Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)

2003-01-01 / 1. szám

A KARPATOKTUL LE AZ AL-DUNAIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) OZ-.U 1 OZ.WIN 1 TlnJ r\ Y rtL, ŸDIVDO n ÁLL A VIHARBAN MAGA A M «lîîVAKOfcî A HUNGÁRIA SZABADSAGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1956. OKTÓBER 23. 42. ÉVFOLYAM 1. SZÁM - 2003. JANUÁR-FEBRUÁR Ára: 2,25 US dollár Major Tibor: Védjük nemzetünk fundamentumát! Előfizetőink és olvasóink áldozatos támogatásával a Szittyakürtnek e száma a negyvenket­tedik évfolyamát köszönti. Ez a két szó nem csak ellenőrző számozás, hanem bizonysága annak, hogy közös munkánk és áldozatunk a nemzet szolgálatában nem hiábavaló. A Szittyakürt a magyar hit forrását fakasztja azoknak a lelkében, akik fajtájuk sorsát és saját sorsukat azonosnak érzik, egynek tekintik. Akik nem „új hazát” keresni indultak a szétüzetéskor. Akik nem is találtak hamis-hazát, sem jobbmódban, sem szabadrabságban. Akiknek egy hazájuk volt, van és lesz: Magyarország. Évtizedek harcai állnak mögöttünk. Előttünk pedig ott van a ködös jövő. Talán egy atomháborúval kiirtott emberiség, talán egy eljudaizált világ-rabszolgaság, talán a fehér ember uralmának végleges csődje vagy a klasszikus Róma bukásához hasonlóan megismételt nép-káosz, az eltömegesedés és vele járó diktatúra. Kioltották az életünkből a keresztény eszme magasba világító lámpáját, hogy „globálisan” legalább három milliárd rabszolgája legyen a kiválasztottság míto­szában áporodó írástudó nép Írástudó farizeus osztályának. Csak egy billenés és a szabadságból a legféktelenebb terror, s a demokráciából nyílt despotizmus lesz. Mindig ez volt az a politikai rendszer, amelyben más volt az elmélet és más a gyakarlat. Már az ókori Athén demokráciája visszhangzott az egyéni szabadság és a népszuverénitás eszméjétől, de sem a nép nem volt szuverén, sem a polgár szabad. Az ilyesféle gondolatok napjainkban is a legnagyobb zsarnokságnak lehetnek takarói. Az emberi lélek ösztönösen érzi a veszélyt. Semmit sem számít, ha homokba dugjuk előtte a fejünket, vagy ha fölis­merjük is, de lakatot teszünk a szánkra és toliunkat a mismá­solás tintájába mártjuk. A két véres világháború győztesei fölkantározták az, írástudók farizeusait a világhódítás fegyverzetével. Az atomveszély csak jelképes anyagi árnyéka annak a rombolásnak, amit az ítéletalkotó gondolkodás fél­revezetésével már el is végzett a „szabadelvű” szabad­­kőműves, demokrata, bolsevista színekben ágáló tömeg­tájékoztatás. Már a második világháború végkifejlődése a „győztes” demokráciák visszavonulásait mutatta. Országok és népek, melyek a nyugati kultúrális körökhöz tartoztak, sőt közöttük olyan is, amelyek egyenesen a nyugati demokraták uszítására vállalták inkább a háború áldozatát, mint egy keskeny korridor szabaddá tételét a Danzignál kettészakított Németország két teste között, aztán a Baltikum országai, továbbá Magyar­­ország, Románia a győzők részéről minden lelkiismeret­­furdalás nélkül és népességük kifejezetten bolsevistaellenes beállítottságával szemben, az orosz érdekszférába soroltattak. Annak ellenére, hogy a világrészekre kiterjedő és az embe­riség erejét mozgósító háborút a totalitáriánizmus megdön­téséért vívták, az Atlanti Alkotmány (1941) és az Egyesült Nemzetek Szövetségének alapokmánya (1945) félelem- és nélkülözésmentes, szabad, független életet ígért minden nép­nek, minden nemzetnek, mégis a világtörténelem legnagyobb és legkegyetlenebb totalitárius kommunista rendszere épülhetett fel, a demokráciák elnézésével, ha nem éppen támogatásával. Minden demokráciát az a veszély fenyeget, hogy a tömeg, sőt annak is a legrosszabb fajtája: a csőcselék lesz benne úrrá. Az erkölcs csupán máz rajta, melynek hangos megnyilatkozásait senki sem veszi komolyan. Jól szemlélhető ez az angolszász demokrácián, ahol a zsidóság irányításával a képmutatás erkölcsi szólamai mögött a legridegebb önzés, területrablás és ásványkincsszerzés húzódik meg. De ki ne emlékeznék még Wilson híres 14 pontjára, melyekből a békekötések­ben semmi se valósult meg. A második világháborús bűnösség és a „jóvátétel” erkölcsi szólamai mögött nem a kapzsiság és a vesztes fél kizsákmányolása volt-e a mai napig tartó valóság? A második Trianon 1947. február 10-én írták alá azt a békeszerződésnek nevezett, életfogytiglani siralomházat jelentő ítéletet, amely nemcsak feltámasztotta a trianoni békeparancs eszetlen szörnyűségeit, hanem meg is tetézte azzal, hogy a vakon kanyarított határok között létesített tenyérnyi országot még önállóságától is megfosztotta és egy gyűlölettől fűtött ellenséges, parazita népség vezetésére bízva, odadobta gyarmatul Szovjet-Oroszországnak. A második világháború részünkre 1945. április 4-vel fejeződött be, amikor ele­sett az utolsó magyar falu is - a szovjet hordák maradéktalanul feldúlták, sárba taposták és megszállták az egész országot és a magukkal hozott, kiképzett ősterro­ristáknak lökték oda koncul, hogy éljék ki állati bosszújukat. Pusztítsanak ki min­dent, ami becsületes és tisztességes, döntsék kaotikus nyomor­ba a tehetetlen prédát, irtsák ki minden valamirevaló férfiát, akik a katasztrófa közeledtét előre látva elhárításáért kétség­­beesetten küzdöttek, húzzák akasztófára összeszedett hazafi­ait, hűséges katonáit, rendőreit, csendőreit. Lökjék börtönbe, intemálótáborba, vagy nyomorba bíráit, tisztviselőit és rabol­janak is ki mindenkit, akinek volt valamije: földje, háza, állása, diplomája, reménye, jövője. Ezt az állapotot örökítette meg, öntötte törvénybe két évvel később a párizsi ítélet. Nem vitás, hogy a párizsi ítélet a határok megállapításához egyszerűen átvette a trianoni osto­baságot és így rokonság közöttük valóban fennáll. A két irat azonban teljesen más helyzetet teremtett. Ha a trianoni siral­mas volt, a párizsi pokolinak minősül. Ha a trianoni elsor­vasztotta az ország területi felségjogát, a párizsi azt teljesen megsemmisítette. Ha a trianoni hagyott is egy tenyérnyi helyet, amelyen a magyar saját urának, önállónak, független­nek, valakinek, valaminek érezhette magát, a párizsi minden­nek a leghalványabb nyomát sem engedélyezte. Magyarország leigázott gyarmattá lett, amelynek munkaereje, természeti kincsei, terményei és minden értéke a szovjetunió ren­delkezésére állt. A második Trianon egy további alapvető bűne, hogy a kisebbségek nemzetközi védelmének ügyét is ele­jtette. A nemzetközi védelem elsikkasztása megfosztotta a mag­yarságot attól az egyetlen ellenszolgáltatástól, amelyet a terüle­trablók az első világháború után még kötelesek voltak megadni az általuk elrabolt területekért. Ha a magyar siralom nem fojto­gatná annyira a torkunkat, rég át kellett volna írni a vádirat szövegét. Párizs: a nemzetközi bűntettek tornya. Nem vakság, nem tévedés - tudatos építmény. A bűnők olyan halmaza, mely magasabbra sikerült az Eiffel-toronynál. Az elszakított területek magyarságának helyzete a lehető legnehezebb. Nekik a kommu­nizmustól való szabadulás még nem hozott szabadságot, csak egy más formájú elny­omást. Minden reményük az anyaországbeli magyarságban van. Joggal, mert ki segítse, ki értse meg őket, ki érezze át szenvedéseiket, ha nem a vértestvér. Feláldozhatók-e ezek a magyarok a „reálpolitika” oltárán a jószomszédságért? Megvásárolhatja az anyaországbeli magyarság békéjét ezeknek a könnyeivel? Gyakorlatilag igen, erkölcsileg nem! Az európai uniós csatlakozásunk nem állandósíthatja még közigazgatási határok formájában sem a több millió magyart kisebbségi sorban tartó trianoni határokat! Nemzetünk egészének a parasztság az édes szülője, ha sorsa úgy is hozta, hogy Mi vagyunk a gyökér, mely ezredévbe nyúlik s ott tapad a röghöz a Tisza táján, a bánáti homokon,erdélyi bércen, megannyi elhullott, hős magyar képében. A jégtől terhes, vad felhők fölött paraszt királyok, királyi parasztok halhatatlan lelke állja a vártát, őrzi az ősi, szent határok mindenegy porszemét, minden táját, harcra és munkára, kardra és ekére örökre készen, Krisztus hitével Isten nevében. /Alföldi Géza: Paraszt vagyok c. verséből./ Istenem! Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet... A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg... ez a kis Magyarország... Mária, Jézus anyja! Magyarország védő asszonya! A te képedet hordozzuk a zászlóinkon! A te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörögj érettünk! Szent István király! Nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te templomod falai, és ahol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg mennyei sátorodban, Szent István király! Ó, borulj az Isten lába elé! Isten! Isten! Legyen a szíved a miénk! Dobó István várkapitány imája Gárdonyi Géza „Egri csillagok” című regényéből

Next

/
Thumbnails
Contents