Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-09-01 / 5. szám
6. oldal Red mncYíiR műn «lîîVAKOfcî A MAGYAR SZENT KORONA TÖRTÉNETE (5.) Irta Ipolyi Arnold és Dr. Rátvay Géza tanulmányai nyomán GRÓF AMBRÓZY GYCILA koronaőr Körülbelül december 8-án vagy 9-én kaptam a hadügyminisztertől egy átiratot, melyben értesít; hogy a koronaőrséget egy nemzeti testőrszázadba fogja beolvasztani, amely felett a rendelkezési jogot kizárólag magának tartja fenn. Erre Széchenyi Bélával abban állapodtunk meg, hogy ez ellen írásban tiltakozni fogunk a hadügyminiszter, a miniszter- azaz tán akkor már köztársasági-elnök és a Nemzeti Tanács előtt, mely szerint ha az összes eddigi törvények értelmében a mi rendelkezésünkre álló őrség, feletti rendelkezési jogunkat elveszik, magunkról minden felelősséget elhárítunk. Ezen tiltakozásunkat megírva szeretett társamhoz vittem aláírásra, akit lakásán súlyos betegen és eszméleten kívül találtam. Minthogy háziorvosától megtudtam, hogy állapota reménytelen, a tiltakozást aláírtam Széchenyi Béla gróf nevében is és még aznap elküldtem. Szeretve tisztelt társam még az éj folyamán elhalálozott, s így tisztségemben ezen nehéz idők közepette egyedül maradtam. Egy, a korona kamarában történt látogatásom alkalmával feltűnt, hogy többé nem négy, hanem csak két őr teljesít a koronánál szolgálatot. Észrevételemet megtéve, az őrség tudtomra adta, hogy a beolvasztás már megtörtént, a régi tisztikar el lett mozdítva és parancsnokul egy új tiszt, Milesz százados lett kinevezve, sőt azt is tudtomra adta, hogy eleinte a kormány egy olyan tisztet akart parancsnokul kinevezni, akit a legénység sem tartott ezen állásra méltónak, s a kinevezés az ő ellenállásukon tört meg. Mivel az új parancsnokot kérdőre akartam vonni az őrzés ezen új módja miatt, kértem az őrséget, értesítse őt, hogy keressen fel. A szimpatikus megjelenésű, erélyes külsejű új parancsnok másnap már fel is keresett és biztosított, hogy a korona őrzésének tisztjét a leglelkiismeretesebben fogja végezni. E napok valamelyikén felkerestem Bartha hadügyminisztert is, akit arra kértem, tegye lehetővé, hogy a nemzeti testőrszázadba beolvasztott koronaőrség koronaőrzési tevékenységét ellenőrizhessem. Bartha kijelentette, hogy ez ügyben értekezletet fog összehívni. Ezen a hadügyminisztériumban összehívott értekezleten rajtam és Milesz századoson kívül csak a hadügyminisztert helyettesítő egy alezredes volt jelen, aki még csak azt sem látszott tudni, miről van szó, tevékenységünk tehát mindössze abban merült ki, hogy a korona kamránál helyszíni szemlét tartottunk. Ekkor tudtam meg, hogy a volt koronaőrség a nemzeti testőrséggel együtt fent a várban a koronaszoba mellett lévő laktanyának berendezett szobákban kapott elhelyezést. Elhatároztuk tehát, hogy a korona előszobájából oda, hogy a riasztó jelzésre az egész század a két szolgálatot teljesítő őr segítségére siethessen, telefont és riasztó csengőket szereltetünk be. Ez a megoldás majdnem nagyobb biztonságot nyújtott a békéinél, mert akkor a koronát négy őr őrizte ugyan, de a laktanya távol volt. E napok egyikén egy K. R. nevű orvosnövendék keresett fel, aki mint mondotta, annyira szivén viseli a korona sorsát, hogy a nyugtalanság kergette hozzám. Előmutatott egy röpiratot, amit valami Kardos nevezetű adott ki, „Mi történjék a magyar szent koronával?” cím alatt. Ebben az író a legképtelenebb ízetlenségek után oda konkludált, hogy a koronát el kell pusztítani, hogy vele a királyság szimbóluma is örökre megsemmisüljön. Látogatóm arra ajánlkozott, hogy ha a koronát biztosabb helyre kívánnám vinni, néhány társával szívesen segédkezik. Nagyon megköszöntem hazafias felajánlkozását, de mai napig sem tudom, vajon az illető tényleg a korona egy fanatikus rajongója volt-e, vagy pedig Károlyi Mihály egyik felbérelt alakja, aki csak tőrbe akart csalni. Pár nap múlva ugyanis újra megjelent és még energikusabban ajánlotta fel szolgálatait. Jobb kezét beszélgetésünk egész ideje alatt kabátja zsebében tartotta s így minden pillanatban el voltam rá készülve, hogy tőrt, vagy revolvert ránt ki onnan. Egymás kölcsönös, gondos megfigyelésén kívül azonban nem történt semmi, távozott s azóta sem halottam róla. Kun Béla első utcai demonstrációja és várba való felvonulása nyomán Bartha Albert hadügyminiszteri állásáról lemondott. Ez kétségtelenné tette előttem azt, hogy ha Kun Bélának sikerült a hadügyminisztert az utca által egyszerűen lemondatni, ha majd eszébe jut, nem fog nehézségébe ütközni a korona elpusztítása sem, főleg ha Károlyi vagy valamelyik csatlósa intézkedésére a csekély őrség is eltiltatnék az ellentállástól. Elhatároztam tehát, hogy még egyszer el fogok járni annál az úmál. Minthogy a koronának katholikus szempontból különös jelentősége is van, én pedig protestáns vagyok, Károlyinál való eljárásomkor egy katholikus tekintélyt is kívántam tanúként magammal vinni. Mivel azonban sem Csemoch hercegprímás, sem más idősebb püspök nem volt Budapesten, január 3-án gróf Apponyi Albertet kértem fel erre, ki mivel akkor gyengélkedő volt, megígérte, hogy mihelyt elhagyhatja a szobát, elkísér. Károlyi január 15-én fogadott minket, s ekkor előadtam neki, hogy a Kun Béla-féle erőszakoskodás és egyéb jelenségek, mint a Kardos-féle röpirat is, melyet átadtam neki, hadd gyönyörködjék politikájának gyümölcsében, nyugtalanítanak s megkérdeztem, hajlandó-e a harmadik kulcs kiadására mert á' koronát saját felelősségemre el akarom rejteni. Károlyi ezt a kívánságomat politikai aggályokra hivatkozva megtagadta, felhozván, hogy a korona elvitelét, ha az kiszivárog, ellenforradalmi tettnek fogják tekinteni. Erre azt ajánlottam fel, hogy Vixet, a francia megszálló csapatok parancsnokát kérem meg arra, hogy a királyi vár őrizetét vállalja el, mert így a nemzetközi csapatok védelme alatt a várban elhelyezett korona is nagyobb védelemben részesülne. Minthogy Károlyi ezt az ajánlatomat sem tartotta teljesíthetőnek, nem maradt más hátra, mint arra kérni, intézkedjék, hogy a megbízható csapatok valamelyike oly utasítást kapjon, hogy adandó esetben azonnal az őrség segítségére siessen. Károlyi megígérte, hogy sógorával, Festetich Sándorral, az új hadügyminiszterrel beszélni fog erről, de kért, hogy lépjünk magunk is érintkezésbe velük. Távozáskor a kapuban találkoztunk Festetich Sándorral, kitől aziránt érdeklődtem, vájjon van-e oly megbízható csapata, amelyre mindenképen számítani lehet. Azt válaszolta, hogy addig, amig ő a hadügyminiszter, egy vadászezred neki teljesen megbízható. Arra kértem tehát, hogy ezt az ezredet vagy annak megfelelő részét utasítsa, hogy szükség esetén elsősorban a korona védelmére siessen. „Hogyne, nagyon szívesen fogok intézkedni, de természetesen elsősorban a mi személyünket kell nekik megvédeni!” - volt az akkori hadügyminiszter, nem tudom nem-e meggondolatlan vagy megzavarodott válasza! Apponyi gróffal összenéztünk és tovább mentünk. Eszerint tehát a Károlyi-féle miniszterek személye előbbre való az 1000 éves magyar szent koronánál is? A hadügyminiszter ezen válaszát, nehogy feledésbe menjen, azonnal papírra vetettem. Január 22-én, mivel érthető elképedésemre azt az értesítést kaptam, hogy a koronaőrség feloszlatása el lett rendelve, azonnal- Berinkey miniszterelnökhöz mentem, és óvást emeltem ez ellen. Miután figyelmét felhívtam arra, hogy a koronaőrség feloszlatása folytán majdan az ő nevéhez fűződne a korona esetleges elrablásának, vagy elpusztításának gyászos emléke is, biztosított, hogy e tekintetben semmit sem fog elmulasztani s a leghatározottabban kijelentette, hogy módját fogja ejteni a korona további lelkiismeretes őrzésének. A sorrendre nem emlékszem, de ezután szoros egymásutánban következett Milesz parancsnok eltávolítása és helyettesítése Jeszenszky repülőfőhadnagy által, - a koronaőrség egy részének kirendelése Károlyi Mihály, svábhegyi villájának őrzésére — és egy újsághír, amely közli, hogy koronaőri állásomról lemondtam! Ezt a hamis újsághírt megcáfolandó nyilatkozatot adtam közre, melyben tudattam, hogy nem mondottam le állásomról annyival kevésbbé, mert ma nem is tudok arra alkotmányos formát s ha tudtam viselni annak díszét a múltban, úgy tudom és kívánom viselni a jelenben gondjait is. Kifejeztem továbbá ama meggyőződésemet, hogy a koronát megőrzi a nemzet saját múltja iránti tisztelete és jövőjébe vetett bizalma. - Jellemző kórrajzi tünetként megemlítem, hogy a cenzúra ezen utolsó mondatot törülte s így, hogy a 8 Órai Újság mégis közölhesse a teljes szöveget, személyesen kellett közbenjárnom. Később egy úgynevezett néptörvény koronaőri állásomat is eltörölte, egy újabb újsághír pedig közölte, hogy koronaszobai kulcsomat a miniszterelnökségen leadtam, a korona pedig az országos levéltárba helyeztetett s őrzése a belügyminiszterre lett bízva. Ezt az újsághírt már nem cáfoltam meg, mert magam is hasznosnak véltem, ha a közvélemény azt hiszi, hogy a korona nincs többé a régi helyén, s mert a polémiával csak az érdeklődést hívtam volna fel a koronára. Ezen téves közleményeknek nagy részük lehetett abban, hogy a korona háborítatlanul úszta meg a későbbi szovjet uralmat is. A koronaőri állás eltörlését kimondó úgynevezett néptörvény életbeléptetése után még néhányszor felkerestem a korona kamarát, azonban a kulcsom leadását ismertető közlemény után nem mentem fel többé, nehogy árulója legyek a koronára előnyös ezen hamis hírnek. Károlyi, még mielőtt Kun Béláéknak átjátszotta a hatalmat, elrendelte a safek lefoglalását. Páncélszobai kulcsaimat a safeban tartván, aggodalom fogott el, mert ha a safe-ek hivatalosan meglesznek vizsgálva, a négy darab kulcs teljes egyenlősége, az ugyanott elhelyezett tanúsítvány és nemrég kapott miniszterelnöki válasz árulója lehetett volna mindennek. A Magyar Bank pénztári főnökével, Róth igazgatóval előre megbeszéltem tehát, hogy majd ha én kerülök sorra, címezzenek csak elvtársnak, s ne nevezzenek nevemen, csak a kapott 191-es számon. Március 30-án, amikor sorra kerültem, „Elvtárs 191” felszólítás után safe-em kinyitása és a bennelevő kulcsok és okmány megállapítása a banktisztviselő segítségével minden, feltűnés nélkül történt, a kulcsokat azonban kivenni nem mertem, nehogy feltűnést keltsen. Ezen a veszélyes pillanaton is túlestem tehát. A népbiztosok, illetve helyetteseik között volt egy igajz jó barátom dr. Láday István, akihez ifjúkori szoros barátság fűzött s akiről tudtam, hogy szívesen hálálná meg azt, hogy 27 év előtt én mentettem meg az életét. Ládayt az események véletlenje sodorta ebbe a társaságba s állását is csak azért fogadta el, mert remélte, hogy befolyásával nemcsak egyes embereken tud segíteni, hanem az országot is nagyobb anarchiától tarthatja vissza. Bár a Károlyi-féle néptörvény elmozdított állásomtól, mégis magamon éreztem a felelősség teljes súlyát, ezért elmentem hozzá, s mint igaz meghitt barátomtól teljes őszinteséggel megkérdeztem, mit gondol, mitévő legyek a koronával, ne kíséreljem-e meg csellel, erővel, vagy megvesztegetéssel elcsenni? Segédkezhetik-e nekem a miniszterelnökség pénztárában őrzött hiányzó kulcsok megszerzésében? Az volt a nézete, hogy Kunék legkisebb gondja is nagyobb a koronánál, így, mindent, ami a figyelmet a koronára terelhetné, ártalmasnak tart. A kulcsokat különben sem szerezhetné meg, mert tudják róla, hogy nem kommunista és csak mint fék működik a szovjet beteg testen. Midőn a túszokat szedték, Láday ki is ízent nekem falura, hogy egyelőre mindaddig, míg újra nem értesít, ne jöjjek Budapestre, mert elfoghatnak, s a figyelem ezáltal is a koronára terelődnék. Addig tehát nem is mutatkoztam Budapesten. Mikor június 21-én a Magyar Bankban voltam pénzért, a safe kezelője, és Róih aligazgató megsúgta, hogy most alkalmas az idő a kulcsok és okmányok elvitelére. "Minthogy safe-em kulcsának másodpéldányát annakidején azzal az ürüggyel, hogy otthon felejtettem, megmentettem, lesiettem a safe szobába és elképzelhető boldogsággal vettem magamhoz a páncélszoba kulcsait, és a két okmányt, s azokat nagybátyámhoz, báró Prónay Dezsőhöz, akinek meleg rokoni vendégszeretetét a kommunizmus egész ideje alatt élveztem, Ácsára vittem, hol a kulcsokat július 1-én déli 12 órakor az ő segítségével el is ástam. Rajta kívül még legközelebbi családtagjaim sem tudták, hová rejtettük a kulcsokat, hogy szükség esetén akár, meg is esküdhessenek, hogy nem tudják azok rejtekét. Július 26-ika táján Patay Tibor jött le Budapestről, aki más újság hijján a Berlinben megjelenő „Vossische Zeitung” július 21-i 199. számát hozta magával. Ebben „Die Stefans Krone unter den Hammer” címmel nagy megdöbbenésünkre egy közleményt találtunk, mely szerint egy müncheni ószeres hiteles okmánnyal bizonyítja, hogy a magyar szent korona elárverezéséről Kun Bélával tárgyalt, s megbízást kapott arra, hogy a koronát 100.000 frankért eladhassa. Az összeg csekély volta eleinte kissé valószínűtlenné tette a dolgot, de később gondolkozván afelett, hogy félig-meddig tisztességes ember egy országtól lopott koronát nem vásárolhat meg anélkül, hogy nyilvánvaló orgazdaságot ne kövessen el, kezdett a hír elfogadhatónak látszani, annyival is inkább, mert a koronán levő kövek a mai fogalmak szerint kevés értékűek, s így a korona legfeljebb csak mint nyersarany értékesíthető. - Ha nem tévedek, az 1867. évi becslés szerint nyers arannyal együtt csupán 30.000 forintra lett értékelve.-folytatjuk -A Szittyakürt világhálózati honlapja elérhető: http:// web. ceti ink. net/««szittya Drótposta (email) címe: szittya@cetlink.net Kérjük kedves olvasóinkat, akik számítógéppel és email-lel rendelkeznek, küldjék el címüket a SZITTYAKÜRT email-jére.
