Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)
2001-11-01 / 6. szám
6. oldal ttlîîVAKÔfcî 2001. november-december LAJTABÁNSÁG 1921 A magyar nemzet életében a legnagyobb csapás kétségtelenül a Trianoni békediktátum volt, mely 1000 éves hazánkat, a tökéletes földrajzi, gazdasági, politikai egységet szétrombolta. Az ország területének 2/3-át, és a magyar népesség 1/3-át idegen államok között osztotta szét. A történelem bebizonyította, ezen államok életképtelenségét, azonban a 3-4 millió magyar azóta is kénytelen kisebbségi sorban az üldöztetés és a beolvasztási kísérletek minden nehézségét elviselni. Jóérzésű és történelmi éleslátással rendelkező politikusok tiltakoztak az esztelen cselekedet ellen, előre látva annak tarhatatlanságát, de a győztes államok elvakult vezetői nem hallgattak az okos szóra. 192o. június 4-én Magyarország kénytelen volt aláírni a megalázó „békefeltételeket”. Mint a fenti térképen is láthatjuk, az ország szétdarabolt testéből, még Ausztriának is odaítéltek 4000 négyzetkilométert közel 300.000 lakossal. A „békeszerződés” értelmében 1921. augusztus 27-ig kellett a megjelölt területet a magyar hivatalos szerveknek kiüríteni és átadni az osztrákoknak. Ezt a magyarok megtették és az osztrákok másnap, 28-án megkezdték a terület megszállását. És ekkor történt meg a csoda, amikor bátor magyar férfiak fegyverrel a kezükben megálljt parancsoltak a bevonuló osztrákoknak, bebizonyítva, hogy elszánt akarattal még a legkegyetlenebb békét is meg lehet ingatni. Reménytelen helyzetben, a kormány támogatása nélkül, ellenséges túlerővel szemben kikiáltották Nyugat-Magyarország függetlenségét, ezzel kikényszerítve a területen tartandó népszavazást, aminek eredményeképpen Sopron és környéke visszakerült Magyarországhoz. Ezt a hősi küzdelmet, - amit az elmúlt 55 év történészei elhallgattak, - minden magyarnak, főleg a fiataloknak meg kell ismemi, mert ha nem csak Nyugaton, de Északon, Keleten és Délen is történtek volna hasonló próbálkozások, talán másképen alakultak volna a trianoni határok és akkor nem csak Sopron, de Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Nagyvárad, Arad, Szabadka és a többi magyar többségű területen lévő város is „hűséges” maradhatott volna. Azonban a „volna” helyett lássuk, mi történt a valóságban Nyugat-Magyarországon? A Trianoni feltételek ismeretében a lakosság nagy részében meg volt a készség, hogy fegyverrel is\ ellenszegüljön az esztelen „békének,” de a kormány hivatalosan nem fordulhatott szembe a győztes hatalmakkal. Maradt a „törvénytelen” egyéni kezdeményezés. Fiatal, frontot járt katonatisztek kezdték meg a szervezkedést, a toborzást, főleg az Alföldön, volt háborús katonabajtársak között. Az első feladat fegyverek szerzése volt! Ezt az akciót Héjjas Iván főhadnagy, Makkay Zoltán százados és Turzó Lajos főhadnagy tervezte meg és hajtotta végre. 1920. július 30- án vezetésükkel mintegy 200 civilruhás magyar fiatal tehergépkocsikkal megközelítette az Ausztriai Fürstenfelden lévő fegyverraktárt. Lefegyverezték előbb az osztrák határőrséget, majd a fegyverraktár őrségét is. 3000 puskát, 3o géppuskát és nagymennyiségű lőszert zsákmányoltak. Mikor osztrák tiltakozásra a magyar kormány „hivatalból” keresni kezdte a fegyvereket, azokat titokban Budapestre szállították, ahol aVárban lévő Nádor laktanyában rejtették el. Ugyanis itt volt elhelyezve Prónay Pál alezredes vadászzászlóalja, aki az első pillanattól szimpatizált a felkelés gondolatával. Ezután folytatódott az önkéntesek toborzása a legnagyobb titokban. Elsősorban a mozgalomban vezető szerepet vállalt tisztek volt katonáit szervezték be. Ezekhez csatlakoztak a Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről menekült fiatalok. Itt elsősorban a Sopronba menekült Erdő- és Bányamérnöki iskola hallgatóit kell említeni, akik később különösen kitűntek a fegyveres harcokban, de a különböző nemzeti pártok és a Magyar Országos Véderő Egylet tagjai közül is sokan jelentkeztek „felkelőnek.” talosan, amikor 1921. aug. 28-án, egy osztrák hadosztály tíz oszlopban megkezdte Nyugat-Magyarország megszállását. A bevonulókat több helyen heves puska és géppuska tűz fogadta, megállásra és később visszavonulásra kényszerítve azokat. Leghevesebb összetűzés Pinkafőnél bontakozott ki, ahol az osztrákok 76 halottat visszahagyva voltak kénytelenek viszszavonulni. L: kép. / Héjjas Iván harcostársai körében./ Szeptember 1. és 8. között több összecsapás zajlott le, melyek során Lantosfalváról, Pörgölényből, Salamonfalvából és Felsőpulyából is kiverték az osztrákokat. Az osztrák újságok egy-egy vereség után azt írták, hogy a magyarok sorkatonasággal folytatják a harcot. így pl. a Kirehschlag melletti támadás és ütközet után 2500 magyar sorkatonáról írtak. A valóságban 24o felkelő vett részt az összecsapásban. Az osztrák rágalmat a Sopronban székelő katonai antantmisszió egyik tábornoka, az olasz Ferraró tábornok a helyszínen személyesen vizsgálta ki és felhatalmazta gróf Sigray Antal főkormánybiztost az osztrák hírek cáfolatára, mert ott csak polgári ruhás felkelők harcoltak. A magyarok sikerét azzal indokolta, hogy azokat nagy harci tapasztalatokkal rendelkező tisztek vezették, és a felkelők hazájuk földjéért harcoltak, míg ez az osztrákokról nem volt elmondható. Szeptember 2-án éjjel 100 erdő- és bányamérnök hallgató, egy géppuskával megrohanta Ágfalvát, kiverve onnan 6 géppuskával rendelkező 450 osztrák csendőrt. Ennek hatására dr. Dewy osztrák tartományi biztos beosztottjaival együtt elhagyta Sopront, és Bécsújhelyre vonult. Az osztrák kormány pedig viszszarendelte az összes fegyveres erejét a régi határra. Prónai Pál időközben nyugalomba vonult. Szept. 3-án Zadravecz István tábori püspök kereste fel Prónay-t bicskei birtokán, és felszólította, hogy lépjen a tettek mezejére Nyugat-Magyarországon. Ugyanezen a napon kereste fel Prónayt a felkelők nevében Marsovszky főhadnagy, hogy álljon a felkelés élére. Prónay Pál eleget tett a kérésnek és szeptember 6-án átvette az összes felkelő csapat feletti főparancsnokságot és Felsőőrsre tette át tartózkodási helyét. A felkelés katonai eredményeit politikailag is gyümölcsöztetni kellett, ezért Prónay Pál október 4-én kiadott kiáltványában „Lajtabánság” néven kimondta Nyugat-Magyarország függetlenségét, amit az általa összehívott alkotmányozó gyűlés is megerősített. Lajtabánság kikiáltása nem jöhetett volna létre a felkelők hősies és sikeres katonai akcióik nélkül. Azonban minden hadviselés alapja az anyagi ellátás, az utánpótlás. A fegyvert és lőszert a felkelők már előre biztosították maguknak, de mint tudjuk, megfelelő élelmezés és ruházat hiányában a leghősiesebb szándék is kudarcra van ítélve. Bár a felkelőket sok helyen a lakosság igyekezett ellátni, azonban ez a folyamatosan mozgó csoportok körülményeit figyelembevéve nem volt kielégítő. Mindszenthy József zalaegerszegi plébános azonnal hozzákezdett a gyűjtés megszervezéséhez. Rövidesen élelemmel megrakott teherkocsik vitték az ellátást a felkelőknek. Bornemissza Adél bárónő egy hét alatt 500 rend ruhát, fehérneműt küldött a harcolóknak, akiknek a nyári ruházata őszre elrongyosodott az állandó terepen való mozgásban. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége meleg ruházatot, takarókat gyűjtött és küldött el a felkelőknek. Zadravecz tábori püspök aktív tevékenységet fejtett ki a gyűjtések, támogatások szorgalmazásával, sőt titokban civil ruhában meglátogatta a felkelőket, hogy lelkesítse őket nemzetmentő harcukban. A felkelők harcmodora emlékeztetett Rákóczi kurucaira. Rejtett mozgás, meglepetés, cselvetés, kis egységekben gyorsan változtatták helyüket, lehetőleg éjjel mozogtak, a rajtaütés után azonnal eltűntek. - Napjainkban a Csecsen szabadságharcosok taktikája hasonlít arra, amit 1921-ben a felkelők alkalmaztak. Eredményességét mutatja, hogy a kis csecsen nép fiai, sikeresen veszik fel a küzdelmet a világ egyik legerősebb szárazföldi hadseregével. - Az osztrákok félrevezetését szolgálták azok a hamis telefonüzenetek, melyek nagylétszámú egységeknek adtak parancsot, különböző megtévesztő feladatokkal. Ezeket az üzeneteket tudatosan úgy továbbították, hogy azokról az osztrákok tudomást szerezzenek és azok szerint tegyenek ellenintézkedéseket. Az ellenség megtévesztését szolgálta, hogy az egyes harccsoportokat hadseregnek nevezték.- I. hadsereg. Parancsnoka: vitéz Taby Árpád főhadnagy, székhelye: Felsőőr.- II. hadsereg. Parancsnoka: Budaházy Miklós százados, székhelye: Felsőpulya.- III. hadsereg. Parancsnoka: vitéz Molnár Endre főhadnagy, székhelye: Németújvár.- IV. hadsereg. Parancsnoka: Héjjas Iván főhadnagy, gyorsan mozgó egység, szükség szerinti bevetésre.- V. hadsereg. Parancsnoka: Maderspach Győző százados, székhelye: Nagymarton. AIV. „gyorsanmozgó” hadsereg legjelentősebb hadművelete volt, amikor észak felől megkerülték a Fertő tavat és egészen a Lajtáig kergették az osztrákokat. KEGYETLEN MUTET Magyarország területének felosztása
