Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-01-01 / 1. szám
2. oldal ttlîîVAKm UJRflCRTCKClT TORTEREIEfl) (folytatás az első oldalról) a fölibe került társadalmi rétegek mostohagyermekükké tették. Mindig is a parasztság volt nemzetünk fennállásának pillére. Nélküle elpusztult volna nemcsak a nép, hanem eltűnt volna elsősorban az a középosztály is, mely a parasztságból nőtt ki. Parasztságunk, mely nemcsak Dózsa Györgyökkel indult el a felszabadulás felé, mely nemcsak leszármazottja a jobbágysors keserű kenyerén élt elődöknek, - bölcsője, kútja, törzse tudott lenni a kialakuló nemességnek és magyar főnemességnek is. ő adta a legendás hősiességű tömegeket a magyar történelem háborús korszakaiban, de ezenfelül legendás hírű vezérekkel is megajándékozta nemzetét. Micsoda egyensúly van a paraszti lélekben. Ott van benne minden nemes alkotás nélkülözhetetlen feltétele: a szép hite, a szép szomja, a szép egészséges költészete, meglátása, követése! Népi művelődésünk, népi művészetünk, népi zenénk és minden népi megnyilvánulás, mely erősít, bátorít, felemel: a paraszttól ered! Parasztságunk sorsába soha végzetesebben nem szólt bele a politika, mint az európai uniós csatlakozásunk előestjén. A liberális szemlélet a nép, a nemzet, az ország, a haza valósága fölött átnéz. Csak a hasznot, a kényelmet látja és hajszolja. Minden hagyományosból csak az üzletet tekinti, meg az állam jogvédő keretét. E kettőt is pusztán anyagi szemszögből nézi. Leszögezi, hogy a nagybirtok tőkeerősebb, hitelképesebb, termelésben szakszerűbb és eredményesebb. Végeredményben tehát a kisbirtoknál gazdaságosabb és hasznosabb. Nemcsak a tőkés szempontjából, hanem az államéból is. A liberális államrendszerek ezen az alapon minden közintézkedéssel a nagybirtokokat segítik, a kisbirtokok s így a kisbirtokosság fejlődését eleve ellenzik, sőt akadályozzák. Az egyéni nyerészkedésen túl így legfeljebb a népközösség jogi kereteit és gazdasági, tahát anyagi tartalmát szolgálják. Mindkettő az aranyborjú imádata. A nép, a nemzet, az ország és a haza szem pontjából pedig rablógazdálkodás. Az elérhető legmagasabb haszon aratása, tehát a profit kizárólagos figyelembevétele, a termelés élő tényezőinek óvása nélkül. Az európai uniós csatlakozáskor a nagybirtokrendszernek ilyen profit-imádatból való támogatása éppen a mezőgazdasági munkával foglalkozó tömegek számára teszi lehetetlenné a birtokszerzést. Ez magával vonja a kisebb, tehát széles terjedőképeségű önálló egzisztenciák elsorvadását. Éppen a nemzettartó parasztság sorvasztását. A nagybirtokok árnyékában mégis megmaradó kisbirtokos réteget pedig az emészti el, hogy nem bírja a „szabad” gazdasági versenyfutást, melyet a nagybirtok tőkegazdasága hajt. A nép, a nemzet, az ország, a haza valósága a kommunista szemléletet ugyancsak nem érdekelte. Ha egyáltalán lehet ideálnak nevezni ezt a gyilkos országhódítást, akkor a kommunista ideál a vegyes proletár-tömeg, mely egy meghódított földterület fölött az emberi mozgást képviselte. Nem az életet és nem az embert, hanem csak az életnek és az embernek a termelői mozdulatait. A cél valami ködös Moloch, s a mód, mely ezt szolgálja: a massza, melyben emberi és gépi erő vegyül eszközzé. A termelő és alkotó életakarást csak inditó erőnek tekinti. Mintha állat vagy gép volna az ember. A massza mozgásba lendítéséhez a kommunista rendszer felszámolta a földesúri nagybirtok rendszert. Ezzel kiváltotta a parasztság termelő és alkotó életakarásának indítóerejét. De mert a kommunizmus semmi más, mint a liberalizmus reakciójaként nőtt vadhajtása az élet fájának, bibliájába iktatta a liberalizmus anyagelvűségét is. A kommunista biblia szerint is tőkeerősebb, hitelképesebb szakszerűbb és eredményesebb a nagybirtokrendszer. A felszámolt egyéni nagybirtokokat tahát állami mezőgazdasági nagyüzemek és kényszer-termelőszövetkezetek formájában vissza is állította. Az arany orjú ugyanúgy áll az isteni trónon, imádóinak serege változott csak át liberális szemlélet híveiből kommunista szemléletű hívekké. Ha a kommunista tervgazdálkodás sovány profitjából kiszélesített néprétegek részesülnek is, éppen a parasztság részesül a legkevésbbé. Éppen a népi törzs, a forrás, a nemzet tartó rétege. Nem kezdhetünk semmit a nyugati materializmus változatával a keleti anyagelvűség romjain. Nem mehetünk semmire a marxista-leninizmus csupán marxistává szelidített változatával. Nem csalhatjuk meg népünket azzal, hogy egy külföldi kölcsön csodabalzsama behegeszt majd minden sebet, amit a liberális kapitalizmus, a marxizmus és az államkapitalizmus ütött népünk kultúráján és biológiai állagán. Új krisztusi rendet, szigorú krisztusi erkölcsöt akarunk országunk alapjává tenni. Olyan erkölcsöt, amely örök időkre kikorbácsolja a kufárokat a magyar élet templomaiból. Új politikai szemléletre várakozik a magyar mezőgazdaság ügye éppen úgy, mint a nemzettartó magyar parasztság életfája, sorsa, nyomora és pusztulásának életrekelésének ügye. Új politikai szemléletre, mely megnyitja az utat a gazdaságszervezés tudományos eredményeinek érvényesítésére. Hogy a mezőgazdasági termelés elérje a legmagasabb hozamot is, de ugyanazzal a módszerrel megoldja a parasztnyomor rabláncait, teljesítse a magyar paraszt mindenkori vágyát és megvalósítsa a szilárd paraszt-egzisztencia társadalmi, nemzeti és állami követelményét. A magyar nem lehet az európai uniós tagállamokba gyúrható massza. Ágyazzuk bele nemzetünket a magyar földbe, hogy legyenek biztos, örök, szilárd alapjai, melyekről le nem taszíthatja soha senki. A paraszt sorsa össze van forrva a termőföld sorsával. Idegenek kezébe egy ekevágást sem! A termőföldön keresztül kell megmentenünk népünk forrását, nemzetünk fundamentumát! Végvár ez minden hódító törekvés ellen jöjjön az belülről vagy kívülről, keletről vagy nyugatról, akár gazdasági, akár politikai, akár szellemi pusztító fegyverzetben! A mai élet-halálharcát vívó magyarság, 300 év után is első nagy szabadsághősének, Rákóczi Ferencnek hitével hiszi és vallja, hogy a jelenlegi zsarnokának a hatalma is meg fog tömi és a nemzet áldozatából megszületik a szebb, boldogabb magyar jövendő, mert „az Isten az igaz ügyet nem hagyja el.” Köszönjük előfizetőink nemes támogatását, a Szittyakürt jövőjének biztosítását. Ifj. Tompó László: Hősiesség vagy rabszolgaság? Hiába harsogják korunk Sztalinorgonái, az SzDSz-MSzP vezette tömegtájékoztatók, hogy az 1945. február 11 -iki budavári kitörőkre való puszta emlékezés is megengedhetetlen, a hazájukért aggódó magyarok változatlanul requiemet mondanak mindazokért, akik drága fővárosunkat, hazánkat, sőt Európát védték a keleti vörös horda ellen. A régebben a Magyar Nemzeti Arcvonal, újabban a Vér és Becsület Kulturális Egyesület meghirdette megemlékezésre páratlan gyűlöletkeltéssel feleltek Izrael magyarországi helytartói. De mi is háborította fel őket? Az, hogy élnek magyarok, akik továbbra sem április 4-ét ünnepük, mert azt annak tartják, ami a valóságban volt: gyásznapnak. Akik a magyar és német katonák kitörésére így emlékeznek mindmáig, mint világtörténelmi hőstettre. Ma ők a másként gondolkodók. Másságuk miért nem tisztelhető? Miért nem kapnak nyilvános megszólalási lehetőséget? Őket valójában nem az SzDSz magatartása lepte meg, mert tudták, ettől a nemzetközi párttól más nem is várható, rágalmait pedig megszokhatták. Egyet azonban nem szoktak meg és nem szokhatnak meg soha: azt, hogy egy nemzetközi társaság határozza meg, mit gondolhatnak, szólhatnak, írhatnak a nemzet milliói saját történelmükről. Például 1945. február 11-ről. Ők azok, akik Magyarország utolsó törvényes államfőjével, Szálasi Ferenccel együtt vallják, hogy a keresztény Európa antibolsevista kereszteshadjáratának nem volt erkölcstelen célja. Ahogyan az 1945. február 11-i kitörésnek sem. Meggyőződésük szerint hisztériamentes légkörben lehet csak tisztázni a kitörés világnézeti, katonapolitikai és hadtörténelmi jelentőségét. Szerintük a lényegi kérdés az, hogy miért nem volt értelmetlen a magyar és német katonák második világháborús teljesítménye? E kérdés rögtön feltételez egy másik kérdést: mitől voltak hősök, egy boldogabb Európa szentjei? Ezért jelen írásunk nem a kitörés hadtörténeti szerepét kívánja tisztázni, hanem az utóbbi kérdésre akar felelni. De csak akkor, ha már tisztázódott: Mi a hősi életszemlélet?; Nem akarok hős lenni! Milyen jó a kanti örök béke, a fegyverropogástól és országhatároktól mentes világpolgárság!” Ez a liberális ember hitvallása. Menekül, ha az őt befogadó nemzetet meg kell védenie, fél, ha katonát lát, avitnak tartja a nemzeti hadseregnek a puszta gondolatát is. Számára ismeretlen a Jézus tanította életáldozat: „Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint, ha valaki életét adja barátaiért. (Ján 15,13) Már Aquinói Szent Tamás megállapította, hogy az istenszeretet csak az emberszeretet rendjén belül valósul meg. Ez a következőket jelenti. Létünk és sorsunk legfőbb alapítója, irányítója Isten, ezért a legtökéletesebb tisztelet illeti meg. Isten szeretete azután megköveteli a hozzánk vérségileg legközelebb álló embertársaink szeretetét, tiszteletét: szüléinkét, családunkét és hazánkét. Tehát először Istent, másodszor szüleinket, családunkat, harmadszor hazánkat szeretjük, tiszteljük. Mivel mindhármat szeretjük, bármelyikért képesek vagyunk a lélek halhatatlanságának tudatában földi életünket feláldozni. Mind az Istenért, mind a hazáért való vérontás isteni erény. Erre nevel a hazaszeretet, amelynek lényege Szent Tamás szerint a honfitársak, a hazájukért áldozatokat hozók tisztelete és az őket megillető kegyelet. Az Isten iránti szeretet elsődlegessége nem halványítja el a haza, a nemzet iránti szeretetet. Szent János apostol így int a szeretet isteni rendjének természetességére: „Ha valaki azt mondja: Szeretem az Istent és felebarátját gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szeretheti? És az a parancsunk van Istentől, hogy aki szereti az Istent, szeresse testvérét is." (Ján 4,20-21) Ezért az istenszeretet és a hazaszeretet nem állíthatók egymással szembe. A hazaszeretet már csak azért sem állítható szembe az istenszeretettel, mert hármas isteni erényre épül: a magántulajdon, az istenhit és a nacionalizmus szentségére. Ezeket az örök értékeket egy kiépülőben lévő új világ alapköveinek nevezte XII. Piusz pápa 1944. szeptember 1-én. Mindhármat maximálisan elismerte és magáénak valotta a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a hungarizmus. Egyiket sem ismerte el viszont a bolsevizmus. A bolsevizmus legnagyobb bűne az volt, hogy hadat üzent Istennek, az emberi természetnek, a természetes erkölcsi jónak. Pontosan ezért akarta eltörölni a magántulajdont, a családot, a nemzeti tudatot. Talmudi eredetére a Kreml és a GPU börtönök falain belül történtekből éppúgy következtethetünk, mint a hadszíntéren, a lövészárokban is embertelenségre kárhoztatott szovjet katona magatartásából. A Waffen SS-katonák viszszaemlékezéseit közlő Gordon Williamson például ismerteti Wilhelm Hillen SS-Obersturmführer vallomását. „Néhány napig Berlin déli részén egy sportcsarnokban feküdtem több száz német katonával, akik a halbei harcok során szereztek súlyos sebeket és estek fogságba. Miután az oroszok elvették személyes tárgyainkat, és leborotválták a fejünket, május 8-án marhaszállító vagonokban egy lengyelországi hadifogoly-kórházba küldtek minket. Mellettem egy 14 éves fiatal feküdt, akinek a jobb lábát amputálták. A vagon ajtajánál egy könnyes szemű, előrehaladott állapotban lévő várandós nő állt. Az édesanyja volt. Az orosz őrök távolabb lökdösték az ajtótól, de amikor nem figyelték, felmászott a kocsira és elbújt egy nagykabát alá. Az ajtót bezárták, a vonat pedig elindult kelet felé. Nem sokkal éjfél után a vonat megállt. Kintről puskalövéseket és a háború végét ünneplő részeg orosz katonák ordítozását hallottuk. Aztán kinyílt a vagonajtó. Hat orosz katona mászott be, akik értékes tárgyakat kerestek. A zsákmányszerző kőrútjuk sikertelennek bizonyult, hisz korábban már kifosztottak minket. Ezután olyan dolognak voltam szemtanúja, amit míg élek, nem felejtek el. Megtalálták a várandós nőt. A katonák sorra megerőszakolták. A győztesek bömbölése elnyomta a nő kiálto(foly tatás a következő oldalon )
