Szittyakürt, 2002 (41. évfolyam, 1-6. szám)
2002-11-01 / 6. szám
2002. november-december «ITTVAKÖfcT 9. oldal SÉRTŐ KÁLMÁN EMLÉKEZETE Sértő Kálmánról (1910-1941) korunk magyarja jó, ha hallott, noha a magyar líra klasszikusa. Egy gyáva, magyartalan kor azonban elfelejtésre ítélte. A Kerepesi-úti Nemzeti Pantheonban egyszerű fejfa hirdette nevét, az 50/1-es parcellában (3. sor, 23. sírhely), míg 2001-ben mai tisztelői új, hozzá méltó síremléket állítottak neki. 2002. szeptember 29-én, születésének 92. évfordulóján ismét megkoszorúzták síremlékét. Versekkel és rövid beszédekkel méltatták életművét. Különösen is torokszorító volt hallani vitéz Szilágyi Lajos színművész szavait, aki a költőt személyesen ismerte. Élete hősies küzdelem volt ugyanazon nemzetidegen sajtóhatalom ellen, amely ma is bitorolja a hatalmat. Tűr, tilt, támogat. Ami az utóbbit illeti, természetesen nem őt. Hogyan is támogatná, hiszen versei között vannak sértők is. Igaz, azokat, akik most is fejet hajtottak síremléke előtt, nem sértette egyetlen verse sem. Szentesy László Sértő Kálmánra emlékeztünk születésének 92. évfordulójára Balról: Szalay Róbert (Szittyakürt szerkesztő), Bellákné Schaffer Margit, Gede Sándor (Gede Testvérek Bt. könyvkiadó), Csontos Péter (közíró), Ifj. Tompó László (szerkesztő), Vitéz Szilágyi Lajos (színművész), Bellák Frigyes (Szittyakürt tudósító) Fotó: Bellák Frigyes, 9700 Szombathely, Szily János u. 23. - Tel/fax: 36 94 324-325 Rn i -"ß. 7» ^ .mit r ; ~ K W4 > vi, Æn ( gspHptt. «222 wiWV •_- Mi lymm aíímééku -Mm lT AiyjftfG -*44 Mjfr 1' Sértő Kálmán: UTOLSÓ ROHAM Mikor utolsó rohamra megyünk, Egy ugrás és a nyakukon leszünk, Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még, Szemsugarunktól ruhájuk leég, Vérében fetreng minden ellenünk, Mikor utolsó rohamra megyünk... Mikor utolsó rohamra megyünk, Mindent elsöprő lángot lehelünk, Jaj annak, akit felkap fogsorunk, Hegyen-völgyön át dögölni dobunk, Szentkardos hadúr vezényel nekünk, Mikor utolsó rohamra megyünk... Mikor utolsó rohamra megyünk, Villámokat szül lobogó szemünk, Oroszlán-nemzet, ha ugorva száll, Hörgésrobajban arat a Halál, A tigrisnél is vadabbak leszünk, Mikor utolsó rohamra megyünk... Mikor utolsó rohamra megyünk, Fogcsikorgató kérdezők leszünk, Széttépték azt az angyali hazát, Az öregisten legszebb bánatát, Még a csecsszopóknak sem kegyelmezünk, Mikor utolsó rohamra megyünk... Mikor utolsó rohamra megyünk, Völgybe hegyeket temet a szelünk, Lángba borul az arcunk, a karunk, Mi lángseregek, magyarok vagyunk, Hetvenhét világ jöhet ellenünk, Mikor utolsó rohamra megyünk... Mikor utolsó rohamra megyünk, Buzogányt, fokost, baltát lengetünk, Az Isten reszket, elbújik a Nap, Bocskoros sereg a fűbe harap, Elvett jogokat százszor elveszünk, Mikor utolsó rohamra megyünk Mikor utolsó rohamra megyünk, Nem lehet többé cicázni velünk, Barikád hasad, hajránk, ha dörög, Tolvajok fodros vére hömpölyög, Hörgésekre csak tűzzel felelünk, Mikor utolsó rohamra megyünk... Sértő Kálmán: PETŐFI ÉS A ZSIDÓK A zsidók szeretik Petőfit, Az nem zsidózott, orrhangolják. Nem, szegény Sándor, más baja volt, Javában virágzott az osztrák. Akkor még magyar színészek voltak, Magyar írók, több más efféle, Ha látott is egy rongyoszsidót, Jövőjét nem vehette észre. Zsidó jövőjét nem láthatta, Akik most erőszakkal, dallal, Magyar ruhába öltözködve Seftelnek, rajtunk diadallal. Hivatkoznak szent Petőfire, Mint forradalmak talajára, „Egy gondolat bánt engem”-ben a Vérpiros zászlókat kívánta. Petőfi üzeni általam, A világszabadság szép lenne, Ha abban mindenki, mint magyar Gyökeres, becsületes lenne. Ha feltámadna, ma már nyilván, Szemügyre venné, sokat, őket, Dörögne, zúgna, villámolna, Túl zengne seregnyi költőket. Százezer Istent megtagadna, Amilyen lélek, vihardallal, Egész világnak nekimenne A magyarért a magyarral... A magyar fajvédelem tragikus sorsú úttörője Egan Ede Egan Ede 1851-ben, Csáktornyán (Zala vármegye) született. A szombathelyi főgimnáziumban érettségizett, majd a hallei egyetemen és a bécsi mezőgazdasági főiskolán végezte felsőbb tanulmányait. 27 éves korában egy 30 (harminc) ezer holdas poroszországi, uradalom vezetését Egan Ede bízták rá. Három év múlva, miután édesapja meghal, hazatér és a családi birtokon kamatoztatja mezőgazdász képzettségét illetve a nagybirtokon szerzett tapasztalatait. Ekkor már jelentős irodalmi működést fejtett ki magyar és német nyelven, önálló műveiben és szaklapokban,a szarvasmarhatenyésztés és a tejgazdálkodás területén.Eziránryú munkássága magára vonja a kormány figyelmét is,és 1883-ban megbízzák a tejgazdaság országos felügyeletével. A poroszországi nagybirtokos leányát feleségül veszi és 1890-ben megvált állásától, nyolc évig külföldön élt. Hazatérése után mozgalom indult a felvidéki képviselők körében a rutén nép megsegítésére. (A Magyar Birodalomban a lakosság 2,3%-át képezték.) Egan Ede megindította tevékenységét a havasi állattenyésztés és mezőgazdaság érdekében, amely keretében a Magyar Tudományos Akadémia nemzetgazdasági bizottságában és a szegedi gazdasági kongresszuson nagy sikerű előadásokat tartott „Magyar állattenyésztő, fel a havasra!” címmel. Darányi Ignác földművelődésügyi miniszter, lelkes fáradozását, és elgondolásait, miniszteri megbízotti elismeréssel jutalmazta! Ezzel elkezdődött kálváriája, ugyanis összefogott a rutén nép egyik leghíresebb egyéniségével, Firczák István munkácsi (Bereg Vármegye) görög-katolikus püspökkel és a helyi közigazgatás néhány lelkiismeretes vezetőjével. Egy akarattal és szándékkal próbálták megakadályozni a nagyarányú galíciai és orosz-lengyel zsidóbevándorlást, a legnagyobb mértékben a ruténektől lakott északkeleti országrészben, (Bereg, Máramaros, Ung Vármegyék) a hagyományos halina szövés, a kosárfonás és a faszerszámgyártás fölkarolásával! Egan Ede mint marhakereskedő járta a vidéket, közvetlen kapcsolatba került a néppel és megrendülve látta, az irtózatos nyomort, a leírhatatlan szenvedést és a mérhetetlen gonoszságot illetve kegyetlenséget, amelyeket a zsidó pénz-, árú- és kocsmauzsora okozott. Mindezek ellensúlyozására, Tirolból külön innthali gulyát hozatott (1600 db. tenyészállat) az állattenyésztés fellendítése érdekében, valamint jelentős legelőterületet vett bérbe a szomszédos nagy uradalmaktól, a rutén parasztok érdekében, (pl. gróf Schönborn-uradalomtól 25 évre 1262 hold földet bérelt, amelyet 41 községben, 4303 földműves között osztott ki, eleinte csak próbadőre, később már 11 évre!!!) Különösen Zugon és Kisszolyván (Bereg vármegye) kellett óriási akadályokkal megküzdenie, hiszen ezekben a falvakban 25 illetve 18 éven át még a községi bíró is zsidó volt és a templom is zsidó tulajdonú területen állt. A beregi zsidóság kezdettől fogva gyanakodva és ellenségesen nézte Egan Ede államilag is támogatott akcióit. A hitelszövetkezetek magalakítása már túlságosan idegessé tette a bevándorlókat, nem beszélve az áruraktárak fölállításáról, amelyek láttán vége lett türelmüknek. Szövetkezeti raktárak italmérési engedélyt is kapnak, lehetővé téve a hamisítatlan pálinka otthoni fogyasztását illetve megelőzendő a kocsmai poharas kimérést. A kocsmauzsora elvesztése miatt, az Ung vármegyei főrabbijuk vezetésével, hiába kilincseltek a pénzügyminisztériumban és más befolyásos tényezőnél, valamint Firczák püspöknél, Egan Edét nem tudták félreállítani, hiszem az érdeklődők részére, kétszer is szervezett olcsó tanulmányutat Verhovinára. (Északkeleti-Kárpátok homokkővonulatai és a köztük lévő völgyek területe, erdőkben és havasi legelőkben gazdag, de gyéren lakott hegyvidék.) Itt saját szemükkel győződhettek meg a valóságról, és láthatták azt a leírhatatlan nyomort, amelybe a zsidó parazitizmus taszította a rutén népet. Egyik tanulmányútján 1899. őszén részt vett legjobb barátja, Bartha Miklós (1847- 1905) is, aki erről a „kirándulásról” írta örökszép művét „Kazárföldön” címmel. Ezeken az utakon megmutatkozó nagyszerű tények és eredmények, fokozták fel végsőkig a zsidóság dühét és bosszúját, hiszen érezték, ha Egan Ede még sokáig folytatja munkáját illetve kiterjeszti tevékenységét Bereg és Máramaros vármegyékre, akkor a ruténnép feltartózhatatlanul kicsúszik kezeik közül, mert bátorságát visszanyerve, nem lesz soha többé prédája élősdiségüknek. Létében érezte magát fenyegetve a zsidóság, mert Egan Ede a jogrend helyreállításáért is küzdött az északkeleti országrészben, hiszen a hamis eskü uralkodott az „igazságszolgáltatásban”. A törvénykijátszás elképesztő példái ismeretesek ezen a vidéken (Tiszaeszláron 120 éve, 1881. április 1-én „eltűnt” Solymosi Eszter), mert hamis eskü miatt, emberemlékezet óta nem tudtak olyan estről, amikor a szegény paraszt, zsidó ellenfelével szemben igazságot kapott volna. Egan Ede nem szerette a zsidót, mint fajt, mert féltette tőlük az országot és az ország jellegét. 1901. szeptember 20-án jött a lesújtó hír: Egan Ede a reggeli órákban, az ungvári országúton, egy kis dombtetőn, golyótól találva meghalt. Rochlitz főerdész, Török főispán és Firczák püspök vallomásai egytől-egyig kizárták az öngyilkosság lehetőségét. Budapesten a lipótvárosi zsidó sajtó gyanús buzgósággal, az első perctől kezdve, azt akarta elhitetni a közvéleménnyel, hogy Egon Ede öngyilkosságot követett el. A hűséges rutén nép azonban nem hitt a csatornák szellemiségét tükröző revolverlapoknak, ellenben határozottan meg volt győződve, hogy Egan Ede gyilkos merénylet áldozata lett. Dudinszky Nesztox, az ismert pap-író a rabszolgák földjéről írott munkájában többször idézi Egan emlékét, aki bátran merte odavágni a bosszút lihegő zsidóságnak: „NE TOVÁBB CSŰRHEHAD!” Bellák Frigyes Szombathely
