Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-11-01 / 6. szám
«lîîVAKÔfet IRflflYTU 3. oldal üSiiÜWö)® ®gÆ\[lSÆ\!l)®A®l>i!Æ\ls3(g©g©[K ®g©[g(o)(LÄIPcOÄ ßOO®^[MlD s ADD TOVÁBB, TERJESZD, HARCOLJ, ÉS IGENNEL SZAVAZZ Az Erdélyi Körök Országos Szövetségének 22 tagszervezete, tűbbezer tagja nevében szólunk. Az országban élő sokszázezernyi erdélyi származású honfitársunk, Erdély kétmillió magyarjának, a többi elszakított magyarnak kiáltását hallva szólunk az anyaország magyarjaihoz. A szív és az ész nevében szólunk. Reménykedve szólunk. Reménykedünk abban, hogy sokan, elegen értik és belátják: ha már magyarnak születtünk ide, a Kárpátok alá, embernek is csak magyarként tudunk megmaradni. Márpedig nagy fejedelmünk és a lengyelek nagy királya, Báthori István szellemében, vele együtt valljuk: ha elveszni hagyjuk a leszakítottakat, akik mindenkor, minden poklok dacára megmaradtak őrzőnek, az anyaország bástyájának, akkor mind elveszünk. Ha most nam nyújtjuk ki kezűnket utánuk, ha elutasítjuk falónk nyújtott kezüket, odavész maradók becsületünk, odavész az évszázadok minden küzdelme és áldozata, odavész maradók reménységünk. Elnyeli őket a mohó többség, majd lassan odaveszünk mind. RH© DasiOgjassiMimfc Dalié as fflroBOsIM mpioraisiiPiaiflSafcira, ateiito maömdlSg] fis fc@s®fflrate w®0®afc <§© raaSradlőg] pernam©® toaeate pirate. M®se sap®fetos) saspffeeeecafe Stes®, ©sáp® ®g®ra^5 teîtogâse HoageSwa masgpplfclOSIte maojpæwæpraî ag^Mmfea®, 8©llteimfö®e. Bevallottan politikai jövőjüket féltve egész nemzetünket készek feláldozni, ezért harsan fel ismét a tudati manipuláció mesteri kórusa, ezért idézik fel az emberek legalantasabb ösztöneit, az anyagi féltés ördögét, a gyanakvó rosszindulatot. Ne hagyjuk megvezetni magunkat, ellenkezőleg, szavazatainkkal kényszeresük őket megadni, ami nekünk jár. A magyar nép hangja most Istenünk, Szent István Istenének hangja lehet. A hívó szóra, a vész elhárítására eleink készek voltak életüket adni. Tőlünk nem kéri ezt senki. Mi csak azt a pár lépést kell megtegyük a szavazóhelyiségekig, csak egy igent kell bejelölnünk egy papírlapra. Nem lehetünk olyan vakok és ostobák, hogy lemondjunk jűvőnkről, nemzeti létünkről. Kerekedjen felül végre minden magyar jobbik énje, a minimális szolidaritás nemzettársaink iránt, de a józan belátás is a fejekben, saját elemi érdekeink felismerése! Számos szomszédunk sok éve egy egyszerű tollvonással megtette e lépést, állampolgárságot adtak határon túli véreiknek, és gyarapodásnak indult nemzetük. A mi szétszakítottságunk mértéke, súlya összehasonlíthatatlanul nagyobb, mégis tíz éve téblábolunk és érvelünk, hallgatjuk a gáncsoskodókat és hallgatunk a gáncsoskodókra, ócsároljuk és elgáncsoljuk a kezdeményezőket, legjobbjainkat. /mDs2 IWstssimlbsiP ffsB Hsg/sstslblb tpanlhátmlkg&t, fftdgjjjwlk msgj tsgj\v/mâ@ tk®sSféB S§ msgj asé ® ipáip ílSpésGt, sízte s Ms lkSgm@gäl(MilIä)&@Sa dUmoikSiiimlk Spögj^sUmö ás SMsmoö fftsgymalk ârpës,, dH® äfSHstssooBg Bug msgj msm ©@ss Magyar állampolgárságot minden magyarnak! 2004. november 7. Az EKOSZ elnöksége nevében Kövesdy Pál elnök A „Hungária Szabadságharcos Mozgalom” 40.000 példányban készült országszere terjesztett szórólapja LEVÉL ERDÉLYBŐL Kétségbeesésemben írok. Nagyváradon élek és mind a mai napig abban a hitben, hogy idegen erők szakítottak el a hazámtól, amiről a magyar emberek nem tehetnek, mert a fejük felett döntöttek a nagyhatalmak, vagy a szovjet diktatúra. Ennek tudatában, elviselve a kisebbségben élés valamennyi megaláztatását, hátrányát, őriztem és őrzöm, sokad magammal anyanyelvemet, a magyar kultúrát, a magyar hagyományokat, egy szóval a magyar identitásomat, és harcoltam, harcolok, szülővárosomnak, Nagyváradnak a magyar jellegéért, nem kis kockázattal, előbbre tartva a magyar nemzet érdekeit a személyes boldogulásnál. Tettem, tettük, mindezt abban a reményben, hogy ez az állapot nem tarthat örökké és az igazságtalanságot egy reménybeli független Magyar Köztársaság és annak felelős kormánya orvosolni fogja. Orvosolni fogja?! Előfordulhat, hogy hiábavaló volt a sok-sok áldozat?! Számunkra hihetetlen, hogy a most kormányzó két párt vezetője a NEM-mel szavazók táborát kívánja gyarapítani. Miért gondolják azt egyesek, hogy csupa önző, az anyagi érdekeket a nemzetiek elé helyező aljanép él magyar-nemzeti kisebbségben?! Akit nem az anyaföld szeretete köt, az mindenképp elmegy, ha nem Magyarországra, hát máshova, az állampolgárságtól függetlenül. Tudják-e azok, akik ki akarnak rekeszteni a magyar nemzetből, hogy minket a szülőföldünkön BOZGOR-nak neveznek, ami annyit tesz, HAZÁTLAN?! Elviseltük, abban bízva, hogy az anyanemzet mindent megtesz annak érdekében, hogy visszakapjuk hazánkat, magyar állampolgárságunkat, mert ez nekünk jár, nem könyöradományként, de mert azt jogtalanul vették el elődeinktől. A független Magyar Köztársaság senkire sem kenheti a felelősséget, ha a gyalázat bekövetkezik és a tőlük nem idegen hazugság-propaganda eredménytelenné teszi a népszavazást. A Szent László alapította Nagyváradról üzenjük, hogy nemzetárulónak tekintünk minden nem-mel szavazót. Aki arra szavaz, hogy ne legyen kettős állampolgárság, az ugyan magyar állampolgár marad, de önként lemond a magyar nemzethez való tartozásról. Az esetleges gyalázat következményei: a hiábavalónak bizonyuló kitartás feladása, tömeges beolvadás a többségi nemzetbe és ezzel párhuzamosan tömeges kivándorlás a szélrózsa minden irányába. Hasonló lelkiállapotba kerültünk, mint 1956-ban. Én 9 éves voltam és tisztán emlékszem a Kossuth rádióból sugárzott segélykiáltásra, ami pusztába kiálltott szó maradt. Egyetlen reményünk a nemzeti oldal megerősödése és kormányrúdhoz kerülése. Isten végtelen kegyelmébe és az Önök bölcsességében bízva maradok reménykedő szeretettel: Kelemen Mária, a Nagyváradi Anna Nőszövetség elnöke Találkozásom a csürhével Egyre többször gondolok Kisbaconi Benedek Elek unokájára, Benedek Istvánra, aki nem rejtette véka alá véleményét a „folyton zsidókéról: „Nem lehet tíz szót beszélni velük anélkül, hogy a zsidó sérelem vagy a zsidó gőg elő ne bújjon belőlük. Szerintük csak a zsidó szenvedett ártatlanul, minden magyar fasiszta (volt), bosszút kell állni rajtuk - és állnak is, több mint negyven éve.” Hát, ehhez nincs hozzáfűzni valóm. Benedek István jól ismerte a zsidókat, hiszen elmeorvos volt. Nincs olyan nap, óra és perc, amely ne ezt igazolná, különösen Budapesten, a leendő zsidó világvárosban, ahol a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége - közismerten Mazsihisz - az úr. Különleges lény a mazsihiszta. Már akkor is rosszul érzi magát, ha valaki egyenesen a szemébe néz, vagy nem fülig érő mosollyal mondja rá: zsidó. Ennél nagyobb szitokszót nem ismer, miként az igék közül is csak ilyeneket szeret: gyűlölök, megbosszulok, megrabolok, hamisítok, rágalmazok. Al-lítólag ettől humanisták, békeszeretők, demokraták. Ha valaki mindezt 2004. október 15-ig nem tapasztalta volna, bepótolhatja, ha elmegy például egy holokausztozó konferenciára, bekapcsolja a „közszolgálatit”, vagy kezébe vesz zsidó lapokat, könyveket. Aki ugyanis a fenti napon ellátogatott az Andrássy út 60. elé, megtudhatta, mi a lelki önfertőzés. Nem vagyok orvos, hogy az onánia rejtelmeiről hitelesen beszámoljak, ám gyanítom, hogy sok jóhiszemű, a zsidó érzékenységről mit sem sejtő honfitársam megbizonyosodhatott volna arról, amiről társadalomkutatók, írók, sőt orvosok - köztük zsidók is! - annyiszor írtak: a zsidóság lelki betegség. Eltorzult arcú, bosszút lihegő, a magyarságról egy jó szót soha ki nem mondó „túlélők” és csemetéik fröcsögtek minden ellen, ami nem zsidó. Leginkább persze a magyarok „gaztetteiről” hallhattunk, arról, mennyire bűnösök vagyunk. Veszélyeztetjük ugyanis a „másságot”. (Bár úgy lenne, de december 5-én ebbéli reményem egyelőre megfogyatkozott.) Lapunk erkölcsisége szigorúan tiltja az ott elhangzottak idézését, ami már csak azért is felesleges, hiszen olvasóink bizonyára ismerik évtizedek óta hangoztatott sirámaikat, sérelmeiket. Csak azt nem értem, hogy ha ennyire rosszul érzik magukat ebben az „antiszemita” országban, akkor miért élnek itt? Azért, mert itt nekik mindent lehet büntetlenül? E kérdés egyben válasz is: igen, mert hagyjuk. Valaki egyszer megkérdezte tőlem, kik akasztották fel például Kun Pátert, kik kínoztak meg ki tudja hány tízezer magyart 1945 után, szóval kik voltak a vérbírák? Azt feletem, azok, akik nem kerültek az 1944. október 15-i hatalomátvétel után a Nemzeti Számonkérő Szék elé. Ha van okom arra, hogy bíráljam a Szálasi-kormányt, akkor az csak ez lehet. De nem csak a mazsihiszták vonultak fel álarc nélkül, hanem a „nemzetinek, jobboldalinak” átkeresztelt Fidesz ifjú titánjai szintén elégtelenre vizsgáztak történelemből: ők is az ötvenes évek stílusában gyalázták Szálasi Ferencet, és kormányát. Dobszay Károly jelen számunkban közölt írása nekik is szól, és anélkül, hogy érveit elismételném, ezúttal csak annyi jegyzek meg: gyalázkodjanak bár, de jobb lenne, ha nem állítaná magukról, hogy ők bizony „konzervatívok vagy „nemzeti”-ek. Mert nem azok. Ideje lenne a Fidesz bölcseinek nemcsak „Az Európai Unió Alkotmánya” című könyvet forgatniuk, hanem Marshalkó Lajos és Fiala Ferenc, vagy ha már idegen kell, C. A. Macartney brit történész műveit is, hátha megbarátkoznak az Aranybullával, a Szent Korona-tannal. Csak ez lehetne számukra a damaszkuszi út. Ha nem lépnek rá, együtt menetelhetnek az arctalanokkal és arcátlanokkal, a zoltaigusztávokkal. A csürhével. Ifj. Tompó László
