lévita hagyja saját fajtája béli emberét kínlódni és szenvedni, nincs meg benne a lelki indulat, hogy közösséget vállaljon vele, mely módon láthatná az Istent, aki ez idő szerint a színről-színre látás birodalma előtti korszakban, mikor még tükör által homályosan látunk, láthatatlan. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van s így nézi hitünk és reménységünk szerint fájdalmas szenvedés, betegségben viselt méltó emberség után Horti László életét a színről-színre látás birodalmában, az örökkévalóságban. Meg kell említenünk ugyanakkor az igazságért vívott küzdelmében azt, hogy úgy lett ő mindvégig hűséges az Istentől nyert szebb ügy képviseletéhez, hogy vállalta a közösséget azokkal, akik az 56-os forradalom és szabadságharc igazi tartalmát tovább kívánták vinni a mai társadalmi és közéletben. Töredékesen súlyos, emberi gyarlóságokkal körülövezve, de mégis legalább szavakban, de nemcsak szavakban, hanem szívvel is hangoztatva az isteni életigazságok érvényesülésének lehetőségét a magyar nép életében. A Pannon Rádiónak így vált ő nagy támogatójává hosszú éveken keresztül: a Hazatérés Templomának első emeletén működhetett. Próbálta szervezi a Pannon Rádió stúdiójának védelmét s nem rajta, nem a vele egy akaraton lévő embereken múlott az, hogy a nemzetközi szabadkőműves pénzügyi diktatúra cionista hatalma elnémította ezt a tiszta magyar hangot. Ma bennszülöttként, mindenestül megfosztva az igazi szélesebb kört elérő megszólalási lehetőségektől, meg kell szólaltatnunk mindazt az igazságot, melyet ő itt a földön hangoztatni már nem tud, de vállalnunk kell az ő örökségét is, az ’56-osok örökségét egy olyan hatalommal szemben, mely miniszterelnöki szinten Moszkvában ünnepli hazánk meggyalázását, a magyar nemzet legfájdalmasabb történelmi tragédiájának történeti tényét. Nem kegyeletsértő, ha nyíltan erről szólunk, mert ez az, ami alapvető szemléletként része volt Horti László életének és alapvető szemléletként része kell hogy legyen a mi egyetemes papság rendjében végzett igehirdetési szolgálatunknak is.

Jézus mondja: én vagyok az út, az igazság és az élet. Igazságainkat nem hagyhatjuk, nem hagyhatjuk elporladni, nem hagyhatjuk ebek harmincadjára jutni, nem hagyhatjuk, hogy azoknak legyen igazsága és élete teljes kibontakozással és hatalommal, akik a legalapvetőbb életigazságokat gyalázzák meg. Nem hagyhatjuk, hogy elvesszen mindaz a mérhetetlen áldozat, melyet eleink hoztak meg. Ha Istent és embert ismerünk, akkor csakis ennek a lelki indulatnak lehetünk a képviselői, mert így iparkodhatunk a múlandón örökkévalót szerezni, így láthatjuk meg igazán már itt a földön a mennyet, így érthetjük meg Pál apostolt: „Érzem hogy az örökélet már e földön az enyém lett s amely életet testben élek, az Isten fiában való hitben élem, aki szeretett engem, s önmagát adta érettem.”

Adja Isten, hogy ezzel az élő szeretettel tudjunk példamutatókká válni mi magunk is földi életünk rendjében, így álljunk ki azokért, akik ma tereken küzdenek az életben maradásért, a magyar föld magyar kézben maradásáért, az egyetlen lehetőségért még, hogy megvessük bennszülöttként lábunkat azon a földön, melyet az ’56-osok s az előttük nemzetünkért, hazánkért küzdők vérükkel szenteltek meg, könnyeikkel öntöztek, verítékes munkájukkal tették virágzóvá és gyümölcsözővé. Itt leljünk mindannyian, itt, a földön hazára, soha ne feledve, amit Jézus mond: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” .

Horti László testvérünket e mennyei hatalomba ajánljuk, Isten örökkévaló honába, mely mindannyiunkra vár, az örökkévalóságba, mely sokkal valóságosabb, mint a földi élet számtalan kísértése és szenvedése, abba az örökkévalóságba, melyben Isten lesz minden mindenekben, ígérete szerint ebben az örökkévalóságban, az ő országában igazság lakozik, ígérete szerint találkozhatunk szeretteinkkel és egy akarattal, egy lélekkel dicsőíthetjük a háromszor szent Urat: de addig is, amíg eljön ez a boldog korszak, a mi életünk felett is beteljesedik az isteni örökkévalóság csodája, a színről-színre látás birodalmának örökkévaló fénye és világossága, legyünk mi magunk is Jézus szerint a világ világossága. Képviseljük Isten földi hatalmát porszemnyi emberi életekként, az utolsó utáni leheletig küzdjünk ennek a népnek az életben maradásáért.

Horti László jelmondata volt ez: a haza mellett, a haza érdekében, a hazáért meghalni lehet, de az érdekében végzett munkában elfáradni soha. Ne lankadjunk meg, bízzunk Isten megsegítő kegyelmében. Higgyük azt, hogy ő a hit, remény és szeretet ura, s a remény hal meg utoljára. Szívünkbe Isten írja a reménységben örökkévaló, csodálatos indulatát, a legreményvesztettebb pillanatban is, remélve, Isten megsegít bennünket, ahogy bibliás Bethlen Gábor fejedelmünk jelmondata mondja: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk, nincsen senki, bizonyosan nincsen.

Ámen-VÉGE - Hs H* H*