Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-05-01 / 3. szám
6. oldal RÉGI mflGYRR IMIIT «lîtVAKÔfcî MAGYAR NYELVÜNK TÖKÉLYÉRŐL (2.) Dr. Kemény Ferenc írásának kiegészítése Forrni Sándor KÜSKARÁCSONYTÓL SÜLVESTER ESTIG Amikor a magyarság korában is meghonosodott a latin betűs írás, kb. 12 hangunkra nem volt betű. Ennek következtében a magyar nyelvet ezekkel a betűkkel csak nehézkesen lehetett lejegyezni. Csaknem ezer évig kellett kínlódni helyesírásunknak, míg végre rovásírásunk logikájához hasonlóan - kialakult a mai fonetikus helyesírás. Jól tükrözik a nehézségeket a középkori rovásírásos ábécék latin betűs átírásai, valamint a régi naptárak és kódexek azon szavai, amelyekben a hiányzó latin betűket próbálták pótolni valahogyan. Ez a mai szemnek egészen furcsa írásképet eredményezett. Rovásírásos naptárunkban például a következő néhány szó éppen úgy szerepel, ahogyan ma is ejtjük őket: püspök, gyümölcs, szent, asszony, Erzsébet, Egyed, Gyergy vagy György stb. Latin betűs nyelvemlékeinkben pedig így: pispek vagy pyspek és puespoec, gimilc, zenth vagy scent, azzon vagy ásson, Ersehet vagy Erzebeth, Eged, Georgh vagy Gorg, illetve Gerg, stb. Régi családneveink ún. hagyományos írásmódja sem valami előkelő írásmódot takar, csupán nyelvünk küzdelmét a latin betűkkel: a ,,ty” az 1483-ból való ún. nikolsburgi rovás-ábécé átírásában ,,thy” (az y-t i-nek kell olvasni) innen a Batthyány családnév írásmódja, de írták f/'-nek is. A zs-ss, az u és ö-ew, ezért Dezsőfi is csak Desseffy-nek, Török csak Thewrewknek írhatta nevét. Az erdélyi Telegdi János 1598-ban írta meg a Rudimentát, azaz rovásírásos tankönyvét azzal a céllal, hogy újból elterjessze a rovásírást, mert mint írja: egyedül ez alkalmas a magyar nyelv jegyzésére. (Múzsák Közművelődési Kiadó, 1985.) • • • Kosztolányi Dezső A VÉRTANÚK NYELVÉRŐL Egy ájult és szomorú délutánon olvastam valami cseh falragaszt, melyben az áll, hogy a magyaroknak már nincs semmijük, csak fokosuk, hegyesre pödört, villás bajuszuk és paprikájuk. Váltig hozzá szoktam már az ilyenfajta sértésekhez. Alázatosan és szelíden fogadtam ezt is, én, a magyar, aki fokost csak nagyon ritkán viselek, fontosabb irodalmi felolvasásaimkor, bajuszt mindössze másfélnapig hordtam, egyetlenegyszer, a borbélysztrájk idején, paprikával sem igen élek. Eltettem tehát a bókot a többi bók közé, lepréseltem, mint egy emléket 1919-ből. Ha nincs fokosom, bajuszom és paprikám, legalább ez a souvenír-em maradjon meg. Aznap este azonban a véletlen jótékony és vigasztaló szeszélye kezembe adott egy könyvet, Franki Ágoston Lajosnak, a cseh születésű és cseh anyanyelvű költőnek önéletrajzát, aki 1836-ban, a nagyhéten felkereste a vatikáni könyvtárban monsignore Mezzofantit. Az olasz bíboros, a földgolyó legnagyobb nyelvi lángesze, aki hatvan nyelven írt és beszélt, hosszan és szívesen elcsevegett a csehországi költővel. Természetesen, a nyelvekről folyt a tárgyalás. Azt kérdezte a költőtől, miért nem ír cseh nyelven, mire ez azt válaszolta, hogy akkor nem lenne közönsége. A beszélők különben ötpercenként váltogatták a nyelveket, németül kezdték, csehül folytatták, és a héberrel fejezték be. A véletlen úgy akarta, hogy Mezzofanti, aki a vatikáni könyvtárban csak bíboros és könyvtárnok volt, de a tudományban a nyelvek pápája, ez alkalommal egymás után nyilatkozott a cseh és magyar nyelvről, s az utóbbiról való önkéntes nyilatkozatát, melyet eddig sehol sem közöltek magyarul, éppen e cseh születésű és cseh anyanyelvű költő írta le. A kijelentést, melyet alább szó szerint való fordításban teszek közzé, rendkívül érdekesnek és becsesnek tartom, nemcsak a mai cseh-magyar torzsalkodások miatt, de azért is, mert egy pártatlan és páratlan zseni tette, aki többek közt cigányul, koptul, kurdul is folyékonyan beszélt, s ismert minden nyelvjárást és hangárnyalatot. A bábeli zűrzavar, mely mindnyájunkat nyűgöz, az ő villámló agyvelejében eloszlott. Tüneményes rövid idő alatt tanult meg egy-egy nyelvet, tökéletesen, hiszen amelyre ránézett, azt többé nem felejtette el, elég volt hozzáérnie egy nyelvtanhoz, hogy azonnal vérré váljon benne a szabály és gátlás nélkül való emlékezetében meggyökeresedjen az idegen szó. Amit egy nyelvről állít, azt el kell hinnünk, az ex cathedra hangzik el. O itten a szaktekintély. „Tudja - mondta a beszélgetés során a cseh költőnek —, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más nyelv előtt, leginkább dallamosnak és verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ismerem néhány új költőjüket, néhány versüket, melyek dalamosságukkal meglepnek. Ügyeljen, ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog tündökölni egy költői lángész, és nézetemet igazolni fogja. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben." Vajon kit olvashatott akkoriban a monsignore? Vörösmarty Zalán futása 1832-ben jelent meg, de csak nyocvan előfizetője akadt, itthon is alig ismerték még, nem valószínű, hogy eljutott volna kezeihez. Csak az akkori fiatalokat lapozgathatta. Csokonai Vitéz Mihályt, Kisfaludy Sándort és Berzsenyi Dánielt. Igen, az olasz pap a sírkövekkel kirakott vatikáni könyvtárban, régi fóliánsok és halotti papiruszok között megálmodta Vörösmarty Mihályt a dallamos orkánjaival és égig zengő szenvedélyével, jósolt Petőfiről, Aranyról, és látta a magyar nyelv végtelen, soha meg nem szakadó útját. Jólesik ezt emlékezetünkbe idézni ma, mikor minden áldott nap puskatussal verik és bottal, sóval, kötéllel szelídítik azokat, kik magyarul beszélnek. Tudják meg mindannyian, hogy királyi kincset hordoznak magukban. Könnyes örömmel továbbítom ezt a híradást, én, ki a vértanúk nyelvén írok. (Pesti Napló, 1919. február 23.) • • • Berzsenyi Dániel A MAGYAR NYELV EREDETISÉGÉRÜL Régóta gyanús lévén előttem az a régi előítélet, mely szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon szavaink, amelyek az idegenekhez hasonlítanak, kölcsönzetek és idegenek, arra határoztam magamat, hogy némely szavaink származaját minden figyelemmel megtekintsem, s nyelvünk becsületét e részben is oltalmazzam. Vizsgálataimnak első tárgyai valának azon fizikai dolgoknak nevei, melyek természet szerint az embernek és beszédnek legelső, legszükségesebb objektumai voltának, mint: föld, víz, tűz, nap, stb, melyeknek hihetőképpen legelsőbben adának nevezeteket az első emberek. Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész ó-világ nyelveinek gyökere és anyja; mert nyilván tapasztalam azt, hogy a legközönségesebb természeti tárgyoknak nevezeteit nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegeneknek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekből lehet származtatni, ... (.Kivonat: Berzsenyi Dániel Prózai Művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, 281. oldal.) Sir John Bowring A MAGYAR NYELVRŐL A magyar nyelv messzire megy viszsza. Egész sajátos módon fejlődött és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, az erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. Az angol ember legyen büszke arra, hogy nyelve az emberi történelem eposzát tünteti fel. Ki lehet mutatni eredetét, kivehetők, szétválaszthatok benne az idegen rétegek, amelyek a különböző népekkel való érintkezés során rávakolódtak. Ezzel szemben a magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, amelyen az idők viharai karcolást sem ejtettek. Nem az idők változásától függő naptár. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem alkudozik, nem ad és nem vesz senkitől. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. Amit a tudósok nem tudnak megfejteni, azt mellőzik. Ez a nyelvészetben is így van, éppen úgy, mint a régészetben. Az egyiptomi régi templomok egyetlen kőből készült padolatait sem tudjuk megmagyarázni, honnan, melyik hegységből vágták ki e csodálatos tömegeket. A magyar nyelv eredetisége, még ennél is csodálatosabb tünemény. Aki megfejti, az isteni titkot boncoland, annak is az első tételét. — Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Isten, s az Isten vala az Ige. -(Sir John Bowring angol nyelvész sok nyelvet beszélt, köztük a magyart is. Sok magyar költeményt fordított angolra. Kiadott egy ver-seskötetet is — Poetry of the Magyar’s —, amelynek előszavában írta nyelvünkről az itt közölt elismerő megállapítást 1830- ban. Bowring 1792-1872-ig élt.) VÉGE A Szittyakürt világhálózati h el http://web.c Drótposta szittya@cetli Kérjük kedves olvasóinkat, akik számítógéppel és eniail-lel rendelkeznek, küldjék el címüket SZITTYAKÜRT email-jér
