Szittyakürt, 2002 (41. évfolyam, 1-6. szám)
2002-01-01 / 1. szám
2. oldal «IttVAKÖfct 2002. január-február-folytatás az első oldalról -arra, hogy tartson egy nagy nemzeti gyűlést, szinhedriont s ott maga végezze el ezt a belső vallási, dogmatikai reformot. Ez a reform se akkor, se azóta nem következett be. A zsidóság azokat az előfeltételeket, amelyek az emancipáció legfőbb biztosítékai lettek volna, sohase teljesítette. Ennek ellenére egy nép sem tárt szélesebb ölelést, egy nép sem nyitott korlátlanabb teret a zsidóságnak, mint a magyarság. Szabó Dezső szavaival élve: „A magyar irodalom, a magyar művészet legszebb emberi hangjait hallatta e faj védelmére. A magyarpolitika urai el nem határolt lehetőségeket nyújtanak neki. És csakhamar e faj kezébe kerül a bank, az ipar, kereskedelem, a sajtó. Budapest az ő jólétük fővárosa lesz, az egész nemzeti vagyon óriási hányada kezükbe kerül, ennek hatalmával állam lesz ez a faj a magyar államban.” A kapitalista rendszerű idegen gyarmatosítás elől 1867. és 1939. között a magyar államnak 1.300.000 polgára menekül, vagy mint akkor mondották „vándorolt ki” öt világrészre. Ez a „kivándorlás” éppen olyan menekülés volt, mint a mienk. Menekülés a nyomor, az éhség, a jogtalanság, az új gyarmatosítók megszállása elől. A második világháború után az 1945-ös és 1956-os emigrációval legalább 350.000 magyar menekült el. A gyarmatosítók ugyanazok voltak. A népidemokrácia ugyanazt mondotta, amit 1822-ben a kapitalista liberális Bródi-Braun Zsigmond lapja hirdetett: a magyar középosztály megszűnt értelmiség lenni ebben az országban, takarodjék ki a hivatalokból és engedje át azokat az új értelmiségnek, az új elemeknek, a zsidóknak. A különbség mindössze annyi volt, hogy 1822-ben még csak hirdették ezt. 1945-46-ban azonban meg is valósították börtönnel, akasztófával, népgyilkossággal, B listával. Azt is kinyilatkoztathatták, hogy az áldozatok bűnösök voltak, sőt háborús bűnösök, fasiszták, népellenesek, tehát át kell adni az ország vezetését nekik, akik olyan humanisták, mint Rákosi, és olyan progresszivek, mint Gerő. A nagy progresszió eredményeként hatalomrajutásuk pillanatában legalább 30.000 magyar szellemi vezetőt gyilkoltak le, mintegy 25.000-et bebörtönöztek és 100.000-et internáltak. Ne csaljuk meg magunkat: mindez faji harc volt, amelyben legalábbis az egyik fél tudja, hogy vagy a gyarmatosítónak, vagy a gyarmatosítottnak pusztulni kell. A magyar gyarmatosítottak sajnos nem mindig tudták ezt, amivel az országhódítók tökéletesen tisztában voltak. Gömbös Gyula nem tudta elvégezni, azt a messiási feladatot, amelyet neki szánt a magyarok Istene. A reformer kezét lefogták a meghódított Magyarország sötét hatalmai. A Vártól a bankok fellegváráig, a felsőháztól a szakszervezeti hitközségig mindenki azon fáradozott, hogy nevetségessé tegye a reformgondolatot. Csak a magyar nép volt vele, hiszen 1919-ben ő hozott új eszmét magyar földre. Ez a gondolat a szociális nemzeti eszme volt. A nemzeti szocializmust, mindenkit megelőzve, magyar ember hirdette Európában. Ezt a magyar embert Gömbös Gyulának hívták, ő látta meg először Prohászka Ottokárral együtt teljes világossággal, hogy a judeo-bolsevizmus ellen nem elég a régi jelszavakkal küzdeni, ő mutatott rá először nemcsak a meghódított ország liberális kapitalista parazitáira, hanem arra is, hogy a bolsevizmussal, marxismussal nem vívhatnak meg azok, akik százezer holdas hitbizományok és egyházi nagybirtokok árnyékában követelik a szegény paraszttól a nemzeti érzést, holott nekik nincs elég keresztényi és nemzeti felelősségérzetük ahhoz, hogy óriási vagyonaikból részeltessék magát a nemzetet. Gömbös Gyula Magyarország egykori miniszterelnöke látta meg azt is, hogy a trianoni Magyarországnak a párizskörnyéki békék ellen küzdő hatalmak táborában a helye. így lett népének fáklyavivője, s egyben a berlin-római tengely kovácsa. Akik reformjait megölték, tulajdonképpen önmagukat ölték meg. Azoknak, akiknek csak egy keveset kellett volna áldozniuk a szociális igazságért, akik az angolszász győzelemért szurkoltak, maguk is mindent vesztettek, jórészt a hazátlanok kenyerét eszik, vagy meghaltak a börtönökben, vagy a különféle deportációs táborokban. A nemzetvédelem igazi hősei azok voltak és maradnak, akik időben felismerték a kommunista világveszedelmet, és sokszor a kilátástalanság útvesztőjében, de szembeszálltak a bolsevizmussal. Igazi hősök voltak azok, akik e pestises őrülettel szembeszálltak akkor is, amikor a lehetőségek már csak 1%-nyi győzelmi eséllyel kecsegtettek a 99%-os pusztulással szemben. A magyar holnap a szintézis! Összeolvasztása mindannak, ami a magyarságban különféle korszakokban nemzetvédelem volt. Prohászka keresztényi forradalmisága, Szabó Dezső mély-magyarsága, Gömbös Gyula úttörése és Szálasi Ferenc kiteljesedett hungarizmusa. Bárdossy László hazafisága, a hungaristák 1945-ös harca és a Corvinköziek 1956-os küzdelme. A Szittyakürt nem hajlandó a papírkosarak mélyére süllyeszteni az elnyomott magyarság írásos jajkiáltását! Az újévre konduló harangok szavával a magyarságra gyászesztendő köszöntött!! A „második trianoni Béke” aláírásának 55. gyászos emlékű évfordulója. Az 1947. február 10- én aláírt békediktátum még a hírhedt elődjénél is igazságtalanabb, erőszakosabb volt, mert még a kisebbségek nemzetközi védelmének az ügyét is elejtette. A győztesek a második békekötés alkalmából cinikusan megszegték azokat az elveket, amelyeket az atlanti paktumban az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatában fektettek le. Wilson-Roosevelt féle üdvözítő gondolat nevében zúzták szét az első világháború nyomán a kettős monarchiát, és darabolták szét Magyarországot, hogy a második világháború eredményeképpen ugyanennek a függetlenségi ígéretnek nevében, egész Közép-Európát a szovjet uralom rabszolgaságába juttassák... A trianoni és a párizsi békediktátumokból csak a békétlenség irányába vezet minden út. Győzelem vagy halál - 1945. február 13. Mióta az emberiség társadalmakba szerveződött, és a különböző társadalmak konfliktusokba keveredtek egymással, mindig nagy jelentősége volt annak, hogy az egymás ellen küzdő felek soraiban voltak-e olyan öntudatos, mindenre elszánt harcosok, akik a saját társadalmukért érzett felelőségtől vezérelve magukévá tették azt a gondolatot, hogy ha kell az életük árán is megvédik hazájukat. A katonai becsületnek ezt a legmagasabb fokát az Ókortól napjainkig sokszor lejegyezte a történetírás: A többszörös túlerőben lévő ellenséggel szembeni reménytelennek látszó ellenállás. Az utolsó emberig, az utolsó golyóig tartó végső kitartás. A többi bajtársért életét feláldozó katona. Ezek az erények, melyek aranybetükkel vannak beírva a hadtörténeti könyvekbe! A világ minden kultúrnemzete számontartja Leonidas Spártai király és 300 katonájának hősi halálát, amikor ie. 480-ban a Thermopylai szorosban, a félelmetes perzsa hadsereg ellen az utolsó emberig küzdve „megcselekedték, amit megkövetelt a haza.” A magyar történelemben is találunk ehhez hasonló hőstettet. 1566-ban a Szulejmán vezette hatalmas török sereg ellen Zrínyi Miklós védte Szigetvárt. Amikor a védők minden eszköze elfogyott, a szégyenletes megadás helyett a kitörést, a biztos halált választották. Ezzel írták be örökre a nevűket a magyar hadtörténelem aranykönyvébe. Valószínűleg minden nemzetnek megvannak a maga katonahősei, akik nem „csak” egyszerűen hősi halottak voltak, hanem tudatosan vállalták a halált a többiekért, a magasabb eszmei célért, a megadás, vagy a puszta életbenmaradás helyett. AII. Világháborúban is minden oldalról megtalálhatók azok, akiket saját nemzetük méltán emel piedestálra és állít példának az utókor elé, mint a bátorságnak, a hősiességnek, az önfeláldozásnak a példaképeit. Nekünk magyaroknak is megvannak a magunk hősei, akikre méltán lehetünk büszkék, de a kozmopolita történelemhamisítók minden eszközzel igyekeznek deheroizálni minden olyan XX. sz-i katonai cselekedetet, ami alapja lehetne a nemzeti büszkeségnek, ami példaképül állhatna a felnövekvő ifjúság előtt. Az ő „hőseik” a katonaszökevények, a kémkedők, a szabotálok, az ellenséghez átállók, a megszállókkal kollaborálok. A Don-kanyarban, -40 fokos hidegben helytálló honvéd, az 1945-ben a Budai várat a végsőkig védő katona, az 1956-os Pesti Srác, aki egy benzinespalackkal vetette rá magát az ellenséges harckocsira, csak nácikat kiszolgáló fasiszta, - jobbik esetben áldozat - vagy értelmetlen „hősködő” volt. Február 13-án emlékezzünk meg kegyelettel azokról a hősökről, akikről 50 évig csak elmarasztaló, megvetendő jelzőkkel beszéltek, miközben a fővárost romokba, vérbe és gyalázatba tipró Vörös Hadseregről, mint felszabadító hősökről áradoztak. Göncz Árpád és Demszky Gábor még évekkel az un. rendszerváltás után is a Szabadság-téri szovjet emlékművet koszorúzta és adott díszfogadást a főváros „felszabadítása” emlékére: pedig Budapest védelme a háború egyik legemlékezetesebb és legjelentősebb városvédelme volt, amit méreteiben csak Sztálingrád és Berlin ostroma ill. védelme szárnyal túl. A város a teljes körülzárás után is még 52 napig állt ellen a sokszoros túlerő rohamainak. Az ellátás egyre szűkösebb lett. Előbb repülőgépekkel, később már csak ejtőernyőkkel érkezett némi utánpótlás. Miután a készletek - élelmiszer, lőszer, gyógyszer - teljesen elfogytak, a megadásra szólító felhívást elutasítva a védők elhatározták, hogy a kapituláció helyett - ami esetleg az életbenmaradást jelenthette volna, - inkább a katonai eskü és becsület szellemében az utolsó emberig való küzdelmet vállalják. Február 12-én és 13-án, miután az utolsó liter benzin és az utolsó gránátok a harckocsikba, az utolsó töltények a gyalogsági fegyverekbe kerültek, végső elszántsággal törtek ki az ostromgyűrűből. Az ellenséges technikai és emberi túlerő hatalmas pusztítást végzett a kitörő egységek soraiban. A kitörésben közel 30.000 ember vett részt, - nagyrészük könnyebb sebesült volt: közülük alig 1000 érte el a Bicskénél húzódó magyar-német vonalakat. A többi nagy részben hősi halált halt, vagy később a fogságban pusztult el. Arról nem beszélve, hogy a harc közben elfogottak egy részét a helyszínen lőtték agyon a felszabadítók. Az elmúlt évtizedekben a „felszabadítóknak” számtalan emlékművet emeltek, ahova évente vezényelték ki az embereket koszorúzni, emlékezni, ünnepelni. Ugyanakkor a hős védőkről még szót sem volt szabad ejteni. Pedig Budapest védői nem csak a fővárost védték a bolsevista hódítástól, hanem egész Európát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a magyar és német csapatok mellett a Waffen SS keretében szinte minden európai nemzet fia képviselve volt, a holland, norvég, belga önkéntesektől a litván, ukrán, horvát harcosokig. Az a tény, hogy Magyarországon - beleértve Budapest védelmét is, - 6 hónapig tartottuk fel a Vörös Hadsereget, lehetővé tette közel egy millió magyar nyugatra menekülését, akik ha itthon maradnak, nagyrészt áldozatául esnek a kommunista „osztályharcnak.” A nemzeti vagyon jelentős részét kimenekítették, aminek döntő része a háború után visszakerült az országba, alapja lett az újjáépítésnek, és a Forint megteremtésének. A Vörös Hadsereg feltartóztatásának eredménye volt, hogy Európa jelentős része nem ismerte meg a szovjet „felszabadítás” gyönyöreit. Bátran és büszkén mondhatjuk, hogy Budapest védői 1945- ben hősök voltak, a bolsevizmus elleni harc hősei. Ezért az 1956- os Pesti srácok méltán tekinthetik példaképeiknek az 1945-ös hősöket, mert mindnyájan a kommunizmus ellen harcoltak! Hiszen semmi különbség nincs a 17 éves levente és a 17 éves Pesti srác között, csupán az, hogy az egyik páncélököllel lőtte ki a T-34-et, a másik benzinesüveggel füstölte ki a T-55-öt. Szégyen, hogy a fővárosban az un. rendszerváltás után 12 évvel sincs méltó emlékműve sem az 1945-ös, sem az 1956-os hősöknek! Ha a 2002-ben hatalomra kerülő kormány valóban nemzeti kormány lesz, és nem csak annak mondja magát, legelső kötelessége kell hogy legyen ennek a két emlékműnek a felállítása! Február 13. a becsület napja, amikor a védők a legnagyobb áldozatot hozták a katonai becsület oltárán! A hivatalos állami megemlékezéseknek ezt a hősiességet kell méltányolnia. Szégyen és gyalázat legyen osztályrésze mindazoknak, akik az ellenség győzelmét, főváros elestét ünnepelték és ünnepük ezen a napon! Molnár Lajos
