Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)
2001-03-01 / 2. szám
2001. március-április Kitörési Emléktúra _____________«IttVAKflfct_____________ 5. oldal A II. Világháborúban a Berlini és Sztálingrádi ostrom után, mind időtartamát, mind jelentőségét tekintve Budapest ostroma ill. védelme a háború harmadik kiemelkedő ostroma volt. A 102 napos csata, mely a teljes körülzárástól is még 52 napig tartott, mindkét fél részéről elkeseredett küzdelmet és nagy áldozatokat követelt. A körülzárt védőcsapatok kezdetben repülőgépekkel kaptak utánpótlást, de az utolsó szükségrepülőtér, a Vérmező eleste után, csak ejtőernyővel érkezett minimális ellátmány. Az 56 ezres védősereg februárra 22 ezer főre csökkent. Meg kell említenem, hogy Budapest hősi védelme hadászatilag nagyon fontos volt, mert több szovjet hadsereget kötött le, így lehetőség volt a Dunántúl védelmének megszervezésére, ami lassította az ellenség élőnyomulását. Ez tette lehetővé, hogy több százezer magyar meneküljön Nyugatra, akik, ha itthon maradnak, áldozatául esnek a kommunista osztályharcnak, továbbá megmentsék a nemzeti vagyon jelentős részét, ami a háború után hazakerült és alapja lett az ország újjáépítésének. Budapest védelme Európa védelmét is jelentette. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a magyar és német csapatok mellett, Európa szinte minden nemzetének fiai, a spanyoloktól és hollandoktól, a horvátokon át az ukránokig és oroszokig , a Waffen SS keretében védték Budapesten egész Európát a bolsevista előretörés ellen. Miután a védők minden utánpótlásból kifogytak, a hadifogság helyett, február 13-án egy hősi kitörést hajtottak végre. A kitörésben mintegy 22.000 ember, - legtöbben könnyebb sebesült - vett részt, melyek közül legtöbben elestek, és csak alig ezer ember érte el Bicske, Dorog, Kesztölc térségében a magyar-német frontvonalat. Ennek a kitörésnek az emlékére a Magyar Nemzeti Arcvonal tagjai három éven keresztül a „Becsület Napja” keretében a Budai Várban emlékeztek meg a védők áldozatáról. Az „Antifasiszták és ellenállók“1 megrettentek az impozáns felvonulásoktól és minden követ megmozgattak, - a provokációktól a rágalmakig, - hogy a Becsületnapi megemlékezéseket betiltsák. Ez sikerült is nekik és két éve (ők ünnepük meg a Várban „Budapest felszabadítását.” ( Ez nagy szégyen az egész nemzetre, hogy az ország fővárosának az ellenségtől való elfoglalását, egy szűk csoport felszabadulásnak csúfolja és ehhez egyes hivatalos szervek is statisztálnak.) A nemzeti érzésű fiatalok azonban nem feledkeznek meg a kitörés hőseiről. Mivel a Várban nem engedélyezték a megemlékezést, egy emléktúrát szerveztek a kitörés útvonalán. Február 13-án este a Normafánál, a Hűvösvölgyben, Budakeszin és Solymáron gyülekeztek azok, akik nem a város felszabadítását ünnepelték, hanem a védők áldozatáról, a kitörés hőseiről emlékeztek meg. Az emléktúra mint-egy 30-35 km-es távon, azon a feltételezett útvonalon lett kijelölve, melyen az Az útvonal pontos egyeztetése ostrom gyűrűn áttört egységek elérték a Dorognál és Kesztölcnél álló bajtársaikat. Az egész éjjel tartó menet után a reggeli órákban érték el a megemlékezők Dorogot és Kesztölcöt, ahol az ottani hősi emlékművek megkoszorúzásával ért véget az emléktúra. Jó és felemelő érzés volt találkozni azokkal az öntudatos, nyílt tekintetű, értelmes huszonéves fiatalokkal, akik vállalták az emléktúra fárasztó nehézségeit, ezzel adózva a II. Világháború hőseinek. Jól jön az „öregek” tanácsa Mennyivel impozánsabb és lélekemelőbb volt ez a megemlékezés, mint az, amit a baloldal rendezett, három napra lefoglalva a Vár egész területét, mozgósítva a liberális, kozmopolita, „antifasiszta és ellenálló” embereket, az államhatalom védőszárnyai alatt ünnepelve a felszabadítást. G.M. tudósító Igazgyöngy és selejtes hamisítvány A régi vásárokon az eladó gyékényből szőtt térítőre rakta ki portékáját, melyből a vevő a látottak alapján választhatott. A kiterített áruk értéke és színvonala nem volt azonos, de mindenesetre olyan volt, melynek létezett használati vagy eszmei értéke. Teljesen értéktelen, vagy - különösen - undort keltő portékát nem rakott ki közszemlére épeszű kereskedő, mert azzal tisztában volt, hogy ha ilyet tenne, az lenne az utolsó vására, mert a vásárlók nagy ívben elkerülnék s feléje sem mennének többé. Az utóbbi időkben viszont annak vagyunk tanúi, hogy mind több és több, a média piacán kirakodó félcédulás firkász és magát észkombájnnak tartó és politikusnak kikiáltó szellemi vagonlakó egy gyékényen akarja árulni az igazgyöngyöt az eladhatatlan selejtes hamisítvánnyal. Igaz, ezek a szánalomra sem méltó figurák nem számolnak a józan ésszel gondolkodó emberek sokaságával, akiken nem fog a liberális agymosás, és képesek megkülönböztetni az értékest a talmitól. E kissé hosszúra nyúlt bevezetést azért tartottam szükségesnek leírni, mert nem csak a kommunista közelmúltban, de a liberális jelenben is együtt emlegeti a legtöbb médium - a nyomtatott is, az elekronikus is - a bolsevizmus ellen végsőkig harcot felvevő és a mártíromságot is vállaló Nemzetvezetőt és a nem magyar, nemzetellenes, kis hájfejű, kopasz, Nemzetközi Korcsot, és utódját, a „szocalizmus útján” ballagott Hóhér Janit. Nem egy, magát „jobboldalinak” hazudó politikai pitiáner is együtt említi a Hungarizmust a magyarságtól ezer fényévnyire járó bolsevizmussal; mint ha a Hungarizmus háborús öt hónapja ugyanannyi kínt, szenvedést, megpróbáltatást okozott volna a magyar nemzetnek, mint az idegenlelkűek által „szocializmusnak” mondott államkapitalizmus urai által bitorolt majdnem fél évszázad, amikoris a „bresciai hiéna”, Haynau is elszégyellte volna magát, mert ő a közelében sem járt a kivégzett magyarok számának, melyet túlteljesítettek a magyar vérre betegesen szomjazó kései - ugyancsak idegen - utódai. Hogyan lehet egy lapon említeni Szálasi Ferencet - aki mellé állott az egész magyar hadsereg a gyászos emlékű Horthy-proklamáció után, és akit az akkori hercegprímás: Serédi Jusztinián is jó magyarnak és buzgó katolikus hívőnek ismert el -, a szovjet állampolgár, nem keresztény, magyarságot gyűlölő, szadista Rákosi Mátyással és idegen urait ebhűséggel kiszolgáló, műveletlen pártidiótával: Kádár Jánossal? Szálasi Ferencnek, a magyar Szentkoronára utolsóként felesküdött Nemzetvezetőjének bűnéül rótta fel a nemzetidegen csűrhe, hogy meggyőződése szerint a társadalom, csak olyan csoportjainak van helye a Kárpát-Duna élettérben, melyek parasztként vállalják a nemzetfenntartást, vagy munkásként a nemzetépítést. E csoportok kiváló értelmiségeket adhatnak a nemzetnek, míg a középosztály is adhat oda nem valókat. Szálasi Ferenc tehát egyáltalán nem nevezhető rasszistának - mint e jelzőt sokan rá szeretik aggatni -, hanem a népcsoportok nemzetre nézve hasznossága szerint húzta meg az elválasztó vonalat. Nézete szerint amely csoport nem rendelkezik ilyen pozitívummal, arra nincs szüksége a nemzetnek, mert azok csak kullancsként szívják a nép vérét gazdagodásuk érdekében. Nem csodálkozom a „magyar” - és a világ - médiuma zömét bitorló másságos liberálsajtó firkászai által papírra vetett, rádióhullámok által továbbított és képernyőre vitt tengernyi hazugságon, mert nekik vérükben van a másik ember megtévesztése, mert csak így tudnak uralkodni felette. Vallják a Voltaire-i mondást - és úgy látszik nagyrészt igazuk van; a gyakorlat is ezt mutatja: „Az emberek keveset gondolkodnak, felületesen olvasnak, elhamarkodottan ítélnek, ahogy a pénzt elfogadjuk azért, mert forgalomban van.” De nem számolnak azokkal az emberekkel, akik egy szűrőn keresztül fogadnak minden hírt; nem számolnak a józan paraszti ésszel és nem számolnak a csiszoltabb, logikus észjárással, mely a mérleg serpenyőjébe tesz minden külső benyomást, minden kívülről jövő értesítést, és képes arra, hogy csak az igazat tartsa meg, a hazugot pedig a szemétdombra hajítsa. A magyar ifjúságnak is meg kell ismemi az igazságot a magyar jobboldal nagyformátumú alakjáról. Mert nem igaz, amit a szennyes baloldal és a jobboldalra beférkőzött, kurucnak álcázott labancok akarnak rákenni: „rasszista”, „nácibérenc”, stb. Ha rasszista lett volna, akkor fajok szerint ítélkezett volna, így csak a nemzet érdekét tartotta szem előtt azzal, hogy a nemdolgozó, ingyenélő élősködőket nem tartotta elsőrendű állampolgároknak. Ámde vezetése alatt egyetlen deportáló vonat sem hagyta el az országot, mint tette azt a Horthy éra alatt. Nácibérencsége sem fedi a valóságot, mert amikor a németek megszállták az országot, akkor őt nevezték volna ki miniszterelnöknek, de nem tették, mert ismerték makacs, meg nem alkuvó magyarságát, mely a magyar nemzetet mindig elsőnek tartotta a nemzetek egyenrangúságában. így, hát nincs más kötelességünk, mint az IGAZSÁG mindenáron való hangoztatása a drágagyöngy és a hamisítvány közé egyenlőségjelet tevő őshazugokkal szemben. Mag F. Károly
