Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)
2001-09-01 / 5. szám
Magyarellenesség megnyilvánulása a román viccekben és anekdotákban 2001. szeptember-október st itmtftet 11. oldal Az elemzés tárgya a www.bancuri.ro című romániai honlapon található, magyarokról szóló román viccek. A bennük megnyilvánuló magyarságkép megegyezik az IMAS; a Metro Media, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem szakintézete és más közvéleménykutató intézetek által közölt, a magyarságról kialakult véleményeket összegző felmérések eredményével. Mind az országos mintában megkérdezett személyek, mind a viccek 30-35 %-a magyarellenes, 40-45%-a semleges, elfogadja a magyarokat, 15-20%-a pedig egyenesen magyarbarát. Mind a felmérésekből, mind a viccekből sztereotípiákban megnyilvánuló, stabilnak tekinthető magyarságképre következtethetünk: a magyarok harciasak, agresszívek, lomha gondolkodásúak, ám - ellentétben (ahogyan ugyancsak ezek a viccek lefestik őket) a lusta és tolvaj románokkal - szorgosak és sikeresek (mindezek bizonyítására lásd a honlapról válogatott, alábbiakban olvasható viccválogatást). A magyarellenesség kisebb méretű e viccek tükrében mint a cigányellenesség, a honlapon található, mintegy 50 romavicc zöme rasszista. Ugyanakkor jelentős a viccmondók önkritikája is: több mint 70 vicc szól a butának és lustának tartott oltyánokról. A románok magyarellenes magatartása nem különbözik lényegesen Magyarország többi szomszédos népének ez irányú magatartásától. A közvélemény-felméréseken és a szociológiai tanulmányokon túlmenően, e viccek két fontos jelenséget is megvilágítanak. Az egyik az, hogy a magyarellenességnek az antiszemitizmusból átvett technikái vannak, a viccek 15 %-a zsidókról szólt eredetileg. A magyarellenességnek (betolakodók, összeesküvést szőnek, ügyesek, titkos ceremóniákat tartanak) antiszemita mintái vannak, így pl. a magyarok csúfneve, a „bozgor” hazátlant jelent oroszul (vö. bez górod), és a zsidók diszkriminatív megnevezése volt a cári Oroszországban. Az említett viccekből leszűrődő másik fontos jelenség az, hogy a románok számára a magyarellenesség jelképe és megtestesítője Gheorge Funar, kolozsvári polgármester. A román nemzettudat erőteljesen mítoszokban, jelképekben fogalmazódik meg, a magyarok megítélése sem tapasztalati, kritikai alapon történik, hanem inkább közhelyek alapján. A Funar által képviselt, a ‘90-es években létrejött új típusú magyarellenesség rendkívül veszélyes, a nácizmusra emlékeztető mechanizmusa az, hogy mesterségesen keltett hisztérikus hangulatban szélsőséges, elvetemült érzelmeket gerjesztenek, amire a fiatalság különösen fogékony. Az ilyen legutóbbi eset volt például az, amelynek során futballmeccsről hazatérő, felhevült román fiatalokat vezettek a kolozsvári magyar nagykövetség elé tombolni. Egyébként a jelzett honlapon lévő magyarellenes beütésű viccek többségének Funar a főszereplője. Tallózás a honlap tartalmából: Szélsőségesen magyarellenes viccek 1. A kolozsvári városi tanács ülésén mondja az egyik tanácsos: Szerintem még kellene egy szobor a városba. Rögtön jönnek a javaslatok: Legyen az a román paraszt szobra! Legyen a népviseletbe öltözött paraszt szobra! Jobb kezében legyen egy vasvilla, és harcoljon a magyarokkal! A bal kezében legyen egy kötél, hogy a magyarok lássák, mi vár rájuk! S hogy az üzenet világos legyen, a kötélen lógjon egy magyar! Egy pillanatnyi csend után megszólal Funar: Jó, de a magyart naponta cseréljük. 2. Egy erdélyi úton nagy vértócsa. Hogyan jönnek rá a rendőrök, hogy az egy magyaré vagy egy kutyáé? Ha vannak féknyomok, akkor kutyáé. 3. (zsidó eredeti) Funar haldoklik, köréje gyűlt a rokonság, kollégái a pártból. Utolsó kívánsága: Meg akarom változtatni a nevemet Funér Györgyre. A pártkollégák elképednek, és megkérdezik, miért akar magyar nevet, hiszen annyi éven át harcolt a magyarok ellen. - Inkább haljon meg egy magyar, mint egy román - válaszolja Funar. 4. János rendetlenkedik az ortodox templom körül. A pap mondja: Ha nem leszel fegyelmezett, átkeresztellek Ionnak, és románt csinálok belőled. Mivel János továbbra sem fért a bőrébe, a pap átkeresztelte Ionnak. Hazaérve, János sorra elmondta az apjának, az anyjának, a testvéreinek: - Engem Ionnak hívnak és román vagyok. Azok pedig jól megverték. Egyedül maradva a kis János maga elé motyogja: - Csak tíz perce vagyok román, s ezek a büdös magyarok máris bántanak. „Magyarbarát” viccek 1. Egy román és egy magyar beszélgetnek. Azt mondja a magyar: - Amikor mi bejöttünk Erdélybe, senki nem volt itt. Minden olyan szép volt! Mire a román: - Te mafla! Mit gondolsz, ki lopta el a lovaitokat?! 2. Többnemzetiségű csoport tagjai a nyelvek megtanulásának nehézségéről beszélgetnek. - Szörnyű a francia nyelv - mondja a francia. - Képzeljétek el, mi azt mondjuk, bordó, és azt írjuk, hogy Bordeaux! - Hát az semmi! - mondja az öreg székely. - Mi azt mondjuk, állomás, és azt írjuk, hogy „gara”. 3. Kolozsváron János és Pista kocsmázni mennek. Futva közeleg feléjük egy úr: - Legyenek szívesek, mondják meg, hol van az állomás? - kérdi románul. Mire János: - Mi nem tudni. - Az úr továbbszalad, Pista pedig megkérdi:- Te János, miért nem mondtad meg, hogy hol van az állomás? Lekési az az ember a vonatot!- Hagyd csak! Azt mondják, hogy már 2000 éve itt vannak, tudhatnák, hogy hol van az állomás! 4. A világ összes népei részt vesznek egy versenyen. Mivel a románok utolsók lettek, elkezdenek sírni. Megkérdezik tőlük, hogy miért sírnak? - Mert a magyarok megelőztek! - mondják egyszerre. „ Magyar Jelen” Torontó, 2001. jún. Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult el... Dövényi Nagy Lajos (1906-1964) a legszámkivetettebb magyar írók egyike. Pedig a két világháború közti magyar próza egyik kiemelkedő művésze volt. Minden akkori jobboldali olvasó számára emlékezetesek maradtak novellái és regényei, de leginkább a Rajniss Ferenc szerkesztette „Magyar Futár” című képes politikai hetilap hasábjain 1942. augusztus 26-tól 1944. december 20-ig heti folytatásokban közzétett regénysorozata, a legendás hírű „Tarnopolból indult el... “ Hogy ki is indult el Tarnopolból? Egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermeke, Brandstein Juda, az ő életútját ismerhetjük meg a regényből a tizenkilencedik század végétől az 1930-as évek derekáig. 1911-ben, 18 éves korában elhagyta szülőhelyét, a galíciai gabonakereskedelem központját, a ma Ukrajnához tartozó Tamopolt (ma Lvov), s batyuval a hátán, Magyarországra jött. Önálló mesterséget nem szerzett, mindig csak árut közvetített. Adósságba, kamatrabszolgaságba hajszolta a rutén és magyar parasztokat, hamis pálinkát mért nekik, hamisan tanúzott. Egy erdélyi nemesi családot földönfutóvá tett, az első világháború idején katonáskodás helyett papírtalpú bakancsot készíttetett a honvédeknek, amelytől lefagyott lábuk a Kárpátokban. Miután Budapestre költözött, külseje, hétköznapjai már nem is emlékeztették szüleire és Tamopolra, sőt egyenesen úgy viselkedett, mintha nem is Tarnopolból indult volna el. Levágatta pajeszét, kikeresztelkedett, majd végül felvette a Balassa vezetéknevet. így lett Brandstein Judából Balassa Jenő. A fővárosban már vállalati vezérigazgató és kormányfőtanácsos, „telekspekuláns”. Ha valaki nem ismémé eléggé a XIX. és XX. századi magyar történelmet, és benne a zsidóság szerepét, azt hihetné, hogy a regényben leírt jelenetek, alakok csupán írói túlzásokon alapszanak, tehát ez csak rémregény. Ámde aki csak egy kicsit is ismeri hazánk elzsidósodásának hiteles történetét, azon fog megdöbbenni, mennyire valódiak Dövényi zsidó alakjai. Úgy írta le a tamopoli zegzugos utcák, a kaftános, uzsorakamatból élő szatócsboltosok mindennapjait, mintha közöttük élt volna. Ugyanakkor a mai olvasó minduntalanul érezheti, hogy Brandstein Juda korántsem csupán múltidéző figura: mintha itt élne körünkben, valamelyik plaza vagy szupermarket főnökeként, bankigazgatóként vagy pártelnökként, aki - írónk szavait idézve - „sehova nem tartozik, voltaképpen barátai sincsenek, legfeljebb érdektársai, akikkel rövidebb, hosszabb időre összefűzi a közös üzlet - s aztán vége”. De nemcsak Juda erkölcsi feslettségét és materialista mivoltát ismerhetjük meg a regényből, hanem a huszadik század első felének Magyarországát is, a zsidóság egészének a magyarságtól való lelki-szellemi idegenségét. Azon kívül aprólékosan bemutatja a keleti (askenázi) és a nyugati (szefárd) zsidóság egymás közötti hatalmi harcát, közismertebben az ortodox-neológ harcot. Zsidó alakjainak magatartásából arra következtethetünk, amit már Istóczy Győző az 1870-es években világosan felismert: a beolvadás faji-élettani és, szellemi képtelenségére. A regény egésze ugyanakkor azt a mindmáig időszerű történetpolitikai tanulságot hirdeti, hogy a főként neológ zsidókból álló zsidó világpolitika vezéreivel (a “judeokraták”-kal) szembeni szellemi, erkölcsi és anyagi harc nemzeti önvédelem. Dövényit 1945. október 13-án „kötél általi halálra” ítélte a „Népbíróságok Országos Tanácsa”. „Háborús főbűnös”-nek kiáltották ki a „Tarnopolból indult el...” miatt. Könyveit bezúzásra ítélték. Veres Péter közbenjárására 1946. január 7-én „államelnöki kegyelemben” részesült, így életfogytiglani börtönre, kényszermunkára módosult a halálbüntetés. (A baloldali bosszú azonban nemcsak őt érintette, hanem az elítélt regényt grafikákkal kiegészítő művészeket is: egyetlen sort sem olvashatunk róluk művészeti lexikonjainkban.) Életének utolsó két évtizedéről is csak annyit tudunk biztosan, hogy az 1956-os forradalom s szabadságharc idején kiszabadult a Markó utcai fegyházból, ámde a levert forradalmat követő megtorlás részeként visszakerült a rács mögé. 1963- ban kiengedték a börtönből. 1964-ben gégerákban hunyt Budapesten, a Zsidó Kórházban, hiányos orvosi kezelés következtében. 18 évig ült e regénye miatt börtönben. Találóan írta róla újságíró kortársa, Fiala Ferenc: „Ha maga a Sátán jönne hozzám 18 évi kommunista börtön után, annak is lehajolnék és letörölném a port a sarujáról, és vizet hoznék neki, és ételt adnék neki, mert tudom, hogy mit szenvedett. De Dövényi nem Sátán, hanem egy magyar író volt.” A regény könyv alakban ez év júniusában került először a könyvesboltokba, a Gede Testvérek gondozásában megjelenő „Jobboldali Regénytár” című sorozat első köteteként. Ha Dövényit életétől megfosztotta egy természetellenes hatalom, művétől azonban senkit sem lehet tovább megfosztani. A lebilincselő magyarsággal megírt regényt méltán tekinthetjük a zsidókérdés anyanyelvűnk elszigeteltsége ellenére világirodalmi feldolgozásának. (A kötet megvásárolható vagy postai utánvéttel megrendelhető kiadójánál: Gede Testvérek Bt. 1385 Budapest 62, Pf. 849. • Tel.: 349-4552 Ára: 4800 Ft. - és minden jobb könyvesboltban.) Tisztelt Szerkesztőség! A Magyar Nemzet 2001.07.09-i számában helyt adtak Paskai László és Farkas Olivér közös nyilatkozatának, amely erkölcsi jó hírünket igaztalanul rombolja és amely jelentős anyagi kárt okozott, ezért a tárgyilagos és pártatlan tájékoztatás, valamint az egyenlő elbírálás jogán kérjük, szíveskedjenek az alábbi válasznyilatkozatunknak teljes terjedelmében lapjukban helyet biztosítani. Tisztelettel: Gede Tibor Gede Testvérek Bt. 1136 Bp. Hollán Ernő u. 37. Tel.: 349-4552 Válasznyilatkozat az esztergomi prímás nyilatkozatára Kecskés Pál műve ügyében Megdöbbenéssel olvastuk Paskai László esztergomi prímás és Farkas Olivér, a Szent István Társulat igazgatójának közös nyilatkozatát a Magyar Nemzet 7. hó 9-i, valamint az Új Ember 7. hó 15-i számában Dr. Kecskés Pál „A bölcselet története főbb vonásaiban” című művének hasonmás kiadásával kapcsolatban. Nyilatkozatuk a kiadás előzményeit, körülményeit elhallgatva s így a kiadót hamis színben, erkölcsi hitelét rontva tünteti fel, sőt felszólítja a könyvterjesztőket, hogy ne működjenek közre a mű terjesztésében, amellyel a kiadónak súlyos anyagi kárt szándékszik okozni. Mint minden könyvkiadásban jártas kiadó tudja, hogy az elhunyt szerzők jogutódjainak felkutatása rengeteg időt vesz igénybe, és nagyon sok esetben a ráfordított idő eredménytelenül jár. Ugyanis a jogutódok nagy többsége nem véteti magát nyilvántartásba a Szerzői Jogvédő Hivatalnál, vagy külföldön él, és így tartózkodási helye ismeretlen, vagy már ők is elhunytak. Dr. Kecskés Pál művének megjelentetését megelőzően felkerestük a Szerzői Jogvédő Hivatalt, ahol a szerző jogutódai ez esetben sem voltak jegyezve. Ezt követően megkerestük a szerző számos volt tanítványát, ismerősét és több intézményt is. Többek közt az Esztergom-budapesti Főegyházmegyét és a Szent István Társulatot is. Érdeklődésünk teljesen eredménytelenül járt. Mégis sikerült annyit megtudni, hogy sem az Esztergom-budapesti Főegyházmegye, sem a Szent István Társulat nem Dr. Kecskés Pál jogutódja, hiszen ellenkező esetben tudtak volna róla, és érdeklődésünkre, különösen kiadási szándékunk tudatában (amit egyértelműen közöltünk) tudatták volna velünk. Még tanácsot sem tudtak adni, hogy mely lehetséges irányba folytassuk nyomozásunkat. Bár a Szent István Társulat közölte, hogy a jövőben szándékszik kiadni a szerző műveit, de ez ránk döntő befolyással nem bírt, hiszen mi az 1943-as kiadást kívántuk kiadni, nem pedig az ugyancsak általuk 1981-ben megjelentetett rövidített, a kor szellemének, politikai és pedagógiai elvárásainak megfelelő változatát. Az a puszta tény, hogy a Szent István Társulat adta ki 1943-ban először az általunk megjelentetett művet, sem az 1943-as, sem a jelenleg hatályos törvények nem biztosítják részükre a kizárólagos jogot a kiadványhoz közel hatvan év után. Sőt, a szándéknyilatkozat sem jelent kizárólagos jogot, ezzel bizonyára Farkas Olivér is egyetért. Miután nyomozásunk zsákutcába került, a Szerzői Jogvédő Hivatal jogi tájékoztatása alapján két lehetőség állt előttünk: vagy lemondunk a kiadvány megjelentetéséről, vagy kiadjuk és a későbbiekben esetleg jelentkező jogutódokkal a megjelenés után rendezzük a jogi vonatkozásokat. Ez utóbbi lehetőség a kiadóknál jól ismert gyakorlat. A mű tudományos, pedagógiai és az általános műveltségi jelentőségére való tekintettel, mi az utóbbit választottuk, annak tudatában, hogy mindent megtettünk a jogutódok felkutatására és teljes mértékben jóhiszeműen jártunk el az ügyben. Mindezideig sem magánszemély, sem intézmény nem jelentkezett kiadónknál a jogutódlás ügyében. Különös módon az Esztergom-budapesti Főegyházmegye és a Szent István Társulat sem, ami a fentiek következtében természetes és elvárható lenne a keresztény szellemiséget és erkölcsiséget képviselő egyházi hatóságtó,1 és az ezt a szellemiséget terjeszteni hivatott kiadótól, ha az eltelt idő alatt a korábbi tájékoztatásának ellentmondó értesüléshez jutott, hisz a keresztény erkölcsiség szerint jóhiszeműséget jóhiszeműséggel kell viszonozni, nem pedig rossz szándékkal. Az esztergomi prímás és Farkas Olivér a korábbiakkal ellentmondó nyilatkozata és magatartása számunkra teljesen érthetetlen, amelyre csak két lehetséges magyarázat adható: a kiadó vagy szándékos megtévesztés és félrevezetés áldozata a Szent István Társulat és az Esztergom-budapesti Főegyházmegye részéről, vagy (és mi ezt tartjuk valószínűnek) az esztergomi prímás és az Esztergom-budapesti Főegyházmegye esett áldozatul a keresztény szellemiségben járatlan, kezdő, felelőtlen hivatalnokainak és tanácsadóinak. Ha Paskai László az általunk fent leírt körülményeknek figyelmesen utána jár, bizonyára be fogja látni, hogy a méltányosság és a keresztény tisztesség megköveteli az erkölcsi jó hírünket romboló és jelentős anyagi kárt okozó nyilatkozatának visszavonását a sajtóban. Mindettől eltekintve mi továbbra is várjuk a jogutód vagy jogutódok jelentkezését (legyen az bárki vagy bárkik) a kellő dokumentációval, hogy az ügyet a keresztény erkölcs és törvény szellemében rendezni tudjuk. Ifj. Tompó László Gede Tibor Gede Testvérek Bt.vezetője
