Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-07-01 / 4. szám
2. oldal «lîTVAKm IRflílYTŰ (folytatás az első oldalról) görög apácák kolostora, magyar zarándokházat építeni Romában és Bizáncban egyformán szükségesnek látta. Nagy művét: országát is a görög császárok szokásának példáján, halála, előtt Szűz Máriának oltalmába ajánlotta.” Attilái örökségünk, Szent István országa ezer év előtt is Európa volt. A második világháborút követő kommunista terror évtizedeiben is megmaradt európai és lelkében keresztény magyarnak. A kommunista pártnak néhány évre volt szüksége, hogy a szovjet bolsevizmus ellenőrzési és irányítási rendszerét a magyarok országába is fölrakja a keresztény egyházak köré. Először az egyházak vezetőit távolították el. Ravasz László püspököt a Református Egyház éléről fenyegetésekkel bírták lemondásra. Az Evangélikus Egyház vezető püspökét Ordas Lajost és Mindszenty Józsefet, a Katolikus Egyház hercegprímását már letartóztatták és perbe fogták őket. Mindszenty József hercegprímás bemocskolására megrendezték a kommunisták egyik legvérfagyasztóbb bírósági mutatványát. A kommunista párt fakultatív hitoktatási tervét 1947. elején valóságos fegyvertelen népfelkelés verte vissza. Nem volt község, amely ne tiltakozott volna. A „vörös Csepel” 10.000 munkásszülője személyesen írta alá azt a tiltakozást, amelyet egy minden pártból rekrutálódó 250 tagú munkásküldöttség nyújtott át a miniszterelnöknek. Mezőkövesden az agrárproletárok városában, ahol 1945 után a lakosság nagy része földet kapott, a felnőtteknek 99%-a írta alá a tiltakozást, amelyet hatalmas kötetben küldött el a nemzetgyűlésnek. A magyar népnek a szabad kultúrintézményekhez való ragaszkodása és áldozatkészsége fölér egy hőskölteménnyel. A n. világháború után első keresztény királyunk és apostolunk személyére és életművére emlékeztető egyházi és nemzeti ereklyénk, a szent Jobb külföldi tartózkodása csak néhány hónapig tartott. XII. Piuspápa közbenjárására az amerikai katonai parancsnokság visszaadta a magyar egyháznak és nemzetnek. 1945 augusztus 20-án embererdőtől feketéllett a Bazilika és a körment útvonala. „Ez az összeomlás és az orosz megszállás utáni első. Szent Jobb-processzió — írta a rendezők egyike - fordulópontot jelentett a halálravált magyar nemzet történetében. Szent Istvánnak az ország romjai fölött való szimbolikus megjelenése újra öntudatos és jövőbe néző nemzetté fogta össze a testileg kiéhezett, lelkileg megtiport és kétségbeesett magyar népet.” Egy év múltán, 1946. augusztus 20-án már Mindszenty József hercegprímás vezette - beláthatatlan hívősereg élén — a Bazilikától a Hősök terére vonuló Szent Jobbkörmenetet. „Ennek a Szent Jobbnak - mondotta Esztergom érseke, a Szent István érdemét kisebbíteni akaró marxista megnyilatkozásokra utalva - míg magyar él, ezen a földön nem szűnő időszerűsége van és lesz.” 1947. augusztus 20-án Mindszenty bíboros hercegprímás az utolsó szabad Szent Jobb-körmeneten megállapította, hogy ,,a mi ezeréves múltunk Szent Istvánban testesül meg legkifejezőbben. Tőle kaptuk legnagyobb és időálló értékeinket.” És felszólította a félmilliós hallgatóságot, hogy „őrizzük büszkén a szent-istváni hagyományokat családban és társadalomban egyaránt, s ezzel keltsük életre az elalélt Magyarországot.” A szegény parasztot egész életében támogató és a gyári munkás jogaiért mindenkor kiálló magyarok Mindszenty hercegprímása a szentistváni hagyományok ápolásán nem a múlt politikai, társadalmi és gazdasági rendszerének visszakívánását értette, azt kifejezte keresztény-szociális hitvallásában: egy új szertartásnak, a munkaeszközök megszentelésének a szentistváni ünnepi programba való beiktatásával. Mialatt a bíboros az ünnep délelőttjén a Szent István Bazilikában a nagymisét pontifikálta, a főváros hét esperesi templomában az istentisztelet előtt az oltár rácsa elé helyezett asztalokra a kerület ipari és gyári munkásai rátették munkaeszközeiket. A gyárak virággal és nemzetiszínű zászlókkal díszített autókon vitték gépeiket a templomba, amelyek mellé felsorakoztak az üzemek munkásai. A munkaeszközök megáldásának szertartása a Himnusz eléneklésével fejeződött be. Ilyen volt a kommunisták által , feudális” és „reakciós” főpap igazi alakja. Mindszenty 1947. június 13-án Kanadában az ottawai Mária Világkongresszuson vett részt, visszatérve meghirdette a Mária-évet, amely 1947. végétől 1948. végéig tartott. Olyan tömegek sereglettek a szent életű hercegprímás miséire, amilyenek Magyarországon még nem mozdultak meg keresztény államiságunk ezeréves története során: sem a kereszteshadjáratok, sem az 1514-es parasztlázadás, de még csak az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszuson sem látott olyan óriási imádkozó tömegeket. A Mária-év végén Készült statisztika szerint a Mária-év ünnepségein 4.600.000 hívő vett részt. Az 1947-es választáson 4.998.338 szavazatot adtak le, majdnem ugyanennyi vett részt a hercegprímás miséin, csaknem ötmillió ember szavazott Mindszenty mellett. Az utolsó szabad hitvallás volt ez az 1956-os szabadságharc előtt keresztény világnézet és a nemzeti gondolat jegyében. Amikor minden nyugati rothadtság ellenére ég, forr az európai egyesülés utáni vágy, ne feledje senki - a vértanú Bárdossy László szavait idézve -, hogy „csak akkor tarthatjuk helyünket európában, ha magyarok maradunk.” Az európai népek közössége a természetes állapota független és szabad európai népek együttélése. Együttélés, de nem az erőszak teremtette status quo alapján, nem mindenáron, hanem az európai népek családi egységének és közösségének helyreállításával. Ennek az Egyesült Európának mintaképe ott élt a szentistváni birodalomban, míg azt szét nem rombolta Trianon. Hol volt még az Egyesült Európa gondolata, mikor nálunk mindez már ezeréves hagyományként élt, formálta a népek lelkét az együttműködés, együttélés irányába. Minden magyar kishitűség lemondás, megalkuvás, engedékenység égbekiáltó bűn a magyarság és egész Európa ellen. Nekünk egyetlen szent kötelességünk, hogy hittel és meggyőződéssel hirdessük a magyarság európai hivatását, létjogosultságát, történelmi, kulturális és gazdasági jelentőségét. Minden rendelkezésre álló eszközzel követeljük a magyarságon ejtett sérelmek megszüntetését, jóvátételét és a Kárpát-medence bűnös tudatlansággal, felelőtlenséggel szétrombolt politikai egységének helyreállítását. A múlt század hatvanas éveiben jelent meg Wenzel Jaksch nyugatnémet képviselő „Európa útja Potsdamig” c. történelmi munkája. A hatalmas alapmű azt bizonyítja, hogy Európa akkor vesztett utat, amikor letért a szentistváni alapról. Egy német szociáldemokratának egyben Benes legnagyobb ellenfelének kellett kimondani rólunk a helyes ítéletet és megvédeni azt a láthatatlan birodalmat, melyet ma is magunk is sokszor megtagadunk. magyar nemzetiségi problémák megítélésénél nem szabad szem elől téveszteni - írja Jaksch -, hogy Magyarország Szent István óta nemzetekfölötti állam (übernationaler Staat) volt. A felső vezetőréteg latinul érintkezett egymással. Azonban az ország nemzetiségei egyenjogúak voltak és népi kultúrájukat bántatlanul tudták ápolni. Az úgynevezett „magyarizálás” politikáját csak az 1867-1918 közötti időkre lehet korlátozni. Azonban az élet ment tovább egyházi vonalon, gazdasági téren, a mindennapi együttélésben, a Szent-Istváni-birodalom nemzetek fölött jellege is megmaradt” . A Halászbástya közelségében ma is áll a magyar szent király ércparipáról széttekintő ércalakja. S időn, sorson, határokon túl mégis ő maradt - az utolsó remény! Mert egyszer győzni fog az örök isteni igazság! lfj. Tompó László Jogtalanság vagy Tértől és időtől független abszolút igazság, amit Aquinói Szent Tamás megfogalmazott: az istenszeretet csak az emberszeretet rendjén belül érvényes. A létünk, sorsunk legmagasabb rendű irányítójaként a legtökéletesebb tiszteletet megérdemlő Isten a hozzánk vérségileg legközelebb álló embertársaink (szüléink, családunk) szeretetére és tiszteletére, továbbá hazánk megbecsülésére tanít. Ha az emberi lélek halhatatlanságának tudatában mind Istenért, mind családunkért, nemzetünkért képesek vagyunk földi életünket feláldozni, eljutunk létünk végcéljához, Istenhez. (S. Tomas Aguinas: Summa Theologiae, p 2a 2ae q 101 a 1) Az antikvitás és a középkor a hazaszeretetei, a nacionalizmust az erények fejedelmének tekintette. Nem így a zsidóság törvénykönyve, a Talmud, amelynek követői önmagukat Isten kiválasztottjainak tartják. Nem messiásvárók, önmagukat imádják. A Talmud előírja: „Ha bármely rabbi azt állítaná, hogy a jobb kéz bal, és a bal jobb, okvetlenül hinni kell szavainak.” A keresztényeket „bálványimádó disznókénak tartja, Jézus nevét eltörlendőnek. Legfőbb tanítása: „Ha zsidó nem volna, áldás sem volna a földön, sem eső, sem napfény, s így zsidó nélkül a föld népei meg nem élhetnének.” A Talmud tehát tagadja Isten szeretetét, az önfeláldozást, a Tízparancsolatot. A zsidóság a babiloni szétszóratás óta úgy értelmezi „Az Úr törvénye lebegjen a szemed előtt!” kijelentést, hogy homlokára bőr imaszíjjal odakötözi a Tóra kicsinyített mását, hogy az szeme előtt „lebegjen”. Amíg egy keresztény számára a fenti intelem az Isten törvénye szerinti földi élet akarását és képességeink szerinti megvalósíthatóságát jelenti, addig a zsidó számára a betű, a szöveg, a rituálé utánzását. Neki egy szó nem jelent, hanem takar valamit. Az Istenhez való kérő, esdeklő vagy hálaadó imádság helyett csupán az átokimát ismeri. Hogy ateista-e, nem lehet kérdéses, tekintettel Sylvia Rotschild vallomására: „Ámbár nem vagyunk vallásosak, mégis megtartjuk a főbb ünnepeket és zsinagógához tartozunk.” (Krupa Sándor OFM: Isten a sarló-kalapács börtöneiben. 1986. 245. old.) Aki a Talmud lényegét keresi, megállapíthatja, az nem lehet más, mint az etikai vallásosság hiánya, a természettörvény, a természetes erkölcsi jó, a Tízparancsolat tagadása. Bölcselet- és teológiatörténeti tény, hogy az Újszövetségben Jézus ezért ostorozta a farizeusokat, a jeruzsálemi templom kufárait, a lélek halhatatlanságát nem ismerő, azt mégis megkérdőjelező Nikodémust. A materializmust népszerűsítő Talmud világnézetétől való szabadulásinger ezért az ókor óta korántsem a liberális tömegtájékoztatás szerint „előítéletterhes kirekesztésigény”-ként értékelt antiszemitizmus, hanem előítéletmentes világ- és vallástörténelmi igazságtudat. Jog és kötelesség A Talmud nem rejti véka alá követőinek világuralomhoz való jogát. A zsidó világnézet évezredek óta változatlanul hirdeti, hogy a nem zsidók a zsidók rabszolgáivá alacsonyítandók. Ha erre nem hajlandók, megsemmisítendők. A „kiválasztott nép” fiainak egyetlen kötelessége a „nem kiválasztottak” leigázása szellemileg és anyagilag, a tőlük idegen országok bármelyikében történő korlátlan be- és letelepedésükre, valóságos népességi számarányukat jóval felülmúló részesedésükre az őket befogadó nemzetek politikai, gazdasági és kulturális életének irányításában. Arról, hogy befogadásuk nemcsak jogaik érvényesítését, hanem a befogadásuk jogosultságát igazoló kötelességeik teljesítését is jelenti, megfeledkeznek. így minden őket ért kritikát antiszemitizmusként könyvelnek el. Elfeledik, hogy hiába hivatkoznak „emberbaráti”, „európai” jogaikra, ha nem tisztelik befogadóik történelmét, kulturális és vallási vagy civilizációs hagyományait. Mert tiszteli-e Magyarországot, aki például „sz...-ból jött mélymagyarok”-ról ír (Spiró György), aki szerint „Magyarországon értelmezhetetlen, ha egy író vagy egy politikus azt mondja, hogy magyar”(Esterházy Péter), aki szemrebbenés nélkül kijelenti: „Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack” (Landeszmann György)? Ez volna a krisztusi morál, a felebaráti szeretet, az evangéliumi életeszmény? Amennyiben az idézett megnyilatkozások egyediek, nem vagyunk-e jogosultak megkérdezni: visszavonták-e szavaikat, tisztelik-e legalább azóta szállásadóikat? Ha nem, természetesnek tartják-e, hogy nemzetellenességükért továbbra is büntetlenséget élvezhessenek? A kereszténység és a hazaszeretet a természetes ész és erkölcsi jó vezérelte életet tartja követendőnek. Isten - ha erősen korlátozottan is - szabad akaratot adott az embernek. Választhat jó és rossz között. Joga van a legfőbb jó, Isten választásához, a keresztény vallási és hazafiúi kötelességek legjobb képességei szerinti kielégítéséhez. Ami Isten részéről nem kényszer, erőszak, de ha valaki Őt választja, tudomásul kell ven-
