Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-11-01 / 6. szám
10. oldal flMGYflR SORSOK «lîîVAKÔfcî Csurka István Baleset Egy gyárban nem szabad fényképezni. Ezt persze a gyerek nem tudja, így aztán amikor osztályát, a nyolcadik bét üzemlátogatásra viszik, többek közt azért is, hogy a pályaválasztás esedékes megfontolnivalóiban a segítségére siessenek, a gyerek magával viszi kedvenc fényképezőgépét. Le-lekapta már osztálytársait kiránduláson, házibulin, rendezvényeken. Albumában természetesen tanárai ellesett pillanatai is megtalálhatók. Móka és kacagás ez az egész gyűjtemény. Nemcsak megcsinálni, hanem fellapozni is „irtó jó hecc” ezeket a képeket. Annak ígérkezik a gyárjárás is. Tizenhárom, tizennégy éves, egészséges, sporttagozatos, minden lépésre vihogni kész lányokról van szó - és a megszállandó üzemben csokoládé készül. Csokoládé! Hirdetmény: enni ehet mindenki annyit, amennyi belefér, elvinni semmit. Ezt értik, ez világos. Hova, ha ide nem a fényképezőgépet? A csokoládé a gyermek legmeghittebb űtitársa. Még az eszit se tudja, mikor már ki képes fejezni mély vonzalmát a csoki iránt. És sokáig emlékezetes marad számára, amikor a hatalom, a szülő megvonással büntette. Egyszóval ismeretesek előtte bizonyos tilalmak emez édességgel kapcsolatban. Ebéd előtt például sosem volt tanácsos fogyasztani, mert a megnyakló étvágyat a fent említett hatalom mindjárt a csoki számlájára írta, és az elkobzás jogával élt. Meglehetősen hosszú tehát az az idő a gyerekember életében, amelyikben a csoki a minden földi javak legjobbikaként tündököl. És a csomagolása is szép. A színes rajzos burkolat alatt ezüstpapír villan meg. A táblacsoki sima és fényes. A tisztaság képzete társul a csokoládéval való foglalatosság minden mozzanatához. Az élet szép, élni jó, ezt jelenti a gyermeknek a csokoládé. És akkor jön az első nagy mellbe vágás. Az egész osztálynak elakad a lélegzete, amikor meglátja, hogy milyen rendetlenségben és mocsokban készül a csokoládé. Ezt most ne részletezzük. A gyerek ugyan színesen leírta meghökkentő tapasztalásait, de mi most elégedjünk meg az összegzésével: ósdi. Már csak azért sem volna méltányos lerajzolni a riasztó körülményeket - a gyerek figyelmét nem kerülte el, hogy az egyik nagyon egyszerű munkafolyamatot „gyogyósok” végzik -, mert jó csokoládé készül az ezeréves körülmények között. Az ipar részére helyénvalóbb a helytállás minősítést kiutalni. Utaljuk. Hát persze aztán milyen a gyerek? - megbarátkoznak a zűrzavarral, és folytatják ott, ahol abbahagyták: vihognak. Nem telik bele negyedóra, maszatos lesz az egész osztály. Már nem is annyira eszik, mint inkább kenik a masszát. Mi sem természetesebb tehát a leányzó számára, aki többek közt ama lehetőséget is fenntartja magának, hogy majdan egy fényképezőgéppel keressen kenyeret, mint előkapni a masinát. Nicsak, még a tanárnő képe is szurtos! Nosza, örökítsük meg, mielőtt letörli. És közben „melóznak”. Nem szép, de elviselhető az élet. Nem gyüvünk ugyan a csokigyárba dolgozni, de sokat fogunk röhögni a képeken. Többnyire mi vagyunk rajta, az élet császárai (császárnői), gyerekek, s csak elvétve kerül fókuszba egy-egy munkásnő, egy-egy részlete a gyárnak. Csupán az, ami hozzátartozik a mi mulatságunkhoz. Ám akkor hivatalos férfiak lépnek színre. A képük nem maszatos, nem a kádak mellől érkeznek. Mit csinál ez a kölyök itten? Ez tilos! És akkor most ugyanúgy járunk el, mint a gyári mocsok esetében tettük: nem részletezzük az egyoldalú vitát. A hivatalos férfiak elutasítják a gyermek azon érvelését, miszerint ő csak a társait fényképezte, elutasítják, mert a gyárban nem szabad fényképezni. Miért? Csak. Mert gyár. Mert féltjük. Mert a miénk? Mert nem. És kész. És te most velünk jössz. Elvezetik. És a maszatos osztály nézi. Esemény itt, esemény ott. No, nem valami különös. Egyszerűen csak fogják és kivétetik a gépből a filmet, és megsemmisítik. Hogy ki ne kerülhessen egyetlen kocka sem. Ki ne pattanjon a féltve őrzött titok. Hogy mi a titok? A gyerek keserű szájízzel ugyan, de megfejtette. A mocsok. „Azt szégyellik, hogy milyen körülmények között gyártják az árut.” (Már nem becézte!) A sértett fél megfejtése persze mindig túlzó. A férfiak csak a kötelességüket teljesítették. A gyárban nem szabad fényképezni. Isten ments, hogy ezt az intézkedést akár csak egy csokoládégyár vonatkozásában is kérdésessé merjem tenni. Meg aztán nem is arról beszélek. Az én gyerekemről beszélek, egy magyar gyerekről, akit az iskola kivitt az életbe. Ismerkedni. Tapasztalatot gyűjteni. Gyere, élet, gyere, gyár, segíts nekem az eligazodásban! És jön az édes üzem, az álmok netovábbja, és azt mondja: nem szabad ! Ha én volnék az iskola, és naplót vezetnék, ennek a látogatásnak a helyén ez állna: súlyos baleset történt. Megsérült egy fő gyermek súlyosabban, és ugyancsak megsérült a fél osztály könnyebben. Azonban mindegyik sérülésnek megvan az a rossz tulajdonsága, hogy egész életre szóló. Mit nem fog elfelejteni ez a lányosztály? A nem szabad!-ot? Nem csupán azt. Azzal már találkozott eddig is. Akár itthon is. Csakhogy az én hatalmi nem szabadjaim mögött mindig volt indokolás, az ésszerűségnek legalább a megkísérlése. Ebéd előtt nem szabad csokoládét enni, mert elveszi az étvágyad, és nem eszed meg a paradicsomlevest, amit én vitamindús volta miatt testi és szellemi fejlődésed szempontjából előnyösebbnek találok a Boci-csokinál. Ez világos beszéd. Ez ellen ugyan a gyerkőc berzenkedik, és ettől függetlenül utálja a paradicsomlevest, de megérti. Mit értsen azonban egy rideg és indokolás nélküli tilalmazáson, amelynek végeredménye, hogy elveszik tőle a filmjét, amit a saját keresményéből vett. (Mütyürkéket fabrikál, és árulja őket a Marcibányi téri vasárnapi vásárokon.) Vegye tudomásul, hogy az élet ilyen? Ha kilép a család és az iskola értelmes tiltásokkal kerített körletéből, elébe csapódnak az értelmetlen tiltások. Virágos réten, ahol út sincs, vasút sincs, sorompó rekeszti el a hancúrozást. És akkor most végezetül egy mély sóhaj. Mert a balesetnek nincs egyetlen okozója. A gyár? Csak a saját törvényei szerint járt el. Az iskola? Csak a létező gyárakba viheti a nebulóit. A rendelkezés? A szabály? Belátható, hogy önmagában véve az is indokolható és ésszerű. Akkor hát? Nincs mese, be kell vallanom: én. Én bizony! No persze nem azért, mert nem világosítottam fel a lányomat, hogy a gyárban nem szabad fényképezni, hanem azért, mert 1983-ban - ez még akkor történt - ilyen állapotok uralkodtak ebben az országban, hogy ez előfordulhatott. És még valamit! Velem együtt ugyanis te is hibás vagy, Nyájas Olvasó. Ideje volna elkezdenünk az alaposabb lomtalanítást, mert itt a kamion az utcán, ami átviszi a motyónkat a huszonegyedik századba. Hűség a sírig Az Istenfélő ember lába a földön, de lelke az égben jár. Akárhányszor Isten-adta léleknek földi árnyékvilágunkból a mennyei hazába költözéséről hallok, Szent Ágoston idézett szavai jutnak eszembe. Ilyen ember volt számomra Rakovszky József, a költő és az ember. A Reményik Sándorok, Sajó Sándorok, Wass Albertek fajtájából való volt. Akkor is, ha Háfiz perzsa strófáit magyarította, akkor is, ha a „Szózatot szerkesztette feleségével, Zsuzsa asszonnyal. Derűje sohasem hagyta el. Nem volt olyan MIÉP-gyűlés, magyar irodalmi est, ahol szerény, bölcs szava ne lett volna gyógyír mindazoknak, akik csüggedten, csaknem kétségbeesetten tapasztalhatták országunk erkölcsi, szellemi lesüllyedését. Isten veled, Jóska bácsi! Emelt fővel léphetsz a Mindenható Országába, hiszen életedet Istennek és szeretett Magyar Hazádnak szentelted, hozzájuk a sírig hű maradtál egy olyan korban, amelyben az arany milliók számára többet ér a hűségnél. Rád már nem ragad a pesti kosz. Lerázva a földi élet sarát, másként látsz és ítélsz, mint mi, földhözragadt, sokszor szűkkeblű emberek. Kérlek az általad mindig is nagyrabecsült Szittyakürt felelős szerkesztőjeként és mindazok nevében, akik szeretnek és tisztelnek ezután is, nézz alá az égből! Kérjed minden Magyar Nagyasszonyát, imádkozzon érettünk, magyarokért. Megmaradásunkért. Most és mindörökké. Ifj. Tompó László Budapest, 2004. október 20.
