Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-07-01 / 4. szám
10. oldal fllflGYflR SORSOK ttlÍTVAKm Hogyan lettem „háborús bűnös”? (3.> Vitéz Szilágyi Lajos színművész vallomásai 1953 októberében, a börtönévek és a feleségemre is kiterjesztett kitelepítés után hazatérhettünk Budapestre. Feleségem az 1949-es (örökre történt!) eltiltás miatt a Csemegénél helyezkedett el, így amikor haza kerültünk, őt azonnal visszavették. Az én elhelyezkedésem nagyon nehéz feladat volt, mert az elmúlt öt évről nem tudtam elszámolni. Kénytelen voltam elhallgatni az igazat, s a Szolnokon kiállított munkakönyvemben mint ács szakmunkás voltam bejegyezve, s így a MÉMOSZ garázsába, mint kocsimosót alkalmaztak. Munkám mindennap este héttől reggel hétig tartott, de dolgoznom kellett ünnepnapokon és karácsonykor is, ugyanis éjjeliőr is voltam, és indítótiszt is egyszemélyben. 1.600,- Ft volt a fizetésem. Apám, nővérem és feleségem összesen 1.400,- forintot kaptak hárman. Családi közösségben éltem szüleimmel, nővéremmel, férjével és két gyermekükkel, döntő érdekem volt, hogy ezt a munkát vállaljam, ugyanis ügyvéd sógorom a kommunista üldöztetés miatt ekkor már súlyos beteg volt, és munkaképtelenné vált. Egy évvel később 1955. október 7-én meghalt, s nővérem két pici gyermekével özvegyen maradt. Lakásunk abban a Stáhly utcai házban volt, ahol 1934-től 1949-ig apám vendéglője, közel a Nemzeti Színházhoz és a Sándor utcai Rádióhoz. Hazatérésem után gyakran találkoztam kollégákkal, akik közül néhányan nem akartak megismerni. így aztán én is igyekeztem elkerülni a kollégákkal való találkozást. Persze a valóság kedvéért azt is meg kell említenem, hogy voltak olyanok is, akik felkerestek lakásomon, és örültek, hogy túléltem a 63 hónapos meghurcoltatást. Ilyen volt Pongrácz Imre, Kozák Laci, Vargha D. József, Török Emil karnagy, Bánhidy Laci és Pethes Sanyi volt tanárom. Nagyon örültem egykori főnököm - és haláláig jóbarátom - vitéz Bánky Róbertnek és Szemethy Endre látogatásának. Ma is jól esik visszaemlékezni arra, hogy Szemethy Bandi felajánlotta anyagi segítségét is nehéz helyzetemben. Ebben az időben történt felejthetetlen találkozásom két kiváló magyar színésszel, akik döntő módon befolyásolták emberséges segítségükkel további életem. Az egyik Horváth Jenő, a Madách Színház kitűnő művésze, a másik Pataki Jenő, a szovjet megszállás előtti Nemzeti Színház prominens művésze volt. 1946-ban Szegedi Szabó István barátom a Belvárosi Színházban játszott, egyik előadás előtt öltözőjében kerestem fel, s leültetett az ajtó takarásába, így aki kinyitotta az ajtót, engem nem láthatott. Beszélgetés közben kinyílt az ajtó s valaki a következőket mondta: „Képzeld el, az egész városban arról beszélnek, hogy ez a kommunista söpredék meg akarja támadni a Bazilikához érkező Mindszenty által vezetett zarándoklatot.....”, akkor vett észre engem, akiről nem tudta, hogy ki vagyok. Pista látva Horváth Jenő zavarát, gyorsan bemutatott bennünket egymásnak. Ekkor ismertem meg Horváth Jenőt, akit a színházi világban - mivel több Horváth Jenő is volt - megkülönböztetésül „birkózó fülűnek” nevezték, ugyanis fiatal korában birkózott és ez látszott a fülein. Nem nekem szánt közléséből megállapítottam, hogy ez az ember tisztességes, keresztény ember. Többször is találkoztunk a későbbi időkben, s amikor 1954. februárjában megláttam a József körúton, el akartam kerülni a vele való találkozást, amikor utánam szaladt és megállított, szinte szemrehányást tett, amiért igyekeztem őt elkerülni. Megmagyaráztam, hogy sok színész a Rádió környékén, nem szívesen találkozik velem, mert úgy érzi kompromittálja magát, ha nekem köszön. Horváth Jenő határozottan kijelentette, hogy ő nem tartozik ezek közé! Állítása rövidesen bebizonyosodott. A MÉMOSZ garázsba, amely a Dembinszky 52. szám alatt volt, kerékpárral jártam dolgozni, a Dohány utca és István út vonalán, (az István utat akkor Landler Jenő kommunista népbiztosról neveztek el, hála Istennek ismét István út), s egy alkalommal megálltam a Bethlen mozinál egy film képeit néztem. Munkásruhában voltam, mellém állt egy teddybear bundás férfi, aki mikor rámnézett, megkérdezte tőlem, hogy nincs e egy Szilágyi nevű színész rokonom, mert annyira hasonlítok reá. Örömmel ismertem fel Pataki Jenőt. Rövid beszélgetés után elbúcsúztunk, de éjfél körül megjelent Jenő a garázs bejáratánál, és bebocsájtást kért. Megörültem látogatásának , és amikor befejeztem kocsimosói munkámat, hosszas beszélgetésbe keztünk. A garázsban 18 kocsit tartottam rendben, s Jenő, aki értett a kocsikhoz, szívesen segített a kocsik mozgatásánál, sőt a kocsikat is locsolta. Akkoriban a Kőszívű ember fiaiban játszotta Baradlay huszárkapitányt, óriási sikerrel, amikor megjelent a színpadon percekig tartó vastaps fogadta (Baradlaynét a felejthetetlen Dajka Margit játszotta). Láttam az előadást. Jenő egy délutáni előadásra hozott jegyet, amely az első sorba szólt, mégpedig középre. Mikor szóvá tettem, hogy jobb lett volna valahová, hátra is a jegy, Jenő azt mondta, hogy neki hazafias kötelessége egy sokat szenvedett magyar színészt, a barátját az első sorba ültettetnie! Jenő szavai annyira őszintén hangzottak, hogy most is, majd ötven év távlatából elérzékenyülök. Horváth és Pataki, a két Jenő összofogott, és addig jártak Noon György miniszterhelyettes és Kende István színházi főosztályvezető, - előzőleg fogtechnikus - hivatalába, míg behívattak a Népművelési Minisztériumba és feltételhez kötötték színész működési engedélyem kiadását. Feleségemet is, aki öt évig nem működhetett, azonos feltétel elé állították. Vizsgáznunk kellett egy minisztérium által kijelölt bizottság előtt, a Jókai téri Medgyaszay Színházban zsúfolt nézőtér előtt, amely főként színészekből és újságírókból tevődött össze. Feleségem vizsgáztatása többszörösen is törvénytelen volt, ugyanis ő már a kommunista rendszerben, 1946-ban kapott diplomát, s két vizsgadarabban is főszerepet játszott. A Marica grófnő címszerepét játszotta, s mellette a Cigánylány szerepét Németh Marika, a nemrégen elhunyt országos hírű kitűnő primadonna énekelte, míg a másik darabban, melyet a Nemzeti Színházban mutattak be, A kék postakocsi szubrett-primadonna szerepét játszotta tényleg kirobbanó sikerrel, ebben a darabban Záray Márta, aki országos hírű táncdalénekes lett, volt a naiva prímadanna. A látottak alapján mind a két szerepe után sikeres jövőt jósoltak a szakemberek. 1949-ben, amikor örökre eltiltották a pályától, a Győri Színház vezető primadonnája volt. A történtek megértéséhez vissza kell mennem 1952. decemberére. 4 éves büntetésemből több mint 3 évet a márianosztrai börtönben töltöttem. A még hátralévő időre a dudujkai rabtáborba kerültem, ahol mintegy hétszáz politikai elítélt raboskodott. Többek között Czifra György is, a világhírű zongoraművész. A miskolci Egyetemváros építkezésén dolgoztunk. Én bognárként olyan magas százalékot'értem el az ott töltött nyolc hónap alatt, hogy az igazságügyi miniszter - minden elítéltre - vonatkozó rendeleté alapján, néhány hónapot elengedtek büntetésemből. A kapott feltételes szabadulólevéllel 20 percig voltam szabadon, amikor az ÁVH ismét letartóztatott és bevittek a hírhedt miskolci ,pirosiskolába", amely a borsod-abaúj-zemplén megyei ÁVH kínzó központja volt. Több, mint egy hónapig tartó kínzás után felajánlották, hogy annál a budapesti színháznál folytathatom pályámat, amelyiknél akarom. Nevezzem meg a színházat. 18 alkalommal vittek föl kihallgatásra, a harmadik vagy negyedik kihallgatás után a mázolt zárka ajtajára a körmömmel húztam egy vonalat, így pontosan tudtam számolni a napokat. A zárka egy kriptaszerű salétromos falú nyirkos odú volt, a falakról folyt a víz, egy reflektor erejű izzó állandóan világított, soha nem tudtam, hogy éjjel van e, vagy nappal. A vaslábakon álló prices lábai a betonba voltak rögzítve, s mindössze egy vékonyra koptatott, erősen vérszennyezett pokróccal takaróztam. Három nap múlva nem tudtam kiegyenesedni, s a kövér ávós alhadnagy gúnyolódott velem. Alvásról szó sem lehetett, ha elszenderedtem és fázó dermedt kezemet valahogy a pokróc alá tettem, azonnal riasztottak, fel kellett kelnem s kiállítottak a folyosóra. Egy apró termetű ávós hetenként borotvált, szappanozás nélkül egy olyan zsilettpengével, amellyel előttem... mint mondta: „maga a tizenkettedik, akit ezzel a pengével borotválok, de egyik se jajgatott ennyire.” Megnyugtató szavai után közöltem vele, hogy eszembe sincs a zsilettpengével öngyilkosságot elkövetni, annál én sokkal vallásosabb vagyok, végül ideadta a pengét és... Amikor kihallgatásra vittek, mindig arra a kérdésre kellett többoldalas írásban válaszolnom: mit csinálna szabadulása esetén? Mindig azt válaszoltam, hogy az építőiparban dolgoznék. Az utolsó kihallgatáson a százados a következőket mondta: ön szorgalmával, lendületes munkájával a rabtábor legmagasabb százalékát teljesítette, mi megadjuk magának a lehetőséget, hogy a pályáját folytathassa. (Ma már számomra is hihetetlen, de igaz, hogy az én egyéni munkaszázalékom 230 átlag százalék volt. Hogyan? Úgy, hogy reggel 6-tól délután ötig vagy hatig, teljesen egyedül voltam a műhelyben, s úgy bele tudtam mélyedni a munkába, hogy mindenről elfelejtkeztem, persze talán az átöröklésnek is köszönhetem, apai őseim évszázadokon át ácsok és faragók voltak, anyai nagyapám bognár mester volt. A kezemet szíjjal megkötözték, és átvittek a Zsolczai kapun, a Borsod megyei Főkapitányságra. Betettek egy zárkába. Huszonvalahány közbűntényes bűnöző közé kerültem. A börtönéveim alatt olyan emberekkel voltam együtt, akiknek a közelségét sohasem fogom szégyelleni. Ha egyszerű, három elemit végzett parasztember volt is az illető, egy közös nevezőnk akadt, értelmesek voltak valamenynyien, mint a szegedi jogtudományi egyetem Szabó Jóska nevű tanára, akit azért ítéltek el 4 vagy 5 évre, mert nem volt hajlandó 52 kommunistát doktori címmel felruházni.- Mi volt a vád ellene?- Kivonta tudását a demokrácia szolgálatából. Az öreg Torma Pista bácsi három elemit végzett, Baja melletti parasztember volt, de ha beszélgettek, és paravánt húztak volna közéjük, nem tudták volna megmondani, hogy az egyik egyetemi tanár, jogász, a másik pedig egyszerű parasztember. Látták, hogy hova jut Magyarország, ide, ahol sajnos most is vagyunk. Torma Pista bácsi azért ült, mert a háza kerítésére ragasztott Rajk Lászlót ábrázoló plakáton valaki kiszúrta Rajk szemét, aki akkor, 1948-ban, belügyminiszter volt. Az ítélet indoklása: „vádlott ezzel a tettével, hogy kiszúrta a Rajkot ábrázoló plakáton a kép szemét, megvalósította a kormányellenes izgatás kritériumát.” Pista bácsit, a 15 holdas parasztembert, aki mintagazdaságot teremtett, 5 vagy 6 évre ítélték. Közben 1949-ben Rajkot kivégezték. Ez semmit nem változtatott Pista bácsi büntetésén, úgy tudom, végig leülte azt. Belöktek a közbűntényes zárkába, ahol vonatfosztogató cigányoktól betörőkig, zsebesekig kasszafúróktól kezdve, a jó Isten tudja, hogy kik voltak. Két vagy három napig voltam ott, amikor elém állt, de szerencsémre pont a zárkaajtóm előtt, ami 30 cm-es mélyedésben volt, elém állt egy cigány, és szó szerint azt mondta:- Mi az anyád picsájára vágsz fel? Kapott tőlem a zárka ajtó előtt akkora pofont, hogy a priccsen malmozók közé esett. Az alatt a hat hónap alatt, amíg Dudujkán voltam, a fizikai munkától visszanyertem az erőmet, regenerálódott a szervezetem, újból erős lettem, és másfél hónap nem tudott annyira tönkretenni. Rettenetes verekedés kezdődött, meg akartak gyilkolni, de óriási szerencsém volt, hogy jobbról, balról, hátulról nem tudtak megtámadni, mert beálltam a mélyedésbe. Diákkoromban tőrrel, majd 5-6 évig karddal vívtam, tehát a reflexeim jók voltak. Több mint két és fél millió kilométert vezettem balesetmentesen, még csak koccanásom sem volt. Ez nyilván az isteni gondviselésnek is köszönhető, nem csak a jó reflexeimnek. Ebben a borzasztó verekedésben én nem ütöttem mellé egyet sem, mindig bevártam azt, hogy teli találat legyen. A vér, ami rajtam csurgód, az nem az én vérem volt. Meg se tudtak érinteni, de közben szerencsémre a zárka ajtó állandóan dongott, mert neki estem, mindenféle módon védekezik az ember, akit ilyen támadás ér. A sok alvilági alak érdemeket akart szerezni, mert akkor már tudták, hogy politikai elítélt vagyok. Már nem sok kellett volna ahhoz, hogy végem legyen, egyszer csak kinyílik a zárka ajtaja és valaki megragadja a vállamat, kiránt, ezekre meg rászól: - Kuss legyen! - Hatalmas szál törzsőrmester volt, Nagy Istvánnak hívták. Ez Miskolcon, a Borsod Megyei Főkapitányságnak az alagsorában történt. A fogdasoron jobbról volt egy kicsi, fülkeszerű helyiség, ahol volt egy kis asztal, volt egy álló fogas, rajta egy dobtáras géppisztoly, és volt egy sportöltözőben szokásos vasszekrény, amit nyitva felejtettek. A felső részében volt három géppisztolytár. A helyiségben volt egy vízcsap is, és az asztal fölött egy fachos polc. Minden politikai elítéltnek volt egy hosszított, keményebb borítékja, levélboríték gyanánt, de keményebb papíranyagból, amire egy nagy piros P. betűt írtak. Ez a Nagy István nevű törzsőrmester előzőleg nem volt szolgálatban három napig.- Hogy kerül maga ide? Kicsoda maga? - kivette a borítékot: Maga háborús bűnös?- Igen. Közben kicsúszott egy kép, amely meg van a mai napig, amely a családomat ábrázolta, anyámat, apámat, feleségemet, nővéremet, sógoromat és a két pici gyereket, s a hátuljára ráírva: „24 óra után leveni letétben”. Rábélyegezve, Márianosztra. Magyarul ez annyi, hogy 24 óráig megtarthatja magánál a rab karácsonykor ezt a fényképet. És ez a fénykép csúszott ki, döntő lehetett ennek az egyszerű rendőrnek a szemében. Megnézte a képeket:- Ki ez?- Az édesanyám.- Ki ez?- A feleségem, ez a nővérem, ez meg apám: - A következményekből látszott, hogy ez a fénykép döntött.- Mosakodjon meg. - Közben elém tett valami ennivalót. - Sérülés nincs magán. Maximális humanitással kezelt engem. Kiment. Ott voltam egy géppisztollyal, kéthárom tárral, közel az országhatárhoz. A gyűjtőfogházban 49-50-ben számtalanszor voltam a fatelepen, és nekem egy ugrás lett volna megszöknöm, Márianosztráról nem tudtam volna megszökni, de a Gyűjtőből, vagy bárhonnan, igen. Az én bátorságom és a fizikai adottságaim alapján mondom ezt. Ha én egy méterre vagyok egy fegyveres őrtől, és az nem közvetlenül a gyomromnak szegezi a géppisztolyát, akkor az elveszett ember. Én sosem gondoltam szökésre. Nem akartam sem a feleségemet, sem a szüléimét bajba sodorni, tudnék erről is sok mindent mondani, hogy mit cselekedtek azoknak a szüleikkel, akik megszöktek. Húsz perc múlva lejött ez az ember, aláíratta velem a kitelepítési végzést: Szilágyi Lajos, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kapitányság, demokráciaellenes magatartása miatt, ez 1952. december harmadikán volt, aláírta: Dr. Libertini Sándor. Végtelen kincs A tizenkilencedik századvég méltatlanul elfeledett magyar novellistái közül Justh Zsigmond gondolatát idézem: „...ahol az érzelemnek oly végtelen kincse van, mint a a magyar nép szívében, ott nincs miért kétségbe esni.” Soha nem éreztem annyira igaznak e szavakat, mikor meghallgattam Erdős Melindának, a Magyar Állami Operaház énekesének kazettáját. Csak magyar nóták találhatók rajta. Magyar érzések, gondolatok, örömök. Igen, vannak még „őrzők a strázsán”. Erdős Melindák. És ha vannak, nem eshetünk kétségbe. A Szittyakürt Szerkesztősége ajánlja kazettáját minden magyar szóra szomjúzó nemzettestvérünknek. Megrendelhető a művésznőtől (Tel.: 359-8801). Ifj. Tompó László A oldal Illatoztuk a virágoktKrruyCyuSa) lrVMr selyem, csipkés szélű (Kádat Oyűrgfl Minek a szűke énnekem tlányi Voll egyszer egy levédéséin (ifi. Magyar! Imre - iß. Kalmár Tana ! Van nekem egy gerlictm iKondor £rn<~) (Isiit csak. rózsám túl. Ihihi fataiir - Htívdek StbhíirMi Piros hajnal, piros cici HO. Miigyuiilrmv ■ MatswU friy-tr) B oldal Árok. áruk, de mély árok !CJmáry SdnJurj Zsebkendőm négy sarka Hal nap óta szól a nóta • \ngyaf ánrnmtf ■ Adorján StinJur) Egyetlenegy Ixtldog percre iSànJtir Jena - Kcílir Iható) Az én ajkamról már ellopták a nótát iK.;.:Z jhignutod - Si/kiay íáxzl'Ó Csak úgy mondom magának tSallay Mihályt A szeretőm dunántúli itekérls!»)» ■■ Ktilmír’tíÍH'ií .Sárga a rigó (tMnpayAUuíir ■ MamatiiFH*ytxí Kísér Ihika Károly és zenekara
