Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-07-01 / 4. szám
4. oldal EllinUGflTOTT TORTEflElCm tflîîVÀKOfcî Bolsevista és liberális cenzúra Magyarországon 1919-ig ismeretlen volt Magyarországon a bolsevizmus. 1919. március 21-ke és augusztus l-je között azonban társadalmunk megtapasztalhatta a marxizmus, a zsidó imperializmus tom-bolását, amely 133 napos fennállását nemcsak a szuronynak, hanem legalább ugyanolyan mér-tékben köszönhette a cenzúrának. Liptai Ervin, a kommunisták udvari történésze szerint 1919 április végétől július végéig 334 marxista sajtótermék (könyv, röpirat, plakát) jelent meg hazánkban 25.710.000 példányban! Világtörténelmileg páratlan mennyiség ez, hiszen valaha a francia forradalom nemzet- és vallásromboló szellemi vezérei még csak nem is álmodhattak ilyen tömegtájékoztatási lehetőségről. A Ferenc József-i korban is voltak ugyan marxista kiadványok, de ezek társadalmi hatása az 1919-es és főleg az 1945 utáni kommunista uralom befolyásához képest csekély volt. Kohn (Kun) Béla és a népbiztosok gondoskodtak arról, hogy az ifjúságot és a középkorúakat eltávolítsák a keresztény társadalmi rendtől, a Tízparancsolattól, és a kiegyezés utáni társadalmi visszásságok tarthatatlanságára hivatkozva földi paradicsomot ígértek (mint ma Lévai Katalin és az „esélyegyenlőségesek”). „Kommunizáljuk-e Zsófit?” címmel például egy szabadszerelmet, a házasság szükségtelenségét nyíltan hirdető röpiratot terjesztettek a bolsevista párt „tanárai” az általuk megszállt iskolákban. A régi, többnyire a Szent István Társulat kiadásában megjelent, a klasszikus európai nemzeti kultúrákat magas szinten megismertető tankönyveket bevonták a forgalomból, és sokat bezúztak belőlük, hogy legyen mire kinyomtatni förtelmeiket. (Aki részletesebben szeretné megismerni ezeket, keresse fel az Országos Széchenyi Könyvtárat.) Kohnék bukását követően, a két világháború között a magyar nyelvű bolsevista kiadványok külföldön (többnyire Bécsben vagy Párizsban) jelentek meg. Nálunk - Szamuellyék rémuralmára emlékezve - nem váltak tömegolvasmányokká. Mégis, bizonyos hatása volt a bolsevista cenzúrának, ugyanis az 1930- as évek közepétől, a radikális jobboldali mozgalmak színrelépésétől, sok politikai kiadvány — elsősorban a hungaristák, a nyilaskeresztes mozgalmak tanulmányai - csak ügyészi engedéllyel jelenhettek meg. A könyvkiadás és a könyvpiac ennek ellenére sokszínű volt. Elég legyen utalni arra, hogy a hangsúlyosan jobboldali könyvkiadók (Stádium, Centrum, Szenkó) kiadványai a könyvheteken együtt léptek színre világnézetileg nem markáns kiadók (Franklin-Társulat, Athenaeum, Dante) és bevallottan baloldali kiadók (Cserépfalvi Imre, Faust Imre) könyveivel. Ezen állapot 1945 nyarán megszűnt. Ekkor a magát miniszterelnöknek tartó Dálnoki Miklós Béla vezérezredes - a Moszkva parancsára létrejött „Ideiglenes Nemzeti Kormány” részéről - határozatot hozott a „fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítéséről”. 1945 nyarán meg is jelent egy 72 oldalas kiadványa a „Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztályá”-nak: „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek 1. számú jegyzéke.” Ezt követte a második, harmadik és negyedik jegyzék 1946-ban. (A jegyzékek „felelős kiadója” az a Faust Imre könyvkiadó volt, aki 1944-ben Szabó Dezső regényét, „Az elsodort falu”-t megjelentette!) Dálnoki Miklós kihirdette: „Meg kell semmisíteni a könyvnyomdák, könyvkiadó vállalatok, könyvkereskedők, köz- és kölcsönkönyvtárak, iskolai könyvtárak, valamint magánszemélyek birtokában lévő minden fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtóterméket (könyv, folyóirat, napilap, hirdetmény, röplap, képes ábrázolat, stb.), tekintet nélkül arra, hogy az magyar vagy más nyelven jelent meg.” Azt is megparancsolta, hogy a rendelet hatálybalépésétől - 1945. február 26. - számított 15 napon belül be kell szolgáltatni e sajtótermékeket: „A törvényhatóság első tisztviselője gondoskodik a beszállítandó sajtótermékek gyűjtőhelyének kijelöléséről, a beszállított sajtótermékek őrzéséről mindaddig, amíg az összegyűjtött sajtótermékek papíranyagának hasznosítása zúzómalmokba való szállítás útján meg nem történik.” Döbbenetes, hogy a rendeletet olyan személy hirdette ki, aki nem is volt törvényes miniszterelnök. Magyarország törvényesen megválasztott miniszterelnöke (nemzetvezetője) Szálasi Ferenc volt, hiszen a Magyar Szent Koronára esküdött. Nagyon fontos e rendelet, több, mint kordokumentum, mivel nem véletlenül tud az átlagember olyan keveset a világtörténelemről, de különösen a huszadik század történelméről. Az elmúlt ötven évben mit tanultak magyarjaink az iskolapadban? Például azt, hogy Károlyi Mihály, Kun Béla, Szamuely Tibor „nemzeti hősök”, és az 1919-es 133 nap történelmünk „dicső kora” („dicsőbb” már csak a „Horthy-fasizmust” felváltó „létező szocializmus” a gulyással, trabanttal, fridzsiderrel). Azt tanították évtizedeken át, és sajnos tanítják a legtöbb helyen még ma is, hogy a „nacionalizmus” (nota bene: a hazaszeretet) megvetendő, szégyene történelmünknek, hogy „asszimiláltuk” nemzetiségeinket, holott nincs önálló, a többi keleti vagy nyugati nemzetekével egyenrangú nyelvünk, kultúránk. (Még ma is hallom, amit általános iskolás koromban földrajztanárunk - ma az iskola igazgatója! - mondott: nincs Isten! Énektanárunk: aki nem tanulja meg év végéig a szovjet himnuszt, megbuktatom! Biológiatanárunk: Csernobilban nem történt tragédia. 1986-ot írtunk.) Merem állítani, hogy a négy jegyzék a Rákosi- és Kádár-rendszer kultúrarombolásának, lélekgyilkolásának egyik legfontosabb, máig ható bizonyítéka. Szándékosan mondom, hogy máig ható, hiszen mi változott megjelenése óta? Netán keresztény szellemű lett a köz- és felsőfokú oktatás? Fel tudják-e a tanárok és a diákok sorolni például az aradi tizenhármat? El tudják-e mondani betéve a Himnuszt (nem a szovjetet!) és a Szózatot? Tudják, miért szól délben a harang világszerte? Ki volt valójában gróf Tisza István, Bárdossy László, Szálasi Ferenc? Vagy ami minden adat tudásánál fontosabb: ismerik-e a magyar- és világtörténelem bölcseleti, vallás- és művelődéstörténeti alapjait? De ismerkedjünk meg a jegyzékekkel! Már a cím is mindent elárul a bolsevista szellemről. „Fasiszta” összeállítóik számára minden, ami nem bolsevista, sőt: ami nem talmudista, zsidó szellemiségű. „Mindenki fasiszta, aki nem kommunista.” Ilyen egyszerű. Aki ezt elfogadja, vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a fasizmus eredendően olasz világnézet, Benito Mussolini politikai-bölcseleti és Bottai Giuseppe gazdasági-szociális programja. "Antidemokratikus" pedig mindenki, aki fasiszta és szovjetellenes. A hármas szókincsű Dálnoki Miklós és csapata megsemmisítésre ítélte mindazon könyveket, újságokat, zeneműveket, sőt filmeket is, amelyek nem dicsőítették Szovjet- Oroszországot, a zsidóságot, a szabadkőművességet, a kommunista-szociáldemokrata mozgalmakat, pártokat. És nem utolsósorban azokat, amelyek nem gyalázták, hanem a valóságnak megfelelően bemutatták Mussolini Olaszországát, Hitler Németországát, Szálasi Magyarországát, Salazar Portugáliáját, Franco Spanyolországát, Pavelic Horvátországát. Külön rendelet írta elő 1945. április 19-én a keresztény és nemzeti szellemű tankönyvek bevonását, elégetését. Ugyancsak 1945 áprilisában kezdte meg működését - Szabolcsi Bence vezetésével - a „fasiszta szellemű zeneművek” címjegyzékét összeállító bizottság. Irredenta nótafüzetek és kották kerültek zúzómalmokba. Nem maradt tehát írott malaszt a négy jegyzék. A csepeli Neményi Papírgyárba került a legtöbb begyűjtött sajtótermék. Papok, tanítók, cserkész- és leventeegyesületi vezetők, szerzetesrendek könyvtárai estek áldozatul a terrornak, nemcsak a magyar, hanem az egész európai kultúra kárára. (Még a jezsuiták budapesti, Horánszky utcai központjának udvarán is gyűjtöttek „fertőző” műveket!) A bolsevista terror mértékét jól mutatja, hogy az országos könyvtárak közül csak az Országos Széchenyi Könyvtárnak és az Országgyűlési Könyvtárnak engedélyezték hosszas harc után, hogy két példányt minden bezúzásra ítélt műből megtarthasson, de a többitől elkülönítve, „zárt anyag” megjelöléssel, megtiltva a „nem benntfentesek”-nek (azaz a nem kommunistáknak) használatukat. Ám ne gondoljuk, hogy az országos és magánkönyvtárak megnyirbálása kielégítette a bosszúszomjas bolsevisták igényeit! A „Szövetséges Ellenőrző Bizottság”-nak (SzEB) a nyilvános könyvtárak megkurtítása - csak egy példa: 1946. március 13-án Szergejcsuk alezredes csapata a fővárosi könyvtárakból tízezer kötetet szállíttatott Csepelre - kevés volt. Hiába értesítette a Dálnoki-csapat 1945 július végén a SzEB-et arról, hogy mintegy 91.100 könyv és 17.792 „egyéb” sajtótermék került zúzdába, 1945 augusztusától újabb razzia következett: a „reakciós, osztályidegen, retrográd” értelmiségiek magánkönyvtárait dúlták fel falvainkban, városainkban. (Előfordult, hogy a „Führer durch Budapest” című útikönyvet is elkobozták, mert azt hitték, a „Führer” szó Hitlerre vonatkozik! Begyűjtötték a „Hóman-Szekfű”-féle ötkötetes „Magyar Történet”-nek azon köteteit, amelyek Hóman Bálint írt, mondván, ő „háborús bűnös”. De a Szekfű Gyula írta köteteket nem, mivel Szekfű időközben moszkvai nagykövet lett. Aztán előfordult, hogy a hazánkba bevonuló szovjet katonáknak mindegy volt, milyen sajtóterméket találnak. Körmenden, a Batthyány-kastélyban Árpád-kori oklevelek függőpecsétével „tisztították,, csizmájukat, a pergamentpapíron pedig krumplit hámoztak. Amikor például Enyingre bevonultak, anyai dédapám, Balatonfüredi Varga Jenő népiskolai igazgató és kántortanító könyvtárából leemeltek egy Gárdonyi-kötetet, kinyitották, letolták nadrágjukat, és belepiszkítottak.) Ha megközelítő pontossággal kívánunk képet kapni a cenzúra okozta pusztítás mértékéről, annyi bizonyos, hogy 1946 március elejétől április végéig 630 ezer kötetet sikerült zúzómalmokba juttatni. Aki beszolgáltatásukat szabotálta, annak 8000 pengőt kellett fizetnie, különben akár az Andrássy út 60-ba is kerülhetett. A négy jegyzéken 4757 tétel szerepel: 3976 könyv, 257 folyóirat, 395 aprónyomtatvány, 129 zenemű, 206 magyar nyelvű lap. De a jegyzékíró bizottság felkutatta, hazánkban eljutott német, olasz, francia, angol sajtótermékek is szerepelnek rajtuk, bár korántsem a teljesség igényével. Hosszasan ecsetelhetnénk, mi miatt került egy mű a négy jegyzék bármelyikére. Mert nemcsak Hitler, Göring, Goebbels, Mussolini, Szálasi, vagy Bosnyák Zoltán, Méhely Lajos, Fiala Ferenc, Marschalkó Lajos, Milotay István, Oláh György művei, és az 1930-as évek hazai jobboldali pártjainak programfüzetei, a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom kiadványai, röplapjai, plakátjai, továbbá a második világháborús frontnaplók és regények kerültek rájuk, hanem az „irredenta” verseskönyvek, színdarabok is. Például Fekete István „Zsellérek” című regénye éppúgy, mint Mécs László addigi legteljesebb verseskötete - az „Egy finn leányka képe” című verse miatt! De Erdélyi József, Kádár Lajos, Komáromi János, Sértő Kálmán, Vitéz Somogyváry Gyula, Wass Albert sem kerülte el az éber cenzorok figyelmét. Vagy említhetnők Mindszenty bíboros „Az édesanya” című, a Mária-tisztelet és a művészet viszonyáról írt könyvét éppúgy, mint a Bangha Béla jezsuita atya szerkesztette négykötetes Katolikus Lexikont is, amely „szovjetellenes cikkei” miatt váltotta ki a cenzorok haragját. A lista összeállítói a következő személyek voltak: Goriupp Alisz, Kőhalmi Béla, Mátrai László, Tiszay Andor. Azonban már a két világháború között az Országos Széchenyi Könyvtár két munkatársa - Trencsényi-Waldapfel Eszter és Berkovits Ilona - írógépeit jegyzékeket készített naprakészen a megjelenő, a bolsevistáknak nem tetsző sajtótermékekről. Az 1945-ös végleges jegyzékek viszonylag gyors elkészültében komoly szerepük volt, miként a könyvtárnak éppen a bezúzásra ítélt könyvekből összeállított Kortörténeti Gyűjteményének létrehozásában is. Hozzátartozik az igazsághoz azonban, hogy sok munka kimaradt a jegyzékekből. Aki fellapozza Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály könyvét (A zsidókérdés magyarországi irodalma, 1943), megbizonyosodhat erről. Kolosváry ugyanis felsorolja a XVI1I-XIX. századi antiszemita műveket, amelyek közül a jegyzékek igen keveset említenek. Igaz, egyik jegyzék címlapján sem szerepel az „antiszemita” szó, ám ami szovjetellenesnek minősült, antiszemitának számított, még ha esetleg nem is volt az. A sajtótermékeken túl a rombolók figyelme kiterjedt a filmekre is. Mindazon filmeket betiltatták, amelyekben Páger Antal, Szeleczky Zita vagy Kiss Ferenc szerepelt. A filmcenzúrabizottság tagjai között azonban nemcsak Major Tamás, Darvas József és Ortutay Gyula szerepelt, hanem Tamási Áron, Illyés Gyula is. (Lehet persze, hogy csak névlegesen.) Néhány év alatt Magyarországon 3-4 millió sajtótermék került zúzómalmokba, hogy papíranyagukból kinyomtathassanak a Szikra Lapnyomdában olyan „műveket”, mint amilyen például „A Szovjetunió Kommunista Pártjának története”. A negyvenes évek végén aztán megjelent még egy testes kiadvány „Elavult könyvek jegyzéke” címmel, amely zömében szépirodalmi munkákat sorol fel. (Ami Vitéz Somogyváry Gyulától és Wass Alberttól néhány évvel korábban nem került a jegyzékekre, most bekerült ebbe.) Miután megtörtént a könyvek bélistázása, az ötvenes években a párt korifeusai megtiltották, hogy egyes szerzőktől bármi is megjelenhessen. Vörösmarty éveken át nem volt kapható. De Kemény Zsigmond sem, mivel utódai között szerepelt báró Kemény Gábor, a hungarista kormány külügyminisztere! Folytathatnám a sort, tény, hogy egyes szerzőket tiltott, másokat megtűrt, vagy még kevesebbeket támogatott a hatalom. Ugyanakkor a megjelent könyvekből kihagytak részeket (anélkül, hogy ezt jelezték volna), vagy beleírtak, gyakran szerzőjük akarata ellenére, illetve tudta nélkül. De arra is akadt példa, hogy már megjelent könyvet kivontak a forgalomból. így például Borsányi György Kun Béláról írt könyve (1978) alig hogy megjelent, és kikerült a könyvesboltokba, gyorsan bevonták, mert megírta: Kun Béla zsidó volt, és a húszas évek elején olyan vérfürdőt rendezett a Krím-félszigeten, hogy maga a bolsevista párt távolította el onnan! Mégis, minden erőszakos bevatkozás ellenére, az Aczél György-i korszak biztosította - ha szűk keretek között is - egyes nemzeti történelmi forrásmunkák megjelentetését. Nem menti ez ugyan Aczél bűneit, viszont igaz, hogy számos, azóta sajnos megszűnt forrássorozat (Gondolkodó Magyarok, Helikon Klasszikusok, Bibliotheca Historica, stb.) jelenhetett meg. Az is igaz, hogy a hetvenes években érezték a bolsevista cenzorok, hogy a kommunizmus meg fog szűnni, ezért kitermelték a mai liberális értelmiséget (a Beszélő folyóirat köreire és a Fidesz-nemzedék tagjaira gondolok elsősorban), nemcsak azzal, hogy tagjait engedték nyugaton tanulni, hanem azzal is, hogy „polgári” és liberális filozófusok műveit megkezdték kiadni. A bolsevista cenzúra történetét idő hiánya miatt ezúttal nem tudtam részletesebben bemutatni, de az eddig elhangzottak alapján is megbizonyosodhattunk arról, hogy annak célja a keresztény erkölcsi rend lerombolása, a nemzeti hagyományok megvetése volt. Ha egy idő után a cenzorok úgy gondolták, mindent azért nem lehet tovább eltüntetni, megengedtek némi „kuruckodást”. És itt érkeztünk el a bolsevista cenzúrát felváltó liberális cenzúra céljainak megértéséhez. Egy nyugodtabb, a maihoz képest kevésbé zavaros időben ha majd valaki megírja a liberális cenzúra történetét, nem feledheti: ma ott tartunk, hogy a kozmopolita, Izrael-és Amerika-imádó liberálisoknak a Kádár-kori, „szőrmentén” megengedett kuruckodás is sok. Liberális könyvkiadók adnak ki ugyan ma is történelmi, bölcseleti, néprajzi műveket nemzeti gondolkodóktól, de nem mindegy, hogyan. Csonkítva, belemagyarázva gondolataikat, mintha szerkesztőik elő- és utószava fontosabb lenne magánál a kiadott műnél. így fordulhat elő, hogy Heller Ágika magyarázza meg, kicsoda Arisztotelész: egy Lukács-Löwinger György-tanítvány! Tipikus példa erre az Osiris Kiadó, és mindazon kiadók, amelyeket a Soros Alapítvány támogat. Ha filozófiai, irodalom- és politikatörténeti forrásmunkát adnak ki liberálisaink, úgy tüntetik fel őket, mint csupán kortörténeti műveket, filológiai egzotikumokat, amelyek hatásával már nem is foglalkoznak. Nem akarják még kiadványaikkal sem, hogy büszke legyen a magyar nemzeti történelmére, kultúrájára, a világon egyedülállóan gyönyörű, ízes anyanyelvére. Kedves Magyar Testvéreim! Köszönöm, hogy lehetőséget biztosítottak elhallgatott történelmünk egy fejezetének tömör bemutatására. Ebben az önfeladásos világban egyetlen gyógyír, hogy megismerjük minél alaposabban nemzeti kultúránkat, hiszen ha mi sem ismerjük és szeretjük magunkat, ki ismerhetne és szerethetne minket, magyarokat? Könyvtárakban és antikváriumokban ma már sok minden hozzáférhető, csak ezt vegyük észre, és akkor klasszikus költőnk kérdésére - „Mi dolgunk a világon?” - vele felelhetjük: „Küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért. / Előttünk egy hemzetnek sorsa áll / S ha azt kivittük a mély süllyedésből /Sa szellemharcok tiszta súgaránál / Olyan magasra tettük, mint lehet / Mondhatjuk, térvén őseink porához: / Köszönjük élet! áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfi-munka volt!” ifj. Tompó László Előadásként elhangzott a Szittya Világtalálkozón 2004-ben.
