Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-03-01 / 2. szám
2. oldal IRflílYTŰ tfitmicöfet- folytatás az első oldalról -Az orosz pártfogás alatt egyetlen nép sem lehet szabad, szögezi le Kossuth Lajos, hallgassuk csak meg a turini remete magyar jövőt megsejtő drámai szavait: „minket ekként dictatoriális befolyásnak vasabroncsaival szorongatva oly súllyal nehezednék reánk, amely irtózatos küzdelmeknek, végtelen szenvedésnek s meglehet Lengyelország sorsának perspektíváit állítaná szemünk elé." Sajnos minden úgy történt, ahogy azt Kossuth Lajos megjövendölte. A végzet beteljesedett Magyarországon, a Duna-medencében s csaknem egész Európán is. A szinte évszázadonkon újra ismétlődő magyar nemzeti kálvária 1945-ben, pontosan Nagypénteken délbe teljesedett be, amikor egy hősies küzdelem után a gálád ocsmánysággal letiport ország teljes elvesztésének szinte jelképéül tragikus körülmények között hal meg báró Apor Vilmos püspök, akinek életét a nyugati demokráciák keleti géppisztolya oltotta ki, hogy aztán nyomában egy egész ország, egy nép legyen kálváriás áldozatává a pokol félszabadult elemeinek. A magyar nagypéntek sem puszta történelmi epizód, avagy véletlenül bekövetkezett esemény, hanem a sátáni filozófia teljes kivirágzása a történelmi materializmusban, és a bosszú dogmatikája a talmudi gyűlöletben. A magyar történelmi kálvária csak okozat, emberi érzékszervekkel mérhető jelenség. Az ok, a forrás ugyanaz, amelyből Krisztus kálváriája fakadt. Isten vajon nem a materializmus istentelenségébe süllyedt emberiség megváltására küldte ki Krisztust? S vajon Krisztus nem az üres farizeusi formalizmus ellen indított hadat legelőször, s nem a lélek, Igazság és emberiesség eszméjét munkálta-e? És kik törtek rá mindezért: gyilkos gyűlöletteliek, a farizeusok, a hatalomféltékeny papi fejedelmek és a fellázított utca-csőcselék, az áruló judások. 1918 őszén - a háborús összeomlás dacára - a magyar nép tömege nem tűzött gomblyukába sem őszirózsát, sem vörös kokárdát! Ilyesmivel csak egypár demagóg, egypár ügynök, csatlós, és legfeljebb párezer félrevezetett bősz türelmetlen csinált őszirózsás forradalmat. És még kisebb patkány-falka lökte át a proletárdiktatúrába. ,,A bolsevizmus első heteiben lerakodó helye lett Budapest a világ négy tájáról ide özönlött nemzetközi kalandoroknak: német Spartacusok, orosz zsidók, osztrák, román, bolgár és olasz kommunisták siettek gazdag zsákmány reményében a tanácskormány védőszárnyai alá, egy külvárosi népgyűlésen - 12 nyelven szólaltak fel a hivatásos demagógok. De idegenebbek voltak itt e gyülevész seregnél is maguk a népbiztosvezérek, bár mindahányon magyarföldön születtek. Nemcsak a burzsoáziát gyűlölték ezek, hanem az egész magyarságot" - írta Dr. Szőllőssy Oszkár igazságügyminiszteri osztálytanácsos a „Tanácsköztársaság” zsidó-bolsevista arculatáról. Az őszirózsás forradalmárokkal és a proletárdiktatúrás csőcselékkel szemben azonban mégis csak a magyarság dönti el a politikai mérleget! Még akkor is, ha egy politikai kisebbségnek sikerül is uralomra kerülni. Együttes uralmának háromnegyed esztendeje alatt gyilkosságon és rabláson kívül, csak hatalmi marakodás és osztozkodás folyt. Az őszirózsás forradalomnak nem is lett más eredménye, mint a proletárdiktatúra, a kettőnek együtt pedig az országcsonkítás. Megdöbbentő és szomurú valóság, hogy a magyarok országában még ma is szívet csábító lírát zengenek erről a szörny-forradalomról. Mintha annakidején valóban fölkészültek volna gyönyör-Magyarország megteremtésére, az új-Krisztussá kent Lenin szellemében. Ezt szajkózzák, ezt reklámozzák, amit csak ők állítanak - valóságnak. Ezt, és a világért sem a patkányok valóságos anarchiáját, meg a proletár-harangot kongató népbiztosok valóságos vérengző diktatúráját! 1945 április 4-e viszont a patkányok anarchiáját, s most már a nép-harangot kongató zsidó párttitkárok még vérengzőbb diktatúráját vitte vissza Árva-Magyarországra. Amikor a szovjet csapatok a hazaárulók markába köpték a politikai hatalmat, az osztozkodáson, az „ellenállás” legendagyártásán és hatalmi marakodáson kívül nem tett mást, mint azt, hogy kiszolgálta és kielégítette az idegen vérbosszú beteg különítményét - magyarországi vonatkozásban. Ennek a beteg különítménynek azonban nem is volt egyenlőre fontos más, mint a vérbosszú és vele a magyar szellem irtása. A kommunizmus szálláscsinálóinak két tette kerül be a magyarok történelmében. Az egyik: a hóhér-szerep a nemzet lefejezésében, a másik az, hogy a magyar szellem által nyugathoz kötött ezeréves keresztény államiságot átirányította a bolsevizmus keleti rabságába. Milovan Djzlas által oly remekül jellemzett „új osztály” legalábbis hazánkban nem a „megváltott” magyar proletárokból, hanem azokból állt, akik a szovjet csapatok ott-tartása árán is ragaszkodtak a magyarság fölött megszerzett uralomhoz. A dob-utcai újságíró-toll, miként 1945-46-ban, ma isrmét vájkál a régi sebekben. A lapok hasábjairól újra csorog a gyűlölet kénköves lávája. A magyar nyelvű sajtót elöntik a zsidók deportálásáról és munkaszolgálatáról szóló hamis és kitalált történetek. Egyetlen fájdalom van, amelyet az újságokból, filmekből, televíziókból vagy a kirakat-perek tárgyalótermeiből fel kell mutatni a magyarok országában, öregnek vagy fiatalnak, ez pedig - a zsidó fájdalom. Magyar fájdalom nincs és nem jogosult. Mintha Szamuelly Tibor és Rákosi Mátyás akasztófái nem álltak volna sohasem, és nem üvöltötte volna körül az egy és azonos arcú tömeg a magyar mártírok bitófáit és kivégzó oszlopait. Nincs a Felvidékről kitelepített magyarok tragédiája, a Székelyföldről a Duna-delta mocsa-raiba száműzött magyarság halálhörgése, a negyvenezer délvidéki magyar lemészárlása, vagy hatszázezer magyar eladása Sztálinnak háborús jóvátétel címén. Mintha Rákosi Mátyás vagy Kádár János börtönei, Sztálin katorgái sohasem lettek volna. A kommunisták diktatúrája ismét visszaterjeng a magyarok országa, ahol az atavisztikus gyűlölet törvényt hoz a magyarság elnémítására. Egy nem is nagyon titokzatos ország hódító hatalom, egy befogadott kisebbség ismét hatalmát akarja tudtul adni azoknak, akik észrevették, hogy a magyarság vezető szerepét nem szabad átengedni a világhódítók marxista, liberális kozmopolita erőknek. Sorsunk, életünk beillett és beillik ma is a nagyhét hangulatába. Meg kell lépni utunkat a Getsemáni kerttől az Olajfák hegyéig. A krisztusi igazság Nagypéntektől mindég elvezet a feltámadásig. Hitet és élniakarást tud adni mindazoknak, akik az evangélium összefogó világosságában meglátják a vérfoltos pénzdaraboktól a kereszt drágakövekkel ékesített diadal-jelét, és megtalálják az Újszövetség legszentebb páska ünnepén maguk és magyar fajtájuk követendő útját, a megújuló magyar élet nyomdokait; az egyenes lelkületben az igazság kovásztalanságával!... Ifj. Tompó Iászló: Megmaradni vagy megsemmisülni Rosenfeld Matyit - alias Rákosi Mátyást - felháborította, hogy nemzeti himnuszunk első szava Isten. Új himnuszt akart, s megkérdezte Kodályt - akit nem mert elvtársnak szólítani, csak „Tanár Úr”-nak -, nem írná-e meg? „Százötven évig uralkodott rajtunk a török, mégsem kellett megtanulnunk tőrükül.” - felelte a Tanár Úr. Az SzDSz-MSzP újabb csúfos országlása idején Kodály szavait forgatom fejemben. Kibírta népünk a mongoljárást, a Habsburgok dicstelen országlását, a kommunizmust. Elvették ősi földjeinket, birtokainkat, szőlőinket, gyárainkat, iskoláinkat, templomainkat, de hitünket, nyelvünket, kultúránkat nem. Magyarok maradtunk. Aztán jött 1989. A rendszerváltozásnak nevezett színjáték. Az azóta négyévenként egymást váltó, ízig-vérig baloldali, zsidó érdekek szerint cselekvő kormányok fittyet hánynak az anyaországon belüli és kívüli magyarokra. A csonkaországi „átlagmagyar” hajlamos lerománozni, leszlovákozni trianoni országhatárainkon kívül élő nemzettestvéreinket. A nemzetközi érdekcsoportoktól vezérelt „magyar” kormányok bocsánatot kérnek szomszédainktól, hogy még egyáltalán létezünk. Hallani sem akarnak semmilyen országhatár-változtatásról, nehogy megsértsük „érzékenységüket”. A globalista világrendszer azonban nemcsak a Kárpát-medence magyarjait akarja bekebelezni, hanem mind az öt világrészt. Kísértet járja be földi világunkat, de már nem a kommunizmus, hanem a judaizmus, pontosabban a judeokrácia kísértete. Széchenyi, ha élne, gyanítom, megírná újra a „Blick”et, csak nem Bécsnek, de még csak nem is Washingtonnak, hanem Tel-Aviv-nak címezve. A döblingi remete nem érhette meg - Istennek hála! - az Alliance Israelitée 1910. december 30-án a „Russischen Invaliden”-ben közölt felhívását: „Testvérek! Hittestvérek! Az egész földkerekségen nincs egyetlen darab föld sem, amelyet könnyebben leigázhatnánk, mint Galiciát és Magyarországot. E két országnak mindenképpen a miénknek kell lennie, mert számunkra ott a legkedvezőbbek a körülmények. Ti, zsidó testvérek, fáradozzatok minden erőtökkel azon, hogy mindkét országot teljesen birtokotokba vehessétek, fáradozzatok, hogy minden keresztényt elűzzetek, és teljesen úrrá legyetek. Törekedjetek, hogy mindent, amit ott még a keresztények birtokolnak, teljesen a kezetekbe vegyetek. Ha erre nem volna elegendő anyagi eszközötök, a párizsi szövetségünk máris gyűjtéseket rendez, és az adományok váratlan bőséggel folynak be pénztárunkba azzal a céllal, hogy a galíciai és magyarországi területeket a galíciaiak és magyarok kezéből kiragadjátok, és hogy azok kizárólag zsidó kézre kerüljenek. Az egész világ tőkései erre a célra nagy összegeket áldoznak s egyesülnek, hogy ezt a célt a legrövidebb idő alatt elérhessétek.” Hogy mindez nem antiszemita kitalálás, 1945 utáni történelmünk igazolta. A kommunizmus megbukott ugyan, de az a világhálózat, amely létrehozta, nem. Látszólag „kétpólusú” világrendszert teremtett, „jobboldalit” és „baloldalit”, valójában mindkettőt működtette és működteti mindmáig. Tény, hogy a Tel Aviv-i politika határozta meg az 1990-es, az 1994-es, az 1998-as és a 2002-es „választás” kimenetelét. Az 1970-es évektől az MSzMP vénjei gondoskodtak arról, hogy KISz-es fiaik megalapozzák az új világrendet, a liberalizmus társadalmát, a világpolgárok falanszterét. A kapitalizmust ócsárló egykori emeszempés ezért ma kapitalistább a kapitalistánál, tőkésebb a tőkésnél, kizsákmányolóbb minden addigi kizsákmányolónál. A kommunizmust életben tartó liberátorok tudták, hogy előbb-utóbb öszszeomlik a kommunista rendszer, ezért előre felkészültek a változtatásokra. Megígérték a többpártrendszert, azonban a pártalapítók csak olyanok lehettek, akik Izrael engedelmes szolgái voltak. így jöttek létre hazánkban is a pártok, amelyeket egykori hivatalnokok és pártmunkások, az aczéli propagandagépezet percemberkéi alapítottak. Mert ezt eredményezte a még máig is visszasírt Kádár-korszak: a meggyőződés, az elvhűség, az erkölcsi tisztaság tagadását, a konformizmust, a munka gyűlöletét. Aki végigélte az utolsó másfél évtizedet, tapasztalhatta, mennyire mélyre süllyedt társadalmunk erkölcsileg és szellemileg. Különösen erkölcsileg. „Minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész / Róma ledől s rabigába görbéd.” - vallotta Berzsenyi. Mert az erkölcsi süllyedéssel nem versenyezhet az anyagi. Nem az a baja a magyarnak, hogy nincs „elég” pénze, hanem hogy nincs világnézete, nincs erkölcsi mércéje. Sodródik. Nem ismeri Krisztus törvényeit. Például aki nem paráználkodó, házasságtörő, nem „élettársi” kapcsolatra vágyik, hanem holtomiglan-holtodiglan életszövetségre, vagy akinek nem bomlott fel házassága, arra úgy tekint, mint „társadalmon kívüli” lényre. Hova lett a nemi önmegtartóztatás, a házastársi hűség, az anyaság tisztelete? Hová lett gyönyörű anyanyelvűnk, miért nem tanítják gyermekeinknek klasszikus költőinket, íróinkat? Miért nem hallanak emberpalántáink iskolapadjainkban Berzsenyi, Tompa Mihály, Erdélyi József, Sértő Kálmán, Szabó Dezső igéiről, miért nem ismerik népdalainkat, operáinkat, táncainkat? Miért fehér folt számukra dicsőséges történelmünk, kezdve Attila nagykirálytól Kapisztrán
