Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-09-01 / 5. szám
10. oldal mflGYim SORSOK «imAKOkî Miért késett a román árulás után a honvédség támadása Dél-Erdély ellen? Egy minisztertanács hiteles története BA1TÀRSI HÍRADÓ A MAGYAR HARCOSOK BAJTÁRSI KÖZÖSSÉGÉNEK TÁJÉKOZTATÓJA A magyar közvéleményben, legfantasztikusabb hírek terjedtek el arról, hogy mért nem vonultunk közvetlen a román árulás után a délerdélyi hágókhoz, miért nem foglaltunk el sokkal kedvezőbb védelmi vonalat- a román fegyverletétel és felbomlás első óráiban. Egy nagyon céltudatos propaganda azt terjeszti, hogy ezt a németek akadályozták meg tulajdonképpen. A Vasgárda mozgalmára tekintettel megtiltották, hogy a magyar honvédség, a romániai tisztogató műveletek segítségére legyen. Ezzel a céltudatos hírveréssel szemben, kötelességünk a nemzet helyes felvilágosítására, hogy elmondjuk mindazt, amit a román árulást követ nap délutánján tartott magyar minisztertanácson történt. A tények ugyanis a következők: Mikor a román király udvarának gáládul elkészített árulásának a híre megérkezett, a német birodalom budapesti követe hivatalosan megkérdezte a magyar kormányt, hajlandó-e a honvédség résztvenni a németek délerdélyi tisztogató hadműveletében. A németek úgylátszik első pillanatban felismerték azt a közös stragégiai szükségességet, hogy a Kárpátok déli hágóinak megszállása nélkül tartós védelemről a Kárpátokban szó sem lehet és ezt minden politikai szempont elé helyezték. Elsőrendű katonai szükségességnek tartották tehát, hogy esetleges vasgárdista szimpátia elvesztése árán is, de idejekorán eltömjék a vöröstoronyi és tolcsvári hágókat és a Vaskaput. A minisztertanács azért jött össze, hogy ezt a német kérelmet megtárgyalja. A minisztertanácson a beteg Sztójay helyett Reményi-Schneller Lajos elnökölt. A miniszterek közül többen síkraszálltak amellett, hogy akármilyen erőkkel, de azonnal vonuljunk be Dél-Erdélybe. A román hadsereg felbomlóban van, leventékkel, rendőrökkel, hirtelen összeszedett karhatalmi alakulatokkal is el lehetne jutni a Kárpátok déli gerincére. Különösen hevesen, szinte az asztalt csapkodva foglalt állást az azonnali bevonulás mellett Szász Lajos miniszter, aki a vita hevében még az asztalt is csapkodta. Még nála is hevesebben és szenvedélyesebben állott ki vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály államtitkár. Pedig neki tulajdonképpen nem is volt beleszólási joga, mint sajtófőnök, csak a sajtóügyekkel kapcsolatban szólalhatott volna fel a minisztertanácson, de izig-vérig erdélyi ember lévén, valósággal elfogta az indulat, amikor egy bizonyos láthatatlan ellenállást érzett meg, amelynek oka és eredete csak a minisztertanács végén derült ki. Egy állítólagos amerikai üzenet Igaz ugyan, Arnóti Jungert Mihály követ, aki mint külügyminiszterhelyettes jelent meg a beteg Sztójay képviseletében, egyéb fejtegetések közé rejtve elmondotta: az amerikaiak egyik Budapesten székel semleges követség útján figyelmeztették Magyarországot, hogy rossz pontnak számít, ha Magyarország most a román árulást kihasználva román területre tör. De az igazi meglepetést az okozta, amikor a minisztertanácsra meghívott vezérkari főnök és honvédelmi miniszter a miniszterek többségének érvelésével szemben, nem túlságos meggyőző erővel kijelentették, hogy a meglévő magyar erő nem elegendő a déli hágók megszállására. Bonczos Miklósnak támadt az az ötlete, hogy talán hívják át a vezérkari főnökség hadműveleti osztályának vezetőjét és azt a vezérkari tisztet, aki a délerdélyi helyzetet számontartja. Ezek át is jöttek megfelelő nagyságú térképekkel és mit sem tudván arról, hogy főnökeik milyen irányban foglaltak állást, kifejtették, hogy a mi rendelkezésünkre álló hirtelen öszeszedett katonai erő is elég lenne a Kárpátok déli hágóinak a megtámadására. A jelentések szerint a délerdélyi garnizonokban állomásozó román csapatok felbomlottak, kitűzték a vörös zászlót és mind szerteszélednek. Fegyverüket eldobálták. Olyanféle hangulat uralkodik náluk, mint nálunk 1918-ban, póthadosztályok és alkalmi alakulatok is könnyen sikert érhetnek el velük szemben. Az ellentmondáson, ami a két vezérkari tisztnek és feletteseinek nyilatkozata között jelentkezett, mindenki megérezte, itt valami nincs rendben. A két fiatalabb katona olyan meggyőző lelkesedéssel beszélt felettesei előtt, hogy látszott, ők ezt a kérdést délelőtt már megtárgyalták. Akkor még a honvédelmi miniszternek és a vezérkari főnöknek is más volt a véleménye. Vitéz Kolosváry- Borcsa Mihály erre hangos vitába szállt a vezérkari főnökkel és honvédelmi miniszterrel. Azok mereven, rejtélyes arccal tartottak ki álláspontjuk mellett. Az előszobában árulta el azután a vezérkari főnök, hogy ez nem az egyéni nézetük. Katona parancsra cselekszik. Nekik is megparancsolták, hogy a támadási tervet utasítsák el. Két hét egy nemzet sorsában A minisztertanács ezek alapján határozatot hozott, amely kívánja ugyan a délerdélyi akciót, de több nyitott kaput hagyott. így érthető meg aztán, hogy a magyar honvédek délerdélyi akciója teljes nyolc napot késett. Magyarország kormányzója, mint kiderült, ezt is ellenezte. Természetes, hogy fékek, zavar, bizonytalanság jellemezte a Kolozsvárról Torda felé elindított támadást. El is akadt. Utána jött az aradi támadás teljes két héttel az árulás után, amikor a Szovjet már régen időt nyert felvonulásra. Ma már világos, hogy a kormányzó körüli klikk, amely árulásra spekulált, avatkozott bele a honvédség akciójába minduntalan. Kiderült az is, hogy Barcza György volt követ Montreauxból sürgönyt küldött, amelyben megfenyegette a magyar kormányt, hogy abban az esetben, hogy ha Dél-Erdélybe bemasírozunk, minden angol szimpátiának vége. Csak a történelem fogja eldönteni, micsoda felelősséget vettek magukra ezek a háttérből intrikálok. Hiszen ma már nyilvánvaló, ha a Kárpátok déli kijáratai zárva maradtak volna, sokkal, de sokkal súlyosabb feladat lett volna a szovjet hordák Magyarország elleni rohama és talán ma nem ülnének benn a drága magyar Alföldön. Egy újságcikk nyomán 1944. november 3-án (Közölte a Hadak Útján" 2004. július - augusztusi száma. ) Gárdonyi Géza GOETHE MEG PETŐFI A minap a Tudományos Akadémia palotájában jártam. Ahogy fellépek a földszinti folyosóra, látom ám, hogy az egyik ajtón új, nagy fekete betűk jelentik, hogy mi az: GOETHE-SZOBA A könyvtárban volt dolgom. A jó öreg Kitonichot kellett volna átnéznem. De bizony, hiába forgattam, egyre az járt az eszemben, hogy mink a mi Petőfinket milyen szépen szeretjük. Szépen ám. Emeltünk neki két szobrot. Az egyiket Budapesten. Ezt Reményi hegedülte össze. A másikat egy szász városban. Ezt meg Köllő majdnem ingyen csinálta. Dehát ha a nemzet képviselői nem is szavaztak meg a nemzet legnagyobb költőjének egy fillért se az emlékére, alakult írókból, színészekből és műkedvelőkből egy társaság, amely célul tűzte ki Petőfi megbecsülésének fentartását és terjesztését. Ez a társaság összeszedte a tagjai birtokában lévő Petőfi-ereklyéket és mikor már egy csomó együtt volt azon is gondolkozva, hogy hova tegye. Hát hova máshova, mint a Nemzeti Múzeumba. Megyen a küldöttség kellő feketében Pulszkyhoz. Nem mentek valami jó napon, mert az udvaron éppen egy elefánt meg egy rinocérosz bőrét cserzették. Pulszky is ott állt a két óriási állat között.- Nincs hely - mondotta, a zsebkendőjét az orrán tartva -, láthatják most is, micsoda barmokat kell elhelyeznünk. De hogy van itt hely; nincs, éppen nincsen! A küldöttség beszámolt az eredményről. A társaság nem vette azonban szomorúságra a dolgot. Ha nincs hely a Múeumban, lesz az Akadémiában. Ahol az Akadémia szolgáinak is jut hely, hogyne jutna Petőfinek! Mentek Fraknóihoz. Fraknói (akkor) akadémiai Főtitkár (azóta c. püspök) udvarias mosollyal fogadta a küldöttséget, és szokása szerint kezét dörzsölve szólott:- Tudom miért jönnek. Olvastam már. Sajnálom, hogy ott nem voltam az ülésükön, legalább nem kellett volna idefáradniok. Hova gondoltak az Isten szerelméért. Még a hagyatékkönyveknek is alig van itt helye. A kiadványaink pincében, padláson, a leveles ládák kipakolatlanul egymás hegyin hátán. Dehát nincs önöknek maguknak valahol egy kis helyük, hiszen az a cókmók nem lehet olyan sok.- Mink vagyunk az egyetlen hajléktalan társaság - felelte Szana Tamás, a cók-mók szóra szinte elborzadottan. Akkor a Petőfi-társaság legalább a könyveknek és az iratoknak kért helyet. Nem tudom, hol vannak most Petőfi könyvei, abban az időben tudom, hogy a könyvekkel is visszautasították őket mindenünnen. És azóta is szanaszéjjel hányódnak a Petőfi ereklyéi az országban. Az arcképei, ahány, annyi helyen. Egy olajfestésű arcképét Tóth Kálmánnak a szobájából a halála után az ócskások vittek el és azóta (gondolom 1978-ban halt meg) sem a kép, sem valami reprodukciója nem került a nyilvánosság elé. A kardja az utóbbi három év alatt legalább négy gazdát váltott. Hentalleré is volt a többek között. Az óráját a minap adták kótyavetyére, mikor legutóbbi tulajdonosa Mesterházy Kálmán meghalt. Azok a képek, amelyek valaha Petőfi szobáját díszítették, az öngyilkos Nagy Imre színész hagyatékából Jókaihoz kerültek és most szépen berámázva ott függenek az ebédlőjében. (Valami negyven nagy és szép kőnyomatú arckép; a francia forradalom hőseiről. Zichy Géza gr. Petőfinek egy ingét és egy pár harisnyáját tartogatta magánál. Szana Tamásnál a karosszéke van meg. A debreceni ref. kollégium könyvtárában az ivópoharát őrizgetik. A Nemzeti Múzeumban mindössze egy írótolla van Petőfinek. Az a toll, amelyikkel a Talpra magyart írta. Hol van a többi minden, aminek együtt kellene lennie egy Petőfi-szobában? Szanaszéjjel. Én tisztelem, becsülöm Goethét, mint minden olyan embert, akinek a munkái a világ minden nemzetének kincseivé váltak, de mikor arról van szó, hogy Goethe-szoba van Magyarországon, Petőfi-szoba meg nincsen, lehetetlen, hogy pokolba ne kívánjak minden német dichtert és e dichterek minden tisztelőjét, akik miatt a Petőfi-ereklyék még ma is zsibvásáron hányódnak. " Ezt a cikket a szerző a Petőfi-ház megnyitása előtt írta. Mivel jellemző a korra, és az akkori nagy elmék gondolkodásmódjára, nyomdafesték alá bocsátottam. ( Gárdonyi József dr. )
