Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-09-01 / 5. szám
WîtVAKOfcî lElEPlEZETT YKflGIIODITOK 9. oldal ANTISZEMITA-KATE Szerkesztette: Ráth Ferenc és Zimándy Ignác - 1884. IV. fejezet A zsidóság előbbi helyzetéről 40. Miért nem gazdagodtak nálunk a zsidók előbbi időkben? Mert előbb ők csupán a legalábbvaló árúval kereskedtek kicsinyben, és azt is kénytelenek voltak aztán keresztény nagyobb kereskedőknek eladni csekély nyereséggel. A könnyen rászedhető köznépnél pedig a jobbágyság eltörlése előtt igen kevés pénz és csekély szükséglet volt; azért vele a zsidó ritkán érintkezett, tehát alkalma sem volt a népet fosztogatni. A birtokos urak pedig szóba sem álltak zsidóval; csupán a köznemesség szolgáltatott akkor alkalmas talajt az üzérkedésre, de ez is veszélyes ingovány volt a zsidóra nézve; mert fokossal fizetett a csalónak. 4L Tehát a jobbágyság eltörlése nem vált hasznára a köznépnek? Igen is, hasznára vált, s nemsokára meg is látszott rajta, hogy a szorgalmas és takarékos gazdák gyarapodnak; ezrekkel rendelkeznek. Azonban épen ezen gyarapodásuk csábította, ösztönözte az értelmes zsidókat, hogy velők gyakrabban érintkezzenek, s a kevésbé óvatosakat hálójokba kerítsék és mérges pókokként szíjják ki friss véröket. 42. Tehát a zsidóknak használt a jobbágyok fölszabadítása? Mindenesetre, többet használt ezeknek, mint a fölszabadult jobbágyoknak; mert ezeknek tulajdonukká válván a földbirtok, hitelalapot képezett, melyre a zsidó biztosan kölcsönözhetett a csakhamar jobb élelemhez és fényűzéshez szokott népnek, melyet földesúr már nem védett a zsidóságnak fosztogatásai ellen. Maguk a földművesek pedig sokkal gyarlóbbak voltak, hogysem a zsidók csábításainak ellenállhattak, kelepcéjüket elkerülhették volna. 43. Mi okozta mégis leginkább a népnek elszegényedését? A zsidóságnak és a tőkének fölszabadítása. 44. Mennyit ártott a nép jólétének a zsidóság fölszabadítása? Ez képezte a halálos döfést, nem csupán a volt jobbágyok és köznemesség, hanem számos nagybirtokos jólétének megsemmisítésére is alkalmat adván a ravasz zsidóknak nemcsak a forgalomban lévő pénzt, hanem az ingatlan birtokot is a hiszékeny birtokosoktól elsajátítani, és ekképen szolgáikká tenni azokat, akik előbb uraik voltak. 45. Miben mutatkozik leginkább a zsidók fölszabadításának káros hatása? Leginkább mutatkozik ez az ingatlan birtoknak zsidó kézre juttatásában, melyet csak úgy potom áron, holmi cselfogásokkal rohamosan tettek és tesznek sajátjukká; úgy, hogy napjainkban már a legterjedelmesebb uradalmak, a legszebb paloták, a főúri családok híres várai zsidókat uralnak, kik csupán zsellér lakói voltak a legrongyosabb viskóknak. Előbb mindnyájan gyalog kullogtak nehéz batyukkal terhelve, s ha néha egy lovas kocsit fogadtak, heten mentek rajta vásárra; most pedig minden bitang zsidónak van saját lova, s a legszebb fogatok zsidóra vallanak. Csaknem minden korcsma, mészárszék az ő kezökben van. Már a közhivatalokba is befurakodnak; a zsidó bírák, zsidó ügyvédek, zsidó orvosok szinte hemzsegnek; egyéb, bizalmat igénylő, fontos állások is már ezen a megbízhatatlan fajjal vannak betöltve; s jaj annak, aki karmaik közé jut. 46. Miért szabadították föl tehát a zsidókat? Csak szabadelvűségből; valósággal pedig azért, hogy a zsidóság fölszabadítói legyenek jövőre annak rabjai; kik már akkor is a zsidók kincseinek igáját viselték, midőn felszabadításukat eszközölték. Másképen nem is képzelhető, hogy ezen vészthozó lépést megtették volna, a legnagyobb magyarnak, boldogult Széchenyi István grófnak bölcs óvása dacára. A könnyelmű felszabadítók ugyan megérdemelték sorsukat, csakhogy fájdalom! magukkal együtt egész nemzetünket örvénybe sodorták. Azért mondták már akkor a messzebblátók, hogy inkább az akkori országgyűlést kellett volna fölszabadítani a zsidók pénzigájától. 47. Hát más országokban nincsenek fölszabadítva a zsidók? Dehogy nincsenek; föl vannak szabadítva a legtöbb országban, és a legnagyobb birodalmakban; ámde fölszabadításuk olyankor történt, midőn azon országok lakosságának zöme értelmi fejlettségénél fogva már biztosan versenyezhetett a zsidókkal. Mi ellenben, a még tudatlan és jóhiszemű népet maradéktalanul dobtuk a ravasz zsidók cselszövényes kizsákmányolásának, telhetetlen kapzsiságának. 48. Tehát mégsem mindenütt oly ártalmasak a zsidók, mint nálunk? Ha mindenütt oly mértékben űzhetné ezen kincsszomjasfaj fosztogatásait mint nálunk, úgy már az egész világ a zsidókat uralná; de másutt annak idején gondoskodtak arról, hogy a zsidók, ha teljesen ártalmatlanokká nem tehetők is, legalább korlátolva legyenek hamis üzleteikben és mindent elnyeléssel fenyegető törekvéseikben. Azonban kisebb, nagyobb mértékben mindenütt érezhető káros hatásuk, és azért mindenütt ellenszenvvel veselkedi irántok a nép.- folytatjuk -Dobszay Károly WASS ALBERT, A HUNGARISTA avagy a hülyeség ámokfutása (2.) Miután meggyőződtünk, hogy nem valami elírásról vagy sajtóhibáról van szó, hisz három különböző cikkből idéztünk, szükséges elgondolkodni. Az még érthető, hogy úgy Magyarországon, mint az egész világon, vannak elmebetegek. A különbség csak az, hogy hazánkban ezek az emberek nem zárt osztályokon pihenik ki fáradalmaikat, hanem újságot szerkeszthetnek. Mert mi mással magyarázható a hülységnek ez az írásba foglalt ámokfutása? Mint a témakör ismerője, aki az említett személyek közül úgy Alföldi Géza költőt, mint Fiala Ferenc újságírót személyesen is ismerte és az úgynevezett emigrációs hungarista sajtónak majd két évtizeden keresztül munkatársa, sőt az Út és Cél című lapnak rövid ideig főszerkesztője is volt, csupán a tényekre korlátozva és a történelmi hűség kedvéért, no meg azért, hogy az érintettek és olvasótáboruk nehogy hülyén távozzon a másvilágra, szeretnék néhány megjegyzést fűzni a Wass Albert hungarista múltját „leleplező” írásokhoz. Talán nem járok messze az igazságtól, ha kijelentem, nagyon ritkán volt csak rá példa, hogy három írás majdnem minden sora valótlan badarságokat, helyenként pedig már szinte fájó hülyeségeket tálaljon az olvasó elé, méghozzá történelmi tényként. Ami a népszerű író háborús bűnösségét illeti, arról már nálam avatottabb szekértők kifejtették véleményüket. Szégyenletes, hogy a mai Magyarországon még léteznek olyan megveszekedett gyűlöletkeltők, akik a román titkosszolgálat közismert hamisításait tényként elismerve, büntetlenül mocskolódhatnak. Wass Albert soha nem tartozott az úgynevezett hungarista emigrációhoz és főleg nem volt soha főmunkatársa a cikkben említett „Hungarista Mozgalom Hírszolgálata” nevet viselő, valójában soha nem létezett agyszüleménynek. Wass Albert egész életében az egyetemes Magyarságot szolgálta írásaival, azon belül természetesen szűkebb hazájának, Erdélynek volt az élő lelkiismerete, attól függetlenül, hogy írásait hungarista lapok is lehozták, vagy tevékenységét méltatták. Ahelyett, hogy összevissza firkálgatunk, inkább olvasni kellene - mondjuk Wass Albert könyveit - akkor talán az érintettek arra is rájönnének, hogy az író több művében is elég kritikusan nyilatkozott az hungaristákról. 1946-ban Henney Árpád éppen álnéven bujkált valahol Ausztriában, hogy elkerülje a Nyilaskeresztes Párt prominenseire váró elfogatást, ill. kiadatást. Nyisztor Zoltán jezsuita teológus és író pedig, aki már a harmincas években erősen kritizálta több cikkében is a nemzetiszocialisták hatalomra jutását Németországban és a nyilasokhoz semmi köze nem volt, még magyar földön tartózkodott, méghozzá az ÁVO foglyaként. Csak később sikerült Ausztrián keresztül Olaszországba menekülnie, s micsoda abszurditás, éppen annak a Himler Mártonnak a segítségével, aki közismerten vezető szerepet játszott a nyugatra menekült nyilasok összefogdosásában. Erről Nyisztor maga is beszámol a Vallomás című önéletrajzi könyvében. Mindebből következik, hogy Henney Árpád és Nyisztor Zoltán nem alapíthatták meg Caracasban (Venezuelában) a nemlétező „Hungarista Mozgalom Hírszolgálatát”. Az igazsághoz tartozik, hogy Nyisztor Zoltán 1948-ban Rómából Spanyolországon keresztül kivándorolt Dél-Amerikába, ahol rövid kolumbiai tartózkodás után Venezuelában tevékenykedett, mint misszionárius^ és csak 1961-ben tért újra vissza Európába. Henney Árpáddal soha életében nem is találkozott. Továbbá, Henney Árpádot a „Nemzetvezető” soha nem nevezte ki utódjának, ezt egy szűk hungarista kör állította csak, hogy híveket toborozzanak maguknak. Henney Árpádot különben a legtöbb prominens egykori nyilas nem ismerte el az emigrációban, mint Szálasi utódját. Ettől függetlenül 1948- ban Tatár Imrével és Gömbös Ernővel (Gömbös Gyula fiával) Ausztriában megalakította az emigrációs Hungarista Mozgalmat, amelyhez később ausztráliai és kanadai szórványok is csatlakoztak. Tevékenységük főleg arra korlátozódott, hogy Út és Cél, ill. Hungarista Tájékoztató címen újságokat adtak ki, amelyek meglehetősen orthodox hungarista szemléletet tükröztek. Ezek a lapok Henney 1980-ban bekövetkezett halála után, amikor Tatár Imre vette át a Mozgalom vezetését, továbbra is megjelentek ausztráliai kiadásban, szakítva a korábbi orthodox szemlélettel, míg a 90-es évek végén végleg megszűntek. Való igaz, hogy Kántor Béla az „Út és Cél” ausztráliai kiadója volt, de semmi köze a Gede Testvérek könyvkiadóhoz, amely köztudottan budapesti illetőségű vállalkozás, és tevékenységét tulajdonképpen akkor kezdte, amikor Kántor Béla halálával a hungarista lapok már megszűntek. Az egészből csak annyi igaz, hogy a két Gede testvér közül az egyik jelenleg Ausztráliában él. A Németországban (és nem Dél-Amerikában) kiadott Hídverők című lapot 1948-ban Alföldi Géza költő alapította és szerkesztette megszűnéséig, amely 1962-ben következett be. Alföldi Géza, már mint ismert, úgynevezett népi költő a harmincas évek végétől résztvett a Hungarista Mozgalom tevékenységében, 1944-ben „A Nép” című nyilas lap vezércikkírója, majd október 15. után államtitkár a propagandaminisztériumban. Az emigrációban a Henney Árpád nevével fémjelzett hungarista csoportosulással semmiféle kapcsolatot nem tartott, sőt kimondottan ellenségesen viselkedett. A Hídverők ettől függetlenül hungarista, ill. szélsőjobboldali irányvonalat követett és a nemzeti emigráció egyik legnépszerűbb lapja volt a maga korában, főleg lírai mellékleteinek köszönhetően, ahol szintén Alföldi Géza versei adták az alaphangot. A HÍDFŐ című lapot Süli József alapította 1948- ban Londonban. (Akkor még Hungarian Week volt a neve és csak 1954-től keresztelték át Hídfőre). Az ötvenes évek közepétől Marschalkó Lajos lett a vezércikkíró, majd Süli 1960-ban bekövetkezett halála után a főszerkesztő. Ide csatlakozott az 1956-os forradalom alatt 12 évi rabság után a börtönéből kiszabadított és nyugatra távozott Fiala Ferenc (az Összetartás egykori főszerkesztője és a Szálasi-kormány sajtófőnöke) is munkatársnak. Marschalkó Lajos 1945 előtt többek között a Függetlenség főszerkesztője volt, tehát kormánypárti elkötelezettségű újságíró. Tény, hogy egész életművét a szélsőjobboldali szemlélet hatotta át, de semmilyen kimondottan hungarista szervezkedésben nem vállalt szerepet, annak ellenére, hogy pozitívan nyilatkozott úgy Szálasiról, mint a Hungarizmusról. Meg kell említeni, hogy a negyvenes évek végén Németországban kiadott „Kőszeg ködbevész” című könyvében erősen bírálta egyes nyilasok tevékenységét, aminek következtében a Henney-féle Hungarista Mozgalom részéről éles támadásokban részesült. À legprominensebb egykori nyilasnak számító Fiala Ferenc az emigrációban szintén elhatárolódott a Henney Árpád vezette Hungarista Mozgalomtól, és írásaiban, de főleg számos könyvében megpróbált egy objektív képet adni a Hungarizmusról, annak hibáit, sőt bűneit sem elhallgatva. A HÍDFŐ, majd később ÚJ HÍDFŐ a szélsőjobboldali nemzeti emigráció lapjának, nem pedig az „árpádsávos mozgalom orgánumának” számított. Nyisztor Zoltán, akinek mint fentebb már olvashattuk a Hungarista Mozgalomhoz sem a háború előtt, sem pedig az emigrációban semmilyen kapcsolata nem volt, a hetvenes évektől lett a HÍDFŐ római tudósítója, amikor a lapot Marschalkó Lajos 1968- ban bekövetkezett halála után Fiala Ferenc vitte tovább, mint főszerkesztő. Málnási Ödön professzor a harmincas évek végén a nyilasok egyik ideológusának számított, később összekülönbözött Szálasival, de ettől függetlenül a háború után hosszú börtönbüntetésre ítélték és csak 1956 után került nyugatra. Ő sem csatlakozott a Henney-féle „hivatalos” Hungarista Mozgalomhoz, hanem idűszakonként a HÍDFŐ, hasábjain jelentek meg írásai, sőt több könyve is megjelent emigrációs kiadásban. Borsónyi Julián, egykori horthysta katonatiszt és hadmérnök a Szabad Európa Rádió alkalmazásában 1969- ig tevékenykedett, mint katonapolitikai tanácsadó. 0 volt az, aki 1956-ban „Bell ezredes” néven további harcra buzdította a rádió hullámhosszán a magyar szabadságharcosokat, holott Amerika már megegyezett a színfalak mögött a Szovjetunióval, állítólagos legnagyobb ellenségével a felkelés leverésében. Aki egy kicsit is ismeri az emigrációba került hungaristák beállítottságát, az tudja, hogy a Szabad Európa Rádióval szemben kimondottan ellenségesen viselkedtek. Csak úgy mellékesen, Borsónyi 1969 nyarán befejezte pályafutását a SZER-nél, ahova Lovas István csak a nyolcvanas években került, így elég nehéz lehetett együtt dolgozniuk, arról nem is beszélve, hogy a zsidó származású Lovas érthető okokból soha nem kereste a kapcsolatot hungarista körökkel. Milotay István, talán a háború előtti Magyarország legnevesebb jobboldali újságírója az emigrációban több jobboldali lapnak is dolgozott. Ezek közé tartozott az ötvenes években Brazíliában kiadott ÚJ MAGYARSÁG, amelynek főmunkatársa volt. Szintén az ötvenes években a Hungarista Mozgalom hivatalos lapjának számító ÚT és CÉL közölte folytatásokban az „Egy élet Magyarországért” című, nemrég a Gede Testvérek kiadásában otthon is megjelent vaskos tanulmányát, amely Horthy Miklós emlékiratai kapcsán kritikusan elemzi az úgynevezett Horthy-rendszer történetét. Talán mondani sem kell, hogy Milotay István szintén soha nem vett részt a nemlétező „Hungarista Mozgalom Hírszolgálata” nevű szervezetben, csak úgy, mint a fennt említett többi „nemzettestvérek”. Szász (Zas) Lóránt költő a valótlan állításokra hivatkozva azóta már ügyvédje útján tiltakozott a Népszabadságnál helyreigazítást követelve, nevének hungarista környezetben való említése miatt, amit a lap egy kis huza-vona után néhány sorban kénytelen volt teljesíteni. Végül szólni kell egy magát jelenleg Szemenyei- Kiss Tamásnak és újságírónak nevez, valószínűleg elmebeteg és feltűnési mániában szenvedő sajnálatos személy tevékenységéről. Szemenyei a kilencvenes évek elején tűnt föl, mint magyarországi munkatárs az ÚJ HÍDFŐ, majd később 24 ÓRA hasábjain, olyan tudósításokkal, hogy még maga Háry János is megirigyelhette volna. írásaiban nemlétező otthoni hungarista csoportokról tudósított, akik halált megvető bátorsággal^ küzdenek a „neobolsevista” hatalom ellen. Az Ő tudósításaiban olvashattunk először a „Hungarista Mozgalom Hírszolgálata” nevű szervezetről, amelynek természetesen Ő volt a vezetője és valószínűleg egyetlen tagja. Ma már világosan látható, hogy badarságait egy kis nyugati valuta csurranásának reményében eresztette szélnek, amelyet, mint „egyetlen hivatásos hungarista újságíró” el is várt volna az emigrációban még élő idősebb hungaristáktól. Tevékenységét rágalmazási perek tarkították, amelyeket sorra el is vesztett. Tóth Judit, a 24. ÓRA főszerkesztője 1998 tavaszán végül megelégelte úgy a sok sületlenséget, mint az állandó tarhálást és kipenderítette Szemenyeit a laptól. Azóta barátunk úton-útfélen - de főleg a hazai bulvársajtó hasábjain - minden lehetőséget megragad, hogy rögeszméit terjessze, arra sem ügyelve, hogy „történelmi elemzései” olyan messze vannak a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Sőt, ahogy egyik hazai hetilap nemrég megírta, egy kis aprópénzért bárkiről hajlandó eskü alatt vallani, hogy vele együtt dolgozott a Hungarista Mozgalomban, mert manapság így dívik lejáratni valakit, ha valódi érvek hiányoznak az illető befeketítéséhez. S ahogy a példa mutatja, így akár még a szabadkőműves Orbán Viktorból vagy az egykori villaépítő-miniszter Torgyán Józsefből is pillanatok alatt meggyőződéses hungarista lehet. Néhány éve egy Bartus László nevű, magát szintén leleplezőnek feltüntető személy elmezavarában már odáig vetemedett, hogy egy majd 400 oldalas könyvben foglalta össze „Jobb magyarok” cím alatt a Szemenyei által megálmodott történeteket, amit magánkiadásban kínált a hülyeségre áhítozó olvasók részére. A történetnek azonban még nincs vége. Erre a legutolsó példa a Népszabadság-ban és a Hetek-ben megjelent „leleplezés” Wass Albertról. Szemenyei-Kiss Tamás ugyanis a lejáratást, hamisítást és befeketítést ma már családi vállalkozásként űzi, hisz a Népszabadságban lehozott cikket jegyző Kollár Erzsébet nem más, mint a felesége. Mindezek ismeretében, mivel a cikkekben név szerint említett személyek legjava már nem szólhat hozzá a róluk terjesztett badarságokhoz, én üzenem a nagy leleplezőnek és szintén elmebeteg pártfogóinak: csak így tovább! Mert Wass Albert poszthumusz alternatív Kossuth-díjával ellentétben ők még életükben biztos várományosai a Háry János-díjnak.
