Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-11-01 / 6. szám
2. oldal Bulganyin marsallhoz intézett felhívása is. Az elnök sürgette az orosz miniszterelnököt, hogy a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról és engedjék meg, hogy a magyar nép szabadon gyakorolhassa jogait. Eisenhower nyilatkozata kijelentette: Az Egyesült Államok a magyarországi fejleményeket úgy tekinti, mint a magyarok szabadság utáni régi és hő vágyának újabb kifejezését. „Én, amig egyfelől egyiittéreztem ezzel, másfelől sajnáltam, hogy az elnök éppen az időpontban nyilatkozott meg, olyan időpontban, amikor nyilvánvaló volt, hogy az oroszok Amerikát akarják okolni azért a mészárlásért amit ők Magyarországon készültek rendezni. Amikor a félelmetes küzdelem végül is befejeződött, november 14-én, Eisenhower tanácsosnak látta, hogy újabb nyilatkozatot bocsásson ki: ebben kifejezte: ő sohasem volt szószólója annak, hogy egy védtelen nép nyílt felkelésbe törjön ki olyan erőkkel szemben, amelyek felett semmi esélye sincs a győzelemre. Miközben a felkelés lángjai magasra csaptak, az Egyesült Államokban mindenki segíteni akarta a bátor magyarokat és a külügyminisztériumot valósággal elárasztották a különböző javaslatok... A látogatóimmal folytatott vita mindig azzal végződött, hogy megkérdeztem az illetőt: támogatna-e olyan politikát, amely elkerülhetetlenül oda vezetne, hogy az amerikai csapatok közvetlenül megtámadják az orosz erőket? Ezeknek a magyar üggyel rokonszenvező embereknek a válasza az volt, hogy minden lehető eszköz igénybevételét elképzelhetőnek tartják, kivéve a háborút. Az az amerikai politika, amely a rabságban lévő nemzetek szabadságát igyekezett előmozdítani, mindig is kizárta a háború lehetőségét és ez köztudott dolog volt.” Az angol-francia-zsidó akció akkor indult el, mikor a magyar szabadságharc eseményei már javában zajlottak. Ha ennek ellenére neki mertek a szuezi kalandnak vágni, úgy Angliának és Franciaországnak, mint nagyhatalmaknak vállalniok kellett volna az egyidejűleg két helyen történő erélyes fellépés kockázatát. Ha pedig erre katonai felkészültségük elégtelen volt, úgy nem szabadott volna a magyar szabadságharc idején figyelemelterelő műveletekbe kezdeniök. A nagyhatalmi helyzet nemcsak előnyökre jogosít, hanem erkölcsi kötelezettségeket is ró minden nagyhatalomra, mely igényt tart arra, hogy kultúrállamnak nevezzék. Az Egyesült Államok szokatlan eréllyel avatkozott be a szuezi eseményekbe. Szueznél az Egyesült Államok semmi kétséget sem hagyott „aziránt, hogy szükség esetén háborús eszközök igénybevételétől sem riad vissza. Ha ott hajlandó lett volna háborús konfliktusba keveredni, akkor nehezen érthető erkölcsi alapon, hogy miért óvakodott ettől Magyarország esetében, mikor nyilvánvalóan mindkét helyen végső fokon ugyanazzal az ellenséggel a Szovietunióval találta szemben magát. A Szuez csatornánál gazdasági okokból tört ki a harc. Magyarországon a legelemibb emberi jogok forogtak kockán. Nem lehet tehát kétséges, hogy az erkölcs mire kötelezte volna az Egyesült Államokat, annál is inkább mert a magyarországi kommunista rémuralom alapjainak megvetésében az amerikai kormány is közreműködött, abban, hogy Yaltában, Potsdamban és Páriszban hozzájárult Magyarországnak a szovjet érdekkörbe való kapcsolásához, holott tisztában kelleti lennie a következményékkel. Ha pedig nem volt tisztában - ami szomorú képet vetne kulturális és politikai tájékozottságára -, akkor a szabadságharc idején kellett volna tisztába jönnie vele s a mulasztásából következő erkölcsi felelősség ódiumát vállalnia. A második világháború után kialakult nemzetközi rend a Szovjetuniónak már nemcsak a vesztes népek testét vetette oda a nemzetközi paktumokban, hanem a lelkűket is. Az első világháború végén csak a testi rabságot ismerték meg a szeren**IÍTVAK(>tet csétlen vesztes népek, addig a második világháború után kialakult nemzetközi rendben nemcsak azt vívta ki magának a Szovjet, hogy megszállotta ezeknek a népeknek területeit és katonai kényuralomnak vetette alá őket, hanem a fizikai szolgaság mellé szellemi szolgaságot is kényszeritett rájuk. Alávetvén ezeket a nagyrészt gazdálkodó népeket, amelyek irtóztak a kommunizmus minden válfajától, a marxista indoktrinációnak. Semmiképpen sem nevezhető igazságosnak az a nemzetközi rend, amely eltűri, hogy háborúvesztes népektől hadisarcul a lelkűket is követelhesse a győztes nagyhatalom. Mindezeket egybevetve logikusan csak egy magyarázat adódik: a szabadság, emberi jogok, népi önrendelkezés s az úgynevezett Atlanti Chartában lefektetett egyéb nagy szavak értékmérője nem az erkölcsi, hanem gazdasági ás hatalmi érdek, mely a morális tartalomnak csak propagandaanyagot szállító jelentőséget biztosít. Szomorú és kiábrándító konklúzió ez a nyugati propagandától annyit biztosított és az orosz bolsevizmus elnyomás alóli felszabadítását a műveit nyugattól joggal elváró rabnemzetek népeinek. A magyar szabadságharc eseményei és következményei azt is bizonyították, hogy a második világháború után kialakult nemzetközi rend és az azt képviselő Egyesült Nemzetek Szövetsége nem tudja a kis népek biztonságát, szabadságát és függetlenségét megvédeni. A népek szabadsága és függetlensége csak megtévesztő látszat és tisztán politikai szerencse vagy földrajzi sorrend kérdése, hogy a nép mikor fogja a maga nemzeti katasztrófájában a mai nemzetközi rend hamisságát szemtől-szembe felismerni. Nem véletlenség és nem tévítélet következménye volt, hogy 1956. november 4- én hajnalban a szovjet csapatok ismét megkezdték a semleges Magyarország megszállását. „Visszatekintve az eseményekre, ma is csak azt mondhatjuk - írta Robert JD. Murphy emlékiratában -, hogy a Magyarország elleni szovjet agressziót a világ nem fogadja el, ez ma is elképzelhctlen. Mert álnok hitszegés történt és egy szabadságra vágyó bátor nép könyörtelen elnyomása. Magyarország örökre a szabadságvágy klasszikus szimbóluma lesz. A történelem talán bebizonyítja, hogy a szabad világ igenis beavatkozhatott volna és megszerezhette volna a magyaroknak a hőn áhított szabadságot. De itt nálunk a külügyminisztériumban sem volt meg a tehetsége vagy fantáziája arra, hogy utat mutasson.” Nyomasztó bizonyítékok állnak rendelkezésre, hogy az amerikai külügyminisztérium sokkal inkább a szovjet zsarnokság oldalán állott, mint a magyar szabadságharc mellett. A Congressional Record 1960. augusztus 31-i száma /18785 oldalon/ tartalmazza azt a beszédet, amelyet a demokrata párti M. Feigham kongresszusi képviselő 1960. július 20-án Bul'alpban tartott: „Önök emlékeznek arra, hogy a magyar szabadságharc, amely 1956. október 23- án tört ki, október 28-ára az országot megszabadította orosz elnyomóitól. Forradalmi kormány vette át a hatalmat és öt napon keresztül csak légüres tér volt. Erre az amerikai külügyminisztérium - tekintettel Tito diktátor érzékenységére - november 2-án a következő táviratot küldte el a jugoszláv zsarnoknak: ,Az Egyesült Államok kormánya a Szovjetunió határain keletkezett kormányokkal szemben, amelyek nem tanúsítanak barátságos magatartást a Szovjetunióval szemben, elutasító álláspontot foglal el’! Negyvenhét óra elegendő volt Titonak arra, hogy az árulásnak ezt az üzenetét közölje kremli elöljáróival. Az infámiának ez a távirata elsüllyedt az 1956-os amerikai elnökválasztás lármájában... IRflflYTŰ David Irving: FELKELÉS! (Részlet a szerzőnek az 1956-os magyar forradalomról szóló könyvéből. - Budapest, Gede Testvérek Bt.) Fordította: Tudós-Takács János 5. A VEZETÉS ARCULATA Magyarország Rákosi által végrehajtott marxista újjászervezése leginkább az egyszerű embereknek okozott sérelmeket. Mivel lényeges körülmény, hogy az 1956-os felkelés utcai harcaiban ezek az egyszerű emberek vettek részt, és nem az értelmiságiek vagy a kudarcot vallott politikusok, ezeket a mindennapi embereket is reflektorfénybe kell állítanunk: mi vitt rá egy férfit arra. hogy géppisztolyt vegyen a kezébe, miért tett egy nőt bátorrá a válogatás nélkül pusztító golyózápor, miért vették fel egyesek az állambiztonsági rendőrség gyűlöletes egyenruháját, és miért választották mások azt a megoldást, hogy a zárt ajtók mögött maradnak és elrejtőznek az anyai otthonban a függöny mögé? E felkelők közül elég sokat megvizsgáltak a semleges pszichoanalitikus ügynökségek, így képesek vagyunk bizonyossággal megállapítani, hogy milyen eszmények voltak a lelkűkben, milyen álmok éa lidérckcpek késztették őket kétségbeesett akcióikra, és milyen környezeti hatások, neveltetés, társadalmi helyzet és foglalkozás formálták döntéseiket. Vegyük például egy huszonhat éves okleveles zsidó mérnök esetéi. Az Egyesült Államokban 1957 augusztusában folytatott interjú során bevallja, hogy középiskolás korában, tizenhatévesen fiatal kommunista aktivista lett. Az 1946-ban a Pált által minden iskolában és osztályban létrehozott ifjúsági szervezetnek „Demokratikus Ifjúsági Szövetség” volt a neve. Ennek a szervezetnek ő lett az osztályban a titkára: „A legtöbb osztálytársam antikommunista volt” - emlékezik vissza. „Hosszas vitákba keztiink. Sohasem éltem vissza osztálytársaim bizalmával. Az a kommunista voltam, akivel lehetett szót érteni. Általában a kommunizmus pozitívumairól beszélgettünk. A Párttal való kapcsolataim segítettek az osztálytársaimmal való kapcsolataimban is. Például mindannyiszor, amikor kiterveltem egy vitát vagy kirándulást, elmentem a párttitkárságra pénzügyi támogatásért. Ez egyik eszköze volt annak, hogy' a Kommunista Pártot a fiúk számára vonzóvá tegyem.” Azt kérdik tőle: „Mik voltak az Ön benyomásai, amikor a Kommunista Párt hatalomra jutott Magyarországon?” „Boldog voltam. Azt hittem, hogy a hatalom átvételével végre képesek leszünk jót tenni a népnek.” „Próbálta valaki meggyőzni Önt, hogy a kommunizmus nem helyes hitrendszer?” „Igen, az egyik szomszédom. De ő nyilvánvalóan osztályidegen volt: gyártulajdonos, és tudta, hogy a gyárát előbb-utóbb el fogják venni. Minden vitámban, amit a kommunizmus ellenfeleivel folytattam, én voltam az, aki mindent bizonyítani tudtam, mert a kommunizmus elméletébe mélyen behatoltam, ők viszont csak általános ismeretekkel rendelkeztek. Gondolataimat mindig tudományos bizonyítékokkal tudtam alátámasztani." Megkérdik, hogy volt-c valaha közelebbi barátja. Fejét rázza. „Valójában nem volt. Nem mondhatom, hogy közelebbi barátom lett volna." „Eltudná mondani, hogyan kezdődött a kiábrándulása?” „Attól a pillanattól kezdődött, ahogy 1948- ban megkezdtem egyetemi tanulmányaimat” - magyarázza. „Kommunista meggyőződésemnek legerősebb támasza édesapám befolyása volt. Amikor a dolgok általában egyre rosszabbul mentek, és az általam tapasztalt dolgokat nem tudtam megmagyarázni, apámhoz fordultam segítségért. De ő csupán még több dologról beszélt nekem, olyan dolgokról, amikkel ő találkozott. Kiábrándulásom valójában lépésről lépésre való visszavonulás volt. Olyan szociáldemokraták. akiket szívesen láttak a Pártban az egyesülés időszakában, most a börtönben voltak, és rosszul bántak velük. Azok a tisztességtelen eszközök, amiket a Kommunista Párt alkalmazott, egyre láthatóbbá váltak. Az orosz befolyás nyilvánvaló volt és mindenütt tapasztalható. Bizonyos idő után arra a következtetésre jutottam apám segítségével (ezeket a szavakat később a pszichoanalitikus ceruzával aláhúzza) , hogy az oroszok arra kényszerítenek minket, magyarokat, hogy az ő életszínvonaluk alatt éljünk. Hosszú időn át arról olvastunk, hogy az oroszok milyen fclsőbbrendűek. Most bizonyos szégyenkezéssel védtiik az orosz katonákat. Azt mondták nekünk, hogy az orosz mezőgazdaság és ipar legjobb a világon. De édesapám szakember volt, akárcsak én, és mi tudtuk, hogy ezek a dicsekvések nem felelnek meg a valóságnak. Átláttunk az ellentmondásokon és a hazugságokon. Ugyanazon időben kezdték bebörtönözni a politikusokat és a többi embereket. Aztán az édesapámat is börtönbe vetették, úgyhogy nekem igazán meg kellett tanulnon otthon, hogy mi megy végbe. Már korábban is hallottam a bebörtönözési hullámról. de ez nem jelenteti számomra semmit. 1949 tavaszán a kommunizmusból való kiábrándulásom teljessé vált. Többé nem törekedtem ésszel szépíteni a dolgokat. Összetört, teljesen passzív emberré váltam." Az egyetemi élet teljessé tette kiábrándultságát. Elvtársai kiközösítettnek tekintették. „Szerettem a modern öltözéket” - magyarázza. „Minden nap borotválkoztam és naponta más inget és nyakkendőt viseltem. De tanáraim szerint egy proletár sohasem hord szép ruhát és soha, soha nem köt nyakkendőt. Ezek az orthodox kommunisták piszkosan, mosdatlanul jelentek meg. Ez nekem sokat jelentett: én tiszta fiatalember akartam lenni. Öltözködési stílusom nem volt azonos a Párt stílusával. Lassanként ráébredtem, hogy ami után én vágyódtam, nem létezik. Félrevezettek.”
