Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-05-01 / 3. szám
A KARPATOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) oíj.íjLURi nnjrt mL, vekeo rr ÁLL A VIHARBAN MAGA A M «lîîVAKOfcî A HUNGÁRIA SZABADSAGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1956. OKTÓBER 23. 43. ÉVFOLYAM 3. SZÁM - 2004. MÁJUS - JÚNIUS Ára: 2,25 US dollár MAJOR TIBOR II. RÁKÓCZI FERENC MAGYARORSZÁG VEZÉRLŐ FEJEDELME Első legnagyobb szabadságharcunk és annak halhatatlan vezére, II. Rákóczi Ferenc úgy élt és él a magyarság emlékében, mint a magyar szabadság szentje. Nagyságos Fejedelmünk mindenét feláldozta a nemzetéért, amit kibontott zászlójára írt, azt híven követte s mikor ennek elalkuvásával egyetlen szava visszaadhatta volna földi vagyonát, inkább a száműzetés keserű kenyerét választotta, semmint esküjét megszegje. Sohasem látta többé hazáját. Ott halt meg Rodostóban 1735 nagypéntekén, a Márvány-tenger partján. I. Lipót, (I. József,) 111. Károly egymást követő császári ellenfele Padányi Viktor szavaival élve: a nagyvilág számára fakó és színtelen, tartalmatlan árnyékok csupán, II. Rákóczi Ferenc neve azonban ott tündöklik a világ minden enciklopédiájában. Tette, áldozata, legendás kora és halhatatlan kurucai áttörték a történetudomány zárt világát. Meghódították irodalmunkat, költészetünket, színművészetünket, képzőművészetünket és zenénket egyaránt. Kurucaink sajátos egyenruháit két évszázadon át hordta, utánozta a világ minden nagyobb nemzetének könnyű lovassága és kurucaink táncai bejárták a világ minden színpadát. Andrássy Gyula jellemzése szerint Rákóczi kortársai közül mindenkinél több és különb volt. Ez a kor a megvesztegethető politikusok, a jellemtelen kalandor-típusú közszereplők fénykora. A nagy Marborough, Franciaország legyőzője, pénzvágyó, haszonleső ember. Savoyai Jenő császári urát hűségesen szolgáló katona ugyan, de csak zsoldos, aki nem átalt hazája ellen harcolni. Rákóczinak csak egy aláírásába került volna, hogy visszakapja hatalmas vagyonát és élhetett volna nyugodtan Bécsben,vagy éppen Lengyelországban, de nem tette: az erkölcsi elv kedvéért, hogy meg ne hazudtolja a felkelést, vagyontalanul, szegényen, önkéntes száműzetésbe ment. Alakja, emléke a 200 esztendős múltból kristálytisztán ragyog felénk, mint a férfias bátorság, elvhűség, akaraterő szinte utánozhatatlan példaképe. Tragikuma dicső tragikum, mert belőle minden nemzedék termékenyítő ihletet meríthet, mert elvhűséget, bátorságot, kitartást jelent a nemzetet demoralizáló és elsorvasztó megalkuvással szemben. Nagyságos Fejedelmünk emlékét csak Szekfű Gyula habsburgi méreggel fertőzött tolla merte meggyalázni, de a nemzet jobbjainak megvetése sújtotta vakmerőségét, aki a Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalát (1906) követő nemzeti meghatottság és kuruc reneszánsz éveiben írta meg és 1913-ban publikálta „A száműzött Rákóczi” című könyvét. ,A könyv megszületésének időpontjában: a példátlanul nagy kuruckultusz ellen tenni kellett valamit osztrák részről, hisz a magyarság szellemi és érzelmi élete akkoriban - írta a nemzeti emigráció legnagyobb történésze és az utolsó idők legmélyebb magyar gondolkodója, Padányi Viktor 1961-ben megjelent „RÁKÓCZI” c. tanulmányában - éveken keresztül Rákóczi-kegyelettel volt féltőivé, Rá-kóczi hamvának hazahozatalától a szatmári béke és Nagymajtény 200 éves évfordulójáig. A kassai dóm a nemzet Pantheonjává válik, a kuruckornak roppant irodalma támad, egy Andrássy grófnő megírja a Krasznahorka büszke vára című dalt, a színházakban az Ocskay brigadérost játsszák, és a könnyes magyar büszkeségnek ezekben az éveiben a bécsi levéltárban egy Scimtteíhelm-lelkű Szegfű Gyula nevű fiatal tudós pontosan ezt az időt választja ki arra, hogy a hérosszá magasztosult fiatal és daliás fejedelemnek a nemzeti lélekbe beleégetett képe mellé odadobja a magyar közvélemény elé könyvét." Pedig Rákóczi Ferenc szabadságharca nélküí meg sem születhetett volna sem az 1848-as, sem az 1956-os szabadságharc. Lehetetlen észre nem venni három nagy szabadságharcunk szerves egységét és azok kísértetiesen azonos, egyező vonásait. Mind a három a nemzetet biológiai és szellemi létében megtámadó és megsemmisítani akaró zsarnokság ellen lázadt fel. De ugyanakkor mind a háromnak meg voltak a maguk túlzottan óvatos „reálpolitikusai”, jobbrabalra táncoló kétkulacsosai, hitvány árulói és vámszedői is. Mind a három elbukott, s végül mégis mind a három elbukásában is diadalmaskodott. Csak a módozatokban, az örök magyar célok és érdekek megfogalmazásában volt különbség. Rákóczi szabadságharca még rendi keretek között harcolt a nemzet jövőjét fenyegető több évszázados alkotmányát megsemmisíteni akaró abszolutizmus zsarnoksága ellen. Példát mutatva a világ népeinek, hogy a népek, nemzetek céljai, érdekei fontosabbak, magasabbrendűek a birodalmakat összekovácsoló dinasztikus érdekeknél, hogy idegen fajú, szellemiségű, kultúrájú és múltú népeket nem lehet büntetlenül tartósan birodalmakba erőszakolni és idegen érdekek igájába kényszeríteni. Hét évig tartott ez a szabadságharc. Az 1848-as szabadságharc már az idejétmúlta rendi keretek lebontásával és a kor liberális eszméinek gyakorlati megvalósításával harcolt a nemzet biológiai és szellemi kiteljesedését megakadályozó idegen hatalom ellen. Bebizonyítva a világnak, hogy a történelmi erők kifejlődését megállítani nem lehet, legfeljebb késleltetni. Ez a szabadságharc már csak két évig tartott. Az 1956-os szabadságharc pedig a materialista liberalizmusból kisarjadt kapitalizmus és marxizmus elnemzetlenítő, az embert közönséges számmá, igavonó barommá alacsonyító zsarnokság fizikai és szellemi páncélját repesztette szét az ősi keresztény magyar lelkiség és szellemiség lebírhatatlan erejével. Szabadságharcunk alig egy hónapig tartott, amely a judeo-bolsevizmus összeomlásához vezetett. Az 1848-as szabadságharc a feudalizmust, az 1956-os szabadságharc a kommunizmust döntötte meg. Rákóczi szabadságharca pedig az „Isten kegyelméből”, de valójában már régen csak önző dinasztikus és birodalmi érdekek szerint kormányzó „abszolút” uralkodók rendszerét döntötte meg. így lépett ki mind a három szabadságharcunk szűk, helyi keretéből és vált világ-folyamatot elindító történelmi tényezővé, mert a népek, nemzeti céljai, törekvései csak addig tiszteletreméltóak, megengedettek és erkölcsösek, amíg a világ összes népeinek az isteni és természeti örök törvények által biztosított és elidegeníthetetlen jogaival megegyeznek. Az ozmán hadseregnek Balkánon való megjelenése a XIV. század közepén a török kérdést háromszáz évre a magyar politika központi problémájává tette. A magyar nemzet három évszázadon át először a Balkánon, majd saját területén harcolt a török veszedelem ellen. Ebben a véres küzdelemben, amellyel a nemzet nemcsak önmagát, hanem az egész keresztény Európát is védte, gyakran egyedül maradt. Egyetlen hatalom volt a pápaság a végső győzelemig, a törököknek Magyarországból való kiűzéséig, hűségesen és áldozatosan kitartott mellette. A magyar országgyűlés 1751 -ben külön törvényben örökítette meg XI. Incének a törököknek Magyarországból való kiűzésével kapcsolatos feledhetetlen érdemeit. IF J. TOMPÓ LÁSZLÓ KALASNYIKOV HELYETT Egyre kevesebb olvasói levére válaszolok. Hogy most mégis ezt teszem, nem azért van, mintha kivételesen művészi stílusú és gondolatgazdagságú levelet kaptam volna, hanem mert belőle kiolvashatók mindazon tipikus tünetek, amelyek a magukat legeslegjobboldalibbnak nevező pártocskákra, mozgalmakra, az igazmondásuk ellenére soha meg nem értettekre annyira jellemzők. Nem haragszom rájuk, sőt elhiszem nekik, hogy tényleg azt képzelik magukról, milyen zseniális orvosok lehetnek, akik soha nem tévesztik össze a rákot a himlővel, miként a combnyaktörést sem csupán kalmopirinnel orvosolják, mert mindig tudják, mi a baj, mi reá a gyógyír. Szóval levelet hozott a posta a „Szelek Havának 28. napján”, és nem akárhonnan, nem akárkitől: Várgesztesről, kolosvári és ditrói Erdey Zoltántól, aki lemondott lapunk előfizetéséről. „Ennek oka legkevésbé sem az, mintha a közölt cikkek tartalmával nem értenék egyet. Nem azzal van baj, amit írnak, hanem azzal, amiről hallgatnak.” Hát igen, nem elég diagnosztának, terapuetának is lenni kell. Ha én vagy lapunk összes többi munkatársa nem is az, ő igen. Miután Szent Istvánt lehazaárulózza, leszedi mindenkiről a keresztvizet, főleg lapunk íróiról, mivel elmulasztották „a nemzet elé tárni az új ellenségképet, s vele szemben mozgósítani a társadalmat. Mert lehet feltámadásról írni, lefutott dolgokon rágódni, még burkoltan, a zsidók piszkos erkölcsét szidva zsidót dicsőíteni is (?!): lám, milyen okosak, hogy ki tudták túrni a gójokat a hatalomból, célszerű törvényeikre támaszkodva megszervezve egy olyan nemzeti érdek- és fajvédelmet, amire mi képtelenek vagyunk! Hadd menjen el e könyvek, kiadványok olvasóinak még maradék önérzete és életkedve is!” Gyanítom, levélíróm nem ismeri eléggé a kommunizmus, a liberalizmus, a cionista politikai és gazdasági lobbi működésének természetét. Ahogyan az ember nemcsak testből, hanem lélekből is áll, ugyanúgy nemcsak katonai fegyverek, hanem szellemi fegyverek is vannak. Vajmi csekély annak műveltsége, aki lebecsüli a szellemi fegyvereket, amelyek nélkül nincs fizikai-biológiai létharc. Szellemi fegyverrel alapozták meg hatalmukat mindig és mindenhol a keresztény világrend ellenségei is. Az 1919-es népboldogtalanítók csupán kézigránáttal maradtak nyeregben 133 napig? Nem tanultak az 1871-es párizsi kommün technikátlanságából? írott szóval nem jobban hatottak? Istóczy Győző, Ónody Géza, Verhovay Gyula, Szekfű Gyula, P. Bangha Béla S. J. és kortársai nem eszellemiséget leplezik le? Ha valaki csupán a ferencjózsefi korszak budapesti sajtótermékeinek 95 %-át olvassa, nem támad-e olyan érzése, mintha a mai Népszabit, Magyar Hírlapot, Magyar Narancsot, 168 Órát, Hócipőt lapozgatná? (Nota bene: 1919 „április végétől július végéig” 334 marxista könyv és brosúra jelent meg összesen 25 millió 710.000 példányban ! Ezt Liptai Ervin, a kommunista korszak udvari történésze írja „A Magyar Tanácsköztársaság" című, 1968-ban megjelent könyvében.) És 1945 után nem ugyanezt tették Lenin örökösei? Nem követtek-e el minden tőlük telhetőt múltunk meghamisításáért a marxistaliberalista zsidók és csatlósaik? Nem az ő jelszavuk ma is, hogy a cél „a múltat végleg elfeledni”? Csak nem ezt kívánja várgesztesi honmentőnk? Vagy nem tudja, hogy nem lapunk írógárdájának, hanem Antall-Axel Józsefnek és utódainak köszönhető mindaz, ami ma hazánkban történik? Hogy például a bölcsész diplomákat miniszteri rendelettel kellett volna a „rendszerváltó” miniszterelnöknek „Ébresztgetem nemzetem megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek igen, de a nemzet nem élhet. Mindszenthy József Zsidómentes Magyarországot! Minden igaz magyar kívánsága
