Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)

2003-07-01 / 4. szám

tflîtVAKm

7. oldal

HIT 61 CRKOIC5

Lefebvre érsek és a II. Vatikáni zsinat

Marcel Lefebvre érsek (1905-1991) a vallásszabadságról szóló, „Dignitatis Humanae” kezdetű nyilatkozatot és az ökumenizmussal foglalkozó „Unitatis Redintegratio” kezdetű dekrétumot a II. Vatikáni zsinaton nem írta alá, e dokumentumok szövegének kétértelműsége miatt. Ezenkívül kemény kritikát gyakorolt a „Lumen Gentium” kezdetű konstitúcióban található püspöki kollegialitás tanának nem egyértelmű megfogalmazása felett is. A II. Vatikáni zsinat három fogalmát - a vallásszabadságot, az ökumenizmussal kapcsolatban emlegetett „igazságok hierarchiája” fogalmat és a kollegialitást - ugyanis bizonyos teológusok (akik szeretik magukat „progresszistáknak” nevezni), a katolikus egyház tanításától eltérő módon értelmezik, és - a liberális média óriási támogatásával - úgy tüntetik fel, mintha az ő interpretálásuk maga a zsinat tanítása lenne. Ezért célszerű közelebbről megvizsgálni a három fogalmat, hogy világosan lássuk az egyház hiteles tanítása és a téves interpretáció közötti különbséget.

A vallásszabadságról szóló nyilatkozat szerint az emberi személy méltósága megköveteli, hogy vallási kérdésekben senki se legyen kötelezve a saját lelkiismerete ellen cselekedni. E szabadság egyetlen korlátja, hogy a cselekedetben megnyilvánuló vallási felfogás ne irányuljon a közjó ellen.

A zsinati szövegből annyi világosan következik, hogy fizikai és lelki kényszert nem szabad alkalmazni annak érdekében, hogy valaki a vallási felfogását megváltoztassa vagy valamilyen vallási tanítást elfogadjon. Ez nyilvánvaló igazság, hiszen az ember értelmének és akaratának teljes szabadságban kell hódolnia a hit aktusában a kinyilatkoztató Isten tekintélye előtt. De a zsinati szöveg nem mondja ki világosan, hogy bár az ember külsőleg nem kényszeríthető a hitre, ám erkölcsileg köteles igaznak elfogadni mindazt, amiről felismeri, hogy Istentől kinyilatkoztatott tanítás. Nincs az ember kényére-kedvére bízva, hogy milyen vallást

kövessen, hanem azt tartozik követni, amelynek vallási rendszerét Isten kinyilatkoztatta. Az sincs benne a zsinati szövegben, hogy a lelkiismeretet sem szabad teljesen szubjektív értelemben felfogni: mindenki köteles a maga lelkiismeretét nevelni, vagyis lehetőségeihez képest objektív forrásokból kell tájékozódnia arról, hogy melyik az Isten által kinyilatkoztatott vallás. Az egyház kötelessége az emberek meggyőzése, felvilágosítása az igaz vallásról. Erről a kötelességéről az egyház nem mondhat le. Aki jóhiszeműen más vallás követője, üdvözülhet ugyan, de nem a téves vallás, hanem a jóhiszemű lelkiismereti döntés által. Nem igaz tehát, hogy mindegy, milyen vallást követ valaki, a vallásszabadság nem jelenthet vallási indifferentizmust, vallási közömbösséget.

Az ökumenizmusról szóló dekrétum szerint az igazságoknak hierarchiája van: vannak olyan igazságok, amelyek a keresztény hit alapjait közvetlenül érintik, és a másvallású emberekkel folytatott párbeszéd során ezekre kell helyezni a hangsúlyt, és vannak a keresztény hit alapjaival csak közvetve összefüggő igazságok. - Ez ismét kétértelmű megfogalmazás. Az ugyan kétségtelen, hogy pl. a Szentháromság dogmájához közelebb áll a megtestesülés, mint - mondjuk - az a kérdés, hogy hány szentség van, de mint igazság, minden igazság egyenlő értékű. Értelmetlen lenne „igazabb” és „kevésbé igaz” igazságról beszélni. Azt sem mondhatjuk, hogy a hittel kapcsolatban vannak „lényeges” és „kevésbé lényeges” igazságok, mert amit Isten kinyilatkoztatott, nincs jogunk „kevésbé fontosnak” nyilvánítani! - Az igazságok hierarchiája kifejezést a progresszisták arra használják fel, hogy „párbeszéd” címén kompromisszumot kötve, megalkudva feladhassanak akár dogmatikai igazságokat is. Pedig a párbeszéd nem egyenlő a kompromisszummal: az igazi párbeszédben tudni kell igent is, nemet is mondani. Az Úr Jézus párbeszédet folytatott a Sátánnal, és háromszor mondott nemet...

A „Lumen Gentium” szerint a püspököknek a pápával egyesült kollégiuma képviseli az egyházban a legfőbb hatalmat. Ez tanbelileg nem mond ugyan ellent a pápa legfőbb hatalmának, mert nem állítja, hogy a püspöki kollégium a pápa fölött áll, de nincs kifejezve egyértelműen, hogy mi a pápai és püspöki hatalom egymáshoz való viszonya, ezért a progresszisták ezt az egyház decentralizálásására akarják felhasználni, a pápa hatalmát kívánják korlátozni.

A progresszisták értelmezésével a francia forradalom eszméi hatoltak be az egyházba. A francia forradalom szabadság-eszméje azonos az olyan értelemben felfogott vallásszabadsággal, amely polgárjogot ad a tévedésnek is; az egyenlőség-eszméje a kollegialitás pápai hatalmat korlátozó értelmezésével, és a testvériség-eszméje az olyan ökumenizmus-interpretációval, amely minden vallást egyenlő értékűnek tekint. (A keresztény testvériség-eszme azonban nem követeli meg, hogy az igazsághoz való viszonyuk szerint ne rangsoroljuk az egyes vallásokat!)

Lefebvre érsek a katolikus hit védelmére megalapította 1970-ben a „Szent X. Piuszról elnevezett Papi Testvérületet”, és nézeteit kifejtette egy 1985-ben megjelent könyvében, amely „Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz” címen magyarul is megjelent. Jelszava volt: „katolikusok akarunk maradni”. Ez mindnyájunk legidőszerűbb feladata. Óvakodnunk kell a hamis prófétáktól! A progresszisták „báránybőrbe bújt farkasok”, mert ortodoxnak tűnő szavaik mögött eretnek tartalom rejtőzik. De gyümölcsikről (a vallási relativizmusról, a buzgóság csökkenéséről, a szekták terjedéséről, az erkölcsi lazaságról) felismerhetjük őket. A jelenlegi teológiai válság idején is reményünk biztos alapja Krisztusnak az egyházra vonatkozó ígérete: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18)

Tudós-Takács János

Evetovics Kunó O. C.

AZ EMBER VÉGSŐ CÉUA (2.)

B) Az, erkölcsi világrend a végsó' cél szolgálatában

Az erkölcsi világrend a szabadakarati tevékenységet szabályozó rend. Az ember cselekvését nem fizikai szükségesség, kényszerűség irányítja: szabadakarata birtokában saját maga határozza meg cselekvését, cselekvése irányát. De teremtett mivolta és a kitűzött közös célra teremtett világnak rendjében elfoglalt sajátos helye kötik az embert is célratörekvő szabad működésének kifejtésében. Ez a szabadakarat elé helyezkedő, Istentől meghatározott célirányos rend adja az erkölcsi világrend keretét. Ezért az erkölcsi rend, mint az emberi szabad cselekvés szabályozója: az Istentől meghatározott célirányos rendből fakadó és a szabadakarati tevékenységet kötelezően irányító normák összessége.

Az ember ugyanis az Isten dicsőítésére létreszólított világrendnek egyik láncszeme, s ezért létével és sajátos, szabadakarati működésével neki is bele kell illeszkednie ebbe a rendbe, s ezáltal a közös célt szolgálnia. Ebben a nagy célirányította rendben - amint láttuk - Isten a végcél. Az ember, mint teremtmény Istennel szemben alárendeltségi viszonyban áll. Szellemi tulajdonaival a földi világ többi teremtményei fölé emelkedik, velük szemben fölérendeltségi a viszonya. Az azonos természet többi embertársaihoz az egyenjogúság, vagyis mellérendeltség viszonyát teremti meg. Mivel pedig az ember mintegy egyesíti önmagában a világban föllelhető tökéletességeket (mikrokozmosz), önmagában is érvényesítenie kell a különböző képességek harmóniáját. Ezért az erkölcsi rend közelebbről így határozható meg. A végcélja felé szabadon törekvő embernek Istenhez, a világ egyéb teremtményeihez s önmagához való viszonylataiból fakadó kötelességeit irányító elvek foglalata.

Mivel más az ember viszonya Istenhez és más a világ egyéb teremtményeihez, más és más a kötelezettsége is irántuk; ugyancsak más és más a kötelezettsége lelki és testi értékei iránt. Az erkölcsi világrend, tárgykörét tekintve, magában foglalja mindazt, ami a szabad cselekvés célja, tárgya, eszköze lehet, azonkívül kiterjed mindama körülményekre is, melyek az ember sajátos viszonylataiból fakadnák és a szabad cselekvés helyes vagy helytelen kialakulására hatással lehetnek.

Az Isten által kitűzött természetfölötti cél új természetfölötti kapcsolatokat és kötelességeket fakaszt az ember számára, melyek által az ember a természetfölötti erkölcsi világrendbe lép. Isten a megszentelő kegyelem által fogadott gyermekévé avatja az embert; a megváltás tényével Krisztus testvérei, Egyházában Krisztus misztikus testének - tagjai vagyunk, egymás között Krisztus vérével megváltott s kegyelmével természetfölöttileg egymáshoz fűzött testvérekké leszünk. E természetfölötti erkölcsi rend követelményeit teljes egészében az isteni parancsok, Istentől adott természetfölötti elvek szabják meg.

A világ rendjének öröktől fogva Isten a tervezője és célkitűzője, ezért mondjuk Istennek mindent kitervező s elrendező bölcseségét, „örök törvényét” (lex aetema) az erkölcsi rend legfelsőbb meghatározó normájának. Ez az örök törvény jelenik meg a teremtésben, ill. a teremtett világban, mint Istennek föltétlenül kötelező akarata, mert Isten a teremtés által a világnak egyúttal parancsoló, törvényadó ura is. A keresztény erkölcstan tehát függetlenül minden emberi vélekedéstől, Istenben találja az erkölcsi rend alapját s elvileg elveti az autonóm, pusztán emberi vélekedésen nyugvó erkölcsi rendet.

C) Az ember örök boldogsága Isten dicsőségének szolgálatában

Isten kiáradó jósága a földön a legnagyobb fokban az emberben nyilvánul meg. Az ember örökéletre hivatott lelket kapott. E lélek képességeivel tökéletesebb fokban birtokolja Istent, értelmével felismerheti, akaratával hozzáfordulhat, sőt jelen üdvrendünkben a megszentelő kegyelem, a lélek természetfölötti életelve birtokában természetfölötti módon foglalhatja le magának a hit és a szeretet által. Istennek a hit által való megismerése, az abból fakadó hódolat, akaratának természetfölötti erőkkel segített szolgálata a legszebb dicsőítése Istennek. Az ilyen szolgálatért ígérte Isten jutalmul és érdemül örök birtoklását, az örök életet (vita aetema), ahol a hit átmegy a látásba (visio), a szeretet Isten legtökéletesebb birtoklásába, az örök boldogságba. Az emberen kívül eső világnak tárgyai pusztulásukkal befejezik rendeltetésüket, további életük nincsen. Az a nagy körvonal, amelyet a teremtmény léte kezdetétől léte végéig befut, az embernél a legteljesebb: Istentől indul ki és Istenhez fut vissza. Az ember halála után kezdi magasabbrendű életét, amelynek ez az élet az előcsarnoka.

Ily értelemben - a legfőbb céltól való függésben - mondjuk, hogy az ember (benső) végcélja az örök boldogság, azaz Istennek színről-színre való látása, és a szeretetben örök, boldog birtoklása.

E cél természetfölötti, mert Istent adja nekünk, Isten életének részeseivé tesz, s kegyelmi erők segítenek hozzá;

örök, mert a halhatatlan lélek Istenben való élete; boldogító, mert a lélek minden képessége, vágya kielégül.

Az ember e végcéljáról sokszorosan felvilágosít a Szentírás: „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk és még nem tűnt ki, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.”' „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három, de ezek között legnagyobb a szeretet.”2 „...örvendeni fog szívetek és örömeteket senkisem veszi el tőletek.”3

Az ember, mint a szellemi világ végtelenbe nyúló vágyainak hordozója, csak a teljes és tökéletes jónak birtokában nyugszik meg. Ez a végső megnyugvás a boldogság állapota. Tárgyilag ez a boldogság: az ember vágyait: törekvéseit teljesen kitöltő tökéletes jóság; alanyilag: e tökéletes jónak állandó birtoklása és az ebben talált megnyugvás. Status omnium bonorum aggregatione perfectus, minden tökéletes jó együttes birtoklásának állapota.

A tárgyi boldogság nem állhat külső javakban: gazdagságban, rangban, hatalomban, testi erőben. Ezek inkább csak eszközök a boldogság megszerzésére, járhat velük baj, szenvedés, bűn; nem is állandó javak. Nem állhat e boldogság a lélek kiművelt képességeiben sem, hisz ezek épen megfelelő tárgy által való kielégülésre szorulnak. Ezért csak Isten lehet e végső boldogság tárgya.

Az alanyi boldogság: Istennek a Tőle kapott képességek által elérhető legtökéletesebb megismerése és ebből fakadó szeretete. Jelen üdvrendünkben ez a boldogság természetfölötti. E természetfölötti boldogság a földön nem érhető el tökéletes fokban, de bizonyos fokban részesei lehetünk az Isten kegyelmével alakított élet által. A földi élet az út a természetfölötti örök boldogság felé.

A végcélra való Törekvés kötelessége. Az Isten által az ember számára kitűzött cél elérése egyúttal az ember kötelessége is. Kötelessége, mert Isten akarata és a természet szava, „...munkáljátok üdvösségteket félelemmel és rettegéssel”4 „Tehát akár esztek, akár isztok, akár bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére cselekedjetek.”5 Ezért kötelessége minden embernek, hogy Istent hittel elismerje és Istent szeresse, a megszentelő kegyelem állapotát (a keresztség által) megszerezze s a parancsokat megtartsa.

' I. Ján. 3, 2.

2 1. Kor. 13, 13.

2 Ján. 16, 22.

2 Fii. 2, 12.

5 1. Kor. 10, 31.