Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-07-01 / 4. szám
A KARPATOKTUL LE AZ AL-DUNAIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. JZITîVAKOfcî A HUNGÁRIA SZABADSAGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1956. OKTÓBER 23. 43. ÉVFOLYAM 4. SZÁM - 2004. JÚLIUS-AUGUSZTUS Ára: 2, 25 US dollár MAJOR TIBOR SZENT ISTVÁN NAPJÁN- Fajtánkhoz hűségesen meleg és áldozatos szívvel -Szent István napján minden magyarnak, akár odahaza élje a magyar sors keserű esztendeit, akár idegenbe vetődve próbálja megvetni a lábát, ünnepnapja van. Ebben az ünneplésben csak külsőségben van eltérés és azokban a liturgiái vonatkozásokban, amelyek a vegyes vallású magyarság katolikus és protestáns társadalmának egyházi különbözőségéből erednek, de a magyar nemzetet a nyugati keresztény életformával, hitvilággal és műveltséggel összekapcsoló első keresztény magyar király művének értékelésében, történeti méltatásában és belső megélésében nincs. Ez az ünnepnap a magyarság Európával való összekapcsolódásnak ünnepe. Tudatos vállalása egy századokra, talán évezredekre kiható döntés következményeinek, amelyek közt a saját, eredeti kultúra egy részének feláldozása mellett, más elemeit pedig évszázadok során kifejtett, hatalmas arányú szellemi erőfeszítésekkel hozzáötvözve Nyugat kultúrájához, ott látjuk a legnagyobb mérvű személyes és nemzeti áldozatvállalást az újonnan vállalt lelki és szellemi életforma fenntartását és a mások számára való biztosításáért. „És csak egy olyan magyar közvélemény, amely nagyjából tisztában van a X. századbeli magyar közállapotokkal és a X. századbeli német és bizánci fejlődés irányával - írta Padányi Viktor VÉRBULCSU c. történelmi tanulmányában - képes arra, hogy meg tudja érteni és csak némileg fel tudja mérni, hogy milyen elmondhatatlanul fontos és milyen mérhetetlenül nagy volt az, amit a törzsi autonómiák szétzúzásával tett egy egységes nemzet és egységes birodalom megteremtésére a történelmi műveletlenség által 'véreskezűnek’gyalázott Szent István, a Bulcsú horka nagyszerű típusából való magyar, a népünket a szkíták, hunok, avarok, óbolgárok, bessenyők, kunok rettentő sorsától megmentő, soha nem porladó kezű, áldott emlékű király. " Szent István országa ezer év előtt is Európa volt és a legnagyobb judeo-bolseviki terror alatt is, a magyar nép megmaradt európai és lelkében keresztény nemzetnek. „Európai gondolkodás és önvédelmi akarat volt, mert a kommunizmus világfelforgató terveihez az európai keresztény léleknek semmi köze sincs. Szent István napja ellen is külön stratégiát dolgozott ki a kommunista kultúrharc. A „magyar kenyér ünnepének” nevezte el ezt a napot Rákosi keresztényellenes bolsevista rendszere, hogy ezzel a ragyogó fogalommal elhomályosítsa a nagy nap történelmi jelentőségét. Minden magyarnak féltett kincse a magyar munka és a magyar élet sugárzó jelképe, a magyar búza és a belőle származó, életetadó magyar kenyér. De e szimbólumok mélyén ott ragyog egy másik, az „Életnek Kenyere”, a keresztény kultúrával együtt elnyert krisztusi Evangélium. R. E. Helmolt Világtörténelmének első kötetében három egyetemi tanár szép tanulmányt szán Közép-ázsia, vagyis Túrán nomádjainak, kiknek türkjei voltak mindig - a legszebb sumir korig - a világ kultúrahordozói. Tanulmányuk keretében beszélnek ezen „nomádok” tág látköréről, megértéséről, mely leolvasztott minden válaszfalat, s kik államalkotásban a világnak tanítómestereivé váltak, mert terjesztették a megértést és az összefogást, Európát a krisztusi gondolat mintázta ki a római birodalom zűrzavarából. Róma nagy volt és hatalmas, ennek ellenére csak közvetítője volt Európa kultúrájának, nem annak alkotója. Nem válhatott alkotójává, mert semmibe sem vette Európát. Európa alá vetett mint nem álevetett népeinek nemzeti igényeit, múltját és sajátos kultúráját megvetette. Despota módon csak a maga eszméit és életformáját kényszerítette rájuk, így nem a közösségért harcolt, csupán saját hatalmáért. Róma meg sem kísérelte megszabni Európa határait. Még kevésbé gondolt Európa megvédésére. Ahogyan Svájcot sem szerződései, hanem hegyei védik, Rómának is az Alpesek nyújtottak biztos védelmet, hogy ezen várfalak mögül biztonsággal csaphatott le a világnak bármelyik tájára... Mikor Róma túltolta határait az Alpokon és egy mesterséges védővonalba, a limesbe vetette bizalmát, feladta a magas hegyek nyújtotta természetes védelmét. Ugyanúgy omlott össze a római limes Attila hadai előtt, mint Madarász Henriké a magyarok előtt. A római meg a tiirk világnézet ütközött össze, midőn a sokat rágalmazott Attila megjelent Európa színpadán. Attila megszervezte a gotokat, és annak a leigázott népnek megszervezésével megpecsételte Róma sorsát. 0 volt az első, aki a szétesett, törzsrendszerben élő, államfegyelmet nem ismerő gotokat képes volt néppé forrasztani. így lett az Alpesek védvonalát feladó Róma kiszolgáltatottjává szomszédainak. A gótok elég erősek lettek ahhoz, hogy a már úgyis omladozó római birodalmat elpusztítsák. Az összefogás előnyeivel megismerkedett gótok -Attila tanítása alapján - utat nyitottak egy emberségesebb Európa megteremtéséhez. Olyan Európáéhoz, melyben nem nyomja el egy hatalmas nép a többit, hanem valamennyi egyenjogú. Attila volt az első, aki felismerte, hogy határ és védelem nélkül nincs biztonság. Biztonság nélkül meg nincsen Európa. Európának a természetes védvonala, mely azt biztosítja, a Kárpátok hegylánca. Egy hegylánc olyan várfal, amely mindkét oldal ellen irányulhat, egyedüli kérdés, melyik oldalt IFJ. TOMPÓ LÁSZLÓ MEGÁLLT AZ ÓRA A varázsos tollú magyar írónő, Torniay Cecile 1923-ban megjelent elbeszéléskötetének címe évszázados lélektani igazságra emlékeztet: arra, hogy amit nemzeti gondolkodóink évszázadokkal ezelőtt papírra vetettek, olyanok, mintha ma írták volna őket. Szerkesztői munkámat ez sokszor megkönnyíti, mert van hova nyúlni, ugyanis túlzás nélkül állíthatom, hogy jobbat és jobban náluk ma sem'írhatna senki. De ugyanakkor meg is nehezíti, mert örülnék, ha azok a társadalmi, szellemi ráktünetek, amelyek idejükben is léteztek, ma már csak a múlt tükörfoszlányai lennének. Sajnos nem azok. Okairól köteteket lehetne írni, ezúttal csak annyit állapítok meg, hogy olvasás közben egyre többször kiáltok fel: „Mintha én írtam volna! Úristen, semmi sem változott?!’’ Vannak korok - meggyőződésem szerint a mai sokkal inkább ilyen, mint bármely eddigi -, amikor az örökös különc, a nem tömegember menekül mindattól, ami őt múltjától, hagyományaitól, értékeitől eltávolítja. A könyvtár csöndjében lel sírig hű barátokra. Könyvekre, amelyek olyanok, mint a hajósnak az iránytű. Itt van mindjárt Szabó Dezső 1919-ben megjelent korszakalkotó regénye, „Az elsodort falu”. Idézet belőle: „És az én fajom? Én félhetek a fajomért! Az én fajom nem szenvedett eleget? Voltam a frontokon, a front mögött, falun és városban. Láttam mindenféle embert, mindenféle viszonyokat. Voltam nyáron a fürdőkben, a Tátrában, a Balatonon, mindenütt, ahol egészséget isznak és örömet élnek. Kik voltak ott? Zsidók, zsidók, zsidók! Menj a városokba, kiket emelt fel a sárból a háború, kiknek csordult teljes dézsával a háború emlője? Kik lettek az élet urai? Zsidók, zsidók, zsidók! Nézd meg, hova ömlik a föld, kik veszik meg a fejős birtokokat, kik lesznek gazdái az elbitangolt udvarháznak, kiké lesz a szőlő bora, kiké a kalász magva, kik állják körül a föld csecseit? Zsidók, zsidók, zsidók! Menj a bankokba, ahol uralkodik a pénz, a szerkesztőségekbe, ahol uralkodik a betű, az üzletekbe, ahol összetorlik a másoktól végzett munka, a központokba, kirendeltségekbe, a trénhez, a gazdasági vállalatokhoz, mindenüvé, ahol biztos az élet és könnyű a haszon. Kiknek folyik a pénz, az egész megbomlott élet? Zsidóknak, zsidóknak, zsidóknak! És hol van az én fajom, az én megrablott, kihasznált fajom? Menj Tirolba, Palesztinába, Flandriába, mindenüvé, ahol hősies gyermekkedvvel kell meghalni. Kik halnak meg ott elsősorban? Magyarok, magyarok, magyarok! Menj kishivatalokba, ahol becsülettel kell éhen halni, postára, vasútra, iskolába, törvényszékre és ezer más helyre, ahol buta becsületesen vacogó foggal kell megállni a sarat. Kik nyomorognak hatszoros munkával, kik fáznak, kik döglenek napról napra éhen? Magyarok, magyarok, magyarok! Magyarország most egy mesebeli óriási koca, millió éhes szájjal, millió csorduló emlővel. A szájak magyar csontot, magyar húst, magyar velőt, magyar szívet rágnak, magyar vért, magyar könnyet, magyar verejtéket isznak, az emléket ti markoljátok, ti szívjátok, ti bitang grófi rablók. Hát az én fajom nem szenvedett a múltban? Igen, a tietek is szenvedett, de most részeg kedvvel fizet a jelen. Mi a fizetése az én fajomnak? És ezt nem szabad kiüvölteni? Oláh, szerb, tót, zsidó beleordíthatja faji jogait a történelembe, ha mi megmukkanunk, az barbár sovinizmus, elfogultság, antiszemitizmus?” Vajon mit tenne ma az írófejedelem, ha Budapest utcáin sétálna? Nem inkább visszakívánkozna Kolozsvárra, ahonnan páros lábbal rúgták ki - a románok! - Soros Györgyöt? Történelmi tanulmányok és emlékiratok sokasága foglalkozik azzal, hogyan jutott el országunk 1918-1919-hez és Trianonhoz, hogyan veszett ki a kiegyezés után a magyar öntudat. Idézhetnénk Szekfű Gyula „Három nemzedék”-ét is, én most mégis inkább Bangha Béla jezsuita atya látleletét idézem a Ferenc lózsef-i korszak látszatkereszténységéről „Világhódító kereszténység” című, 1940-ben megjelent könyvéből! „A századforduló idején s egészen a háború végéig a magyar közéletben és széllemiségben, törvényhozásban és közfelfogásban szinte korlátlanul a szabadkőmívesség uralkodott. Nézzük meg az akkori hírlapokat, az akkor megjelent könyveket, az akkori parlamenti naplókat: a kereszténységgel s főleg a katolicizmussal szemben alig találunk ott mást, mint gúnyt és lenézést, türelmetlen kirohanásokat s bántó megjegyzéseket. A szabadkőmívesség nyíltan tárgyalta a kereszténység likvidálását, a hitoktatás megszüntetését, a szekularizációt, a hitvallásos Magyarország legyen a magyaroké! Minden igaz magyar kívánsága
